Otthontalan

Sziasztok!

Közel két éve nem írtam már novellát, és ezt a mostanit is igazából tavaly nyáron kezdtem el, majd több hónapos kihagyás után úgy döntöttem, befejezem, mivel nem szeretek félbehagyni dolgokat. Remélem, nem érződik rajta, hogy ennyi idő telt el az eleje és a vége között; még ha nehezen is ment az írás, de igyekeztem kihozni magamból a legjobbat.

Hogy őszinte legyek, nem tudom már, mi volt a célom ezzel a novellával. Talán csak szerettem volna egy apró pillanatot megörökíteni az életemből, vagy ki tudja. Nem emlékszem, mit akartam, amikor anno ezt elkezdtem, csak az rémlik, hogy ahol régebben dolgoztam bolt, ott volt egy hasonló idős néni és fia, akik sokat jöttek be vásárolni, és a kolléganőim állandóan kibeszélték őket és elhordták mindennek. Ez volt az, ami megihletett, de minden más kitaláció a történetben.
A lezárást illetően pedig csak annyit, hogy direkt így terveztem.

~

OTTHONTALAN

Írva: 2017.07.12. és 2018. márciusában 

Már hozzászoktam az emberek szánalmat keltő és megvető pillantásaihoz. Bármerre megyek, nagy ívben elkerülnek és fintorogva mérnek végig, vagy éppen rám se hederítnek. Igyekeznek átnézni rajtam, mintha ott sem lennék. Nem kell nekem ételért könyörögnöm, elég, ha csak az utcán sétálok. Magasról tesznek rám. Láthatatlan vagyok számukra. Ha pedig mégis arra kényszerülök, hogy némi ételt kérjek vagy pénzért kuncsorogjak, csak felemelik a kezüket, jelezve, meg se közelítsem őket, esetleg némán, fejet rázva andalognak arrébb.

Még csak annyira se méltatnak, hogy hozzám szóljanak. Nem beszélnek hozzám, nem utasítanak el kedvesen, mert egyszerűen az ő szemükben ennyit sem érdemlek. Hiszen levegő vagyok, miért beszélnének a levegőhöz?

Most biztosan elborzad a kedves olvasó, és talán valamennyire átérzi, milyen az, amikor ember számba sem vesznek. Biztosan előfordult már mindannyitokkal, hogy összevesztetek valakivel, és utána sokáig nem szóltatok egymáshoz, kerültétek a másikat, mérgelődtetek, ugyanakkor hiányoltátok ezt a kedves ismerősötöket. Érzitek, ugye? Azt a kis fájdalmat, amikor rámarkolnak a szívedre és egy kicsit megnyomorgatják. Nagyjából én is ezt szoktam érezni, mindannyiszor, amikor elutasítanak. És hibáztathatnálak titeket, hogy ugyan miért éreztek velem együtt, amikor ti pontosan ugyanezt teszitek? Ha megközelítelek titeket, büdösen koszosan, szakadt ruhákban, ti ugyanúgy menekülőre fogjátok, nem igaz? Ti sem vagytok jobbak másoknál, mégis olvassátok most a történetemet.

Odakint tűz a nap, rekkenő hőség van. Sehol egy árnyék, egy szellősebb hely, hogy valamivel jobb legyen a helyzet. Az időként felröppenő fuvallat megváltás tud lenni néhányak számára. A buszokon, a dugig tömött metró kocsikon mindenki csak panaszkodik, hogy folyik róla a víz és savanyú izzadságszag terjeng, miközben próbál úgy helyezkedni, hogy némi levegőhöz jusson. Egyesek sietnek, hogy minél előbb bemehessenek egy hűs, légkondicionált helyiségbe, néha még másokat is fellöknek rohanásukban; mások pedig legyezővel esetleg egy üres ásványvizes üveggel a kezükben kerülgetik a zsúfolt embertömeget. Mintha a világvége elől menekülnének.

