Hullócsillag

Hullócsillag
(2012.08.13.)

Körülnéztem a sötétségben. Féltem. Még sosem töltöttem kint az éjszakát a szabad ég alatt. Szemeimmel perceken át a távolba révedtem, noha semmit sem láttam. Úgy tűnt, mintha árnyak mozognának körülöttem, mintha megannyi elsuhanó szellem susogna mellettem. Egyedül voltam, mégis úgy éreztem, hogy valaki más is van itt.

Egy hideg fuvallat végigszánkázott testemen. Megborzongtam, és fagyosan húztam össze magamon pulcsimat. Szemem lassan kezdett hozzászokni a feketeséghez, s ezzel együtt a félelmem is elmúlt. Már nem az ellenséget láttam az éjszakában, hanem a megnyugvást és a békét. Furcsa, nem? Amitől egykoron rettegtünk, az egy nap a menedékünkké válik.

Felnéztem az égre. Most, hogy tudtam, biztonságban vagyok, volt hozzá bátorságom. És ami elém tárult, az gyönyörűbb volt mindennél, amit valaha el tudtam képzelni. Megannyi csillag táncolt odafent, s szívemet valami szokatlan, mégis kellemes érzés járta át. Aprók, egészen parányik és hatalmasak, fényesebben és tompábban ragyogók, de mégis csillagok. És mind nevettek. Vidámak voltak, mosolyogtak, és elhitették velem, hogy valóban táncolnak, pedig pontosan tudtam, hogy egy helyben ácsorognak. De szerettem volna azokban a percekben én is közéjük tartozni. De szerettem volna, ha gondtalanul élnék velük és nem kéne semmivel sem törődnöm. Vajon, ha egy nap meghalok, én is oda fogok kerülni?

Egy hullócsillag suhant át az égen. Most kéne kívánni valamit, súgta valami halk, gyermeki hang lelkemben.

Azt kívánom, hogy.... De mit kívánjak? Hisz annyi mindent szeretnék, annyi kívánságom van tarsolyomban, és mégis... félek kimondani őket. Vannak egészen aprók, mások számára jelentéktelenek, és vannak óriásik, lehetetlen álmaim. Mégis melyiket kívánjam? Mi van, ha nem teljesülnek? Mi van, ha sosem válnak valóra? Mi van, ha felesleges időpazarlás itt állni, és várni rájuk? Hisz ez csak a tündérmesékben létezik, márpedig ez a kőkemény valóság. Itt nincsenek csodák, nincsenek kívánságok. Itt az van, ami jutott neked, álmodozni pedig mit sem ér. De mégis. Legbelül mégis úgy hiszem, hogy valami jelentősége van. Én hiszek ebben, hiszem azt, hogy ha az ember hullócsillagot lát, és kíván, akkor az egy napon meg fog valósulni. Meg amúgy is... Mi veszíthetni valóm van?

Az kívánom, hogy....

Mi az az apró, narancssárgásan villogó fény? Egy repülőgép? Igen, elég valószínű. Vajon egy napon nekem is lesz alkalmam utazni? Vajon eljön az a pillanat, amikor én is felszállok arra a hatalmas járműre, és megkezdhetem utamat álmaim országába? Vajon pont az a repülőgép fog engem is elvinni az álmaimhoz? Vajon egy nap majd barátnőimmel egy olyanon fogok lenni és könnyekkel a szemünkben fogunk elbúcsúzni eddigi hazánktól, hogy egy másikban megkezdhessük új életünket, és vágyaink megvalósítását? Vajon így lesz ez, ahogy szeretném? És vajon kik utaznak most rajta? Lehetséges, hogy ott fent van az a személy, akivel később kapcsolatba kerülök? Mondjuk egy barát? Vagy a leendő férjem? Esetleg pont Ők, akik jelen pillanatban az életet, a reményt jelentik számomra, akik miatt Oda akarok utazni? Vajon akik ott vannak a gépen, mit gondolnak most? Olyan távolinak tűnik minden, olyan elérhetetlennek, olyan... megfoghatatlannak. Vajon egy napon én is ott lehetek?

Újabb hullócsillag... 
Azt kívánom, hogy...

Meddig kell még itt lennem? Meddig kell még ezt a nyomorúságot elviselnem, amiben most élek? Vajon el fog egy napon múlni minden fájdalmam? Eljön majd az a nap, amikor végre én is boldog lehetek, amikor nem fogom megállás nélkül azt a szorongató, fojtogató érzést érezni a lelkemben? Vajon meddig kell még látnom mások szenvedéseit? Mit kell tennem azért, hogy jobbá tegyem az ő életüket is? Hisz annyi mindent megpróbáltam már, annyi mindent fojtottam el magamban, annyi mindenről lemondtam, annyiszor elnyomtam a dühöt... de meddig kell még ezt csinálnom? Nem bírom látni, egyenes megöl a tudat, hogy tudom, talán sosem kerülünk ki ebből. Valamit tenni szeretnék! Valamit, bármit, akármit, csak szűnjön meg ez a pokol, szűnjön meg minden gyötrelem, minden maró kín, minden kósza könnycsepp! Mikor múlik el minden szörnyűség?