Én meg csak állok a zebránál, hosszúnadrágban és pulóverben, teljesen megrohadva, és arra gondolok, bárcsak nekem is ezek lennének a legnagyobb problémáim. Csak nézek körbe, és látom, ahogy elsuhannak mellettem az emberek; úgy tűnik, mintha másodpercenként változtatnának helyzetet, mintha valaki felgyorsította volna őket, akár a filmekben. Én mégis úgy érzékelem, hogy az idő megállt, már hosszú évek óta és én valahol a két világ között rekedtem, a saját ordításommal. Hiába kiáltok, senki nem hallja meg. Hogy is hallaná, ha ez a kiáltás csak magamban létezik?  Ki hallaná meg egy levegő kétségbeesett üvöltését?

Édesanyám megrángatja a karomat, ezzel pedig visszatérek a valóságba. Megcsóválom fejemet, és egy nagyot sóhajtva nézek le a mellettem ácsorgó, jó egy fejjel alacsonyabb anyukámra.

- Namjoon-ah, zöld a lámpa, mehetünk – reszelős, kissé fuldokló hangján beszél hozzám, de nem néz fel rám. Szemét sötét lencséjű napszemüveg takarja, de nem azért, hogy az erős napfény ne bántsa, hanem azért, hogy ne bámulják meg ennél is jobban és ne hozza rá a frászt minden szembejövőre. Édesanyám ugyanis néhány évvel ezelőtt megvakult.

- Persze, anya, már indulunk is – halványan rámosolygok, noha nem láthatja. Megragadom karját és szorosabbra fogom, majd lassú léptekkel az úttestre vezetem. Pont azelőtt érünk át a túloldalra, hogy a lámpa ismét pirosra váltana, így sikeresen elkerülünk egy újabb szitokáradatot az ideges és türelmetlen sofőröktől.

Némán közelítjük meg az üzletet, ahová vásárolni terveztünk menni, bár nekem semmi kedvem hozzá. De édesanyám szerint nekem szükségem van egy új ingre, és addig nem nyugodott meg, amíg el nem jöttünk. Nem szeretek emberek közé menni, rettentően gyűlölöm őket, és itt csak még jobban látom, ahogy furcsán és iszonyodva néznek rám. Áldom az eget, amiért anyukám ezt nem láthatja, bár biztos vagyok benne, hogy ő is érzi a szúró és égető tekinteteket magán.

Próbálok nem nézni se jobbra, se balra, ezzel megkímélve magam a kellemetlenségtől, de valahogy mégis összeakad a tekintetem az egyik eladóval, aki lenézően és sajnálkozva figyeli, ahogy kicsit ügyetlenkedve vezetem anyukámat a sorok között. Fejemmel biccentek felé egyet, ő pedig megereszt egy halvány mosolyt, és kezét felemelve integet vissza. Ismerősek vagyunk egymás számára, nem egyszer vásároltunk már itt, és tudom, hogy kedvessége csak megjátszott, mert amint messzebb kerülünk, kolléganőjéhez fordulva sutyorogni kezd.

Próbálom sietősebbre venni a tempót, hogy minél előbb felmehessünk az emeletre, a férfi részlegre, ahol szerencsére kevesebben vannak, így kevésbé érzem kellemetlenül magam.

Felérve édesanyámat leültetem az egyik székre, ő pedig csendben bólint egyet. Ezután az ingekhez lépek, és keresgélni kezdek közöttük. Nem érdekel, hogy néz ki, milyen a színe, jól állna-e vagy, hogy tetszik-e egyáltalán; egyedül csak az árát figyelem. Minél olcsóbb, annál jobb. Nem tehetem meg, hogy drágábbat vegyek, hisz akkor mit ennénk vacsorára? És amúgy is, ha veszek egy szép és tetszetős inget, mi változik? Ugyanolyan büdös leszek és az emberek ugyanúgy nagy ívben el fognak kerülni.

- Majd mutasd meg, mit vettél, rendben? És ne törődj az árával, néha megengedheted magadnak, hogy jobban érezd magad – édesanyám érdes és kissé bizonytalan hangja csendül fel mögöttem, én pedig nagyot sóhajtva forgatom meg szemeimet, és válaszul valamit morgok az orrom alatt.

- Mit mondtál? Nem hallottam, beszélj hangosabban! – Szól ismét, majd az egyik eladó felé fordul, akit ugyan nem lát, de érzékeli jelenlétét. Mindig van egy hölgyike a közelünkben, nehogy lopni merészeljünk. Hiába is, az emberek abban a tudatban élnek, hogy aki szegény, az mindenáron lopni fog. – Kedveském, megkérhetlek, hogy segíts a fiamnak valami szép inget választani a méretében? Mindegy az ára, csak elegáns legyen. Ma van a születésnapja, szeretném, ha ez lenne az ajándéka – magyarázza neki azon a rekedtes és sokszor érthetetlen hangján.

Az eladó csak megereszt egy bárgyú mosolyt a pult mögött, ezzel leplezve fintorát és annyit mond, hogy persze, majd félve néz rám. Arcára van írva, hogy esze ágában sincs segíteni és a közelembe jönni. Látom rajta, hogy levegőt is alig bír venni, és próbál úgy tenni, mintha el lenne foglalva, hogy véletlenül se kérjek segítséget tőle.

- Jaj, anya, hagyd már, nem kell segítség, tudom, mi kell nekem! – Förmedek rá, és egy szigorú pillantást vetek rá. Szeretem anyukámat, de néha az agyamra megy. Ő nem látja, amit én, neki fogalma sincs, milyen világot élünk, vagy egyszerűen csak nem akar tudomást venni róla. Ő próbál kapcsolatot teremteni a külvilággal, mert fogalma sincs róla, milyen megvetéssel néznek rá; én azonban igyekszem elkerülni őket.

A kis hölgy megtorpan, és inkább nem jön közelebb. Óvatosan rátekintek, majd tovább válogatok az ingek közül. Végül kettőt veszek le; egy lila-fehér kockásat és egy világoskék-sötétkék csíkosat.

- Szerinted melyik legyen? – Állok anyukám elé, és gyorsan körbeírom, melyik hogyan néz ki.

- Mindkettő.

- Anya, csak az egyiket veszem meg.

- De nem próbálod fel?

- Minek? Jó lesz az.

- De próbáld fel, látni szeretném. Bújj bele gyorsan, hadd lássam csinosan az én kicsike fiamat.

- Teljesen felesleges, jó lesz.

- Nem, nem, próbáld fel. Kedveském, megmutatná, hol vannak a próbafülkék? – Fordul ismét az eladónő felé, aki kedves, hamis mosollyal az arcán mutatja, hogy itt vannak előtte.

Sóhajtok egyet, én beviharzok az egyik fülkébe. Magamban motyogva szidom anyukámat, amiért ennyire akaratos és értetlen. Minek próbáljam fel, ha úgy se látja? Francnak rontjuk itt a levegőt, amikor lenne jobb dolgom is.

Gyűlölöm az embereket, akik úgy néznek rám, mint valami koszos rongyra és úgy mutogatnak rám, mintha valami cirkuszi állat lennék. Mintha én tehetnék arról, hogy az utcára kerültem és nem tudok ebből kijönni. Nem vagyok se okos, se jóképű, se művelt, mert mindig is szegény családban éltem, és nem volt pénz arra, hogy iskolába járhassak, arról meg végképp nem én tehetek, hogy eladósodtunk, elvették a házunkat. Ha lenne lehetőségem, tanulnék és dolgoznék, de senki se akar segíteni. Levegőnek néznek, mert az a legegyszerűbb.

Utálom ezt a kétszínűséget; elvárják, hogy mások istenítsék őket, büszkék legyenek rájuk és folyton versengenek, ki a menőbb, ki a szebb, kinek drágábbak a ruhái, folyton azt a látszatot keltik, milyen jószívűek és kedvesek, de amikor igazán szüksége lenne valakinek támogatásra, akkor fintorogva elsétálnak – és a végén ők vannak megsértődve, hogy ételt mertem kérni tőlük.

Nem bírom elviselni, hogy akaratomon kívül bélyegeznek meg, hogy a külsőm alapján ítélnek el. Nem mindenki rossz, aki utcán él, és nem feltétlen lehet ez ellen tenni. De az emberek ilyenek, mindig mindent jobban tudnak és csak saját magukkal foglalkoznak. Ítélkezni azt tudnak, de kezet nyújtani, és felsegíteni, azt nem.

- Hol van ennek az önbecsülése? Komolyan… - hallok meg egy női hangot, ami valószínűleg az egyik eladótól származik.

- Nem tudom, de nagyon szánalmas. Igazán kezdhetne magával valamit, nem hiszem, hogy nem tud megváltozni. Borzasztó – suttogva érkezik rá a válasz egy másik lánytól.

- Igen, pontosan. Ezért tart ott a világ, ahol most. Ez a sok paraszt nem csinál semmit, egész nap csak henyél, én meg dolgozzak helyettük is.

- Jaja. Mindegy is. Hol a légfrissítő? Befújok, mert iszonyatosan rohadás-szag van.

Egy pillanatra ledermedek a tükör előtt, és hosszan magamat bámulom. Nézem a zsíros hajamat, a fiatalos, napbarnított, mégis beesett és soványka arcomat, az új ingbe borított nyeszlett testemet, a koszos, repedezett körmeimet és a sáros, szakadt cipőimet. Ez vagyok én. Tényleg ennyire undorító és visszataszító vagyok?

Ahogy megérzem a légfrissítő illatát beáramlani a próbafülke függönye mögé, egy pillanatra a tükörképem mintha azzá a kisráccá változna, aki gyerekként voltam. Tiszta ruhában, megmosakodva, az élet terheitől és ítéleteitől mentes, mosolygós és reményteli arcomat. Ilyen voltam egykor.

Még most is az vagyok, belül. De ezt senki nem láthatja. Senki nem akarja látni.

Hol van az önbecsülésem? Az én önbecsülésem?

Nem magam miatt vagyok ilyen, nem magam miatt vagyok az utcán. Nem én tehetek róla, és nem is én tehetek ellene. Pont az olyanok miatt kerültem ide, mint ez a két cafka. Ahelyett, hogy megkérdeznék, mi történt, és hogyan segíthetnek, csak mondják a magukét. Semmit nem tudnak ezek, de igazából nem is érdekli őket.  

A pillanatnyi dermedtségemet átveszi hirtelen a düh, a harag, az igazságtalanság. Olyan hirtelen tör rám, hogy még én magam is megszédülök, és meg kell kapaszkodnom a falban.

Önbecsülés, önbecsülés.

Nem én választottam ezt az életet, basszameg. Nekem is van önbecsülésem, még szép, hogy van. Miért ilyen vakok az emberek? Miért csak azt látják, ami előttük van, és azt miért nem, hogy mi rejtőzhet a koszos ruhák mögött? Én is ugyanolyan értékes ember vagyok, mint más. Senki nem különbözik a világon. 

Hirtelen olyan ideges leszek, hogy kedvem lenne abban a pillanatban beletúrni a leányzó dús, barna hajába, majd egy jól irányzott mozdulattal az asztalba vágni a fejét. Nesze neked, önbecsülés.

Villámgyorsan visszaveszem a ruhámat, egy percnél tovább se akarok itt maradni. Izzadni kezdtek, még a fejem is vörös lesz az idegességtől, a homlokomon pedig jól látszódnak megduzzadt ereim. Ökölbe szorítom kezemet, hogy visszatartsam a fojtott fájdalmamat, és ne csináljak nagy bajt.

Olyan erővel húzom el a próbafülke függönyét, hogy a két kis leányka összerezzen. Nem foglalkozom velük, csak odamegyek édesanyámhoz