Újabb hullócsillag... 
Azt kívánom, hogy...

És vajon mi lesz velünk? Vele és velem? Vajon találkozni fogunk, vajon fogjuk valaha is látni egymást? Hisz annyi mindent tett már értem csupán a jelenlétével, csupán azzal, hogy szerethetem, és meg akarom neki ezt köszönni. Magam mellett szeretném tudni, és szeretném, ha viszonozná az érzéseimet. Jelen pillanatban nem tudom elképzelni nélküle az életemet, és nem érdekel, ki vet meg ezért, ki gondolja azt, hogy ez őrültség. Pontosan tudom én is, hogy ezzel magamnak okozok fájdalmat, de az érzéseimnek nem tudok megálljt parancsolni. Szeretem, és kell nekem, ezt nem tagadom. De vajon elég erős leszek ahhoz, hogy kibírjak mindent?

Újabb hullócsillag... 
Azt kívánom, hogy...

Vajon ha találkozunk, mit fog gondolni rólam? Belém fog szeretni? Ha nem, akkor mit teszek? Vajon a jövőben is szeretni fogom? Vajon el fognak múlni az iránta érzett érzéseim? Meg tudom akadályozni, hogy ez ne következzen be? Vajon ha most azt kívánom, legyen Vele közös életem, és egy napon így lesz, akkor is szeretni fogom? Mi van, ha csak Ő fog engem, és én meg belekényszerül abba a kapcsolatba a kívánságom miatt? Vajon lehetséges ez, megtörténhet? Vajon miért érzem iránta azt, amit most, van valami jelentősége a későbbi életemre nézve? Úgy szeretnék Vele lenni, mellette ébredni és mellette feküdni, megcsókolni, és átölelni, és mindennap elmondani, mennyire szeretem... Vajon valaha megtehetem ezt, lesz rá alkalmam, hogy ezerszer a fülébe suttogjam? Vajon érzi a szeretetemet még így is, hogy nem ismer, nem tud a létezésemről? Vajon, amikor éjszakákat virrasztok át Rá gondolván, érzi a jelenlétem? Vajon, amikor sírok miatta, amikor szenvedek, amikor rossz hangulatomban vagyok, Ő érzi? Vajon ha megkérném, hogy várjon rám, várna? Vajon... vajon...? Annyi kérdésem lenne még Vele kapcsolatban. Annyira szeretném tudni, mi lesz kettőnk sorsa, de nem tudok mást tenni, mint várni és várni.

Újabb hullócsillag... 
Azt kívánom, hogy...

Annyira össze vagyok zavarodva, annyira kétségbe vagyok esve. Nem tudom, mi célból jöttem a világra, nem tudom, hová tartok. Nekem csak álmaim vannak, és nem tudom, hogyan érjem el őket. Én csak lézengek a világban és álmodozom arról, milyen lesz majd a jövőben, szeretett országomban, szeretett barátnőimmel és Vele. Félek, rettegek, hogy ez fogja okozni a vesztem. Álmodozni jó, de meddig? A valóságban nem teszek semmit, sodródom az árral, és várom, hogy valahol partra vetődjek. De meddig csinálhatom ezt? Mikor kell elkezdenem élnem? Mikor kell felébrednem az álmaimból? Mert nem szeretnék felkelni, mert ott jó nekem. És ha egy napon felébredek, mennyire fog fájni mindez? Meddig ringathatom magam hamis képzeletekbe, hazug ábrándokba? Meddig...? Mit hoz majd a jövő, mi vár rám a nagy betűs életben? Annyira félek, és nem találom a kiutat, nem találom a kérdéseimre a választ. Pedig annyi kérdés van még bennem, amiket nem tettem fel, amiket nem tudok hogyan szavakba önteni! Ez mind-mind csak egy kis részlete volt az életemnek, de hol van még a többi? Vajon a kívánságok mennyit segítenek nekem? Mit, mégis mit tegyek?

És hol vannak a hullócsillagok? Hová tűntek? Látnom kell még, látnom kell még legalább egyet! Egyet? Még százat! Kívánnom kell, muszáj kívánnom, annyira el vagyok veszve. Csak ők adhatnak nekem választ, csak ők felelhetnek nekem. Kívánnom kell, hogy utat mutassanak, hogy megmondják, mit kezdjek az életemmel. Hová lettek a hullócsillagok?

Újabb szellő simít végig arcomon, kap bele játékosan hajamba, s nevetve továbbszalad. Lecsukom szemem, s szemhéjam alól egy árva, erőtlen, forró könnycsepp bukkan elő, melyet egyre több és több követ. Felsóhajtok, mélyet szippantok a friss, nyárias éjszakai levegőből.

Nincs több hullócsillag... 
Nincs több kívánság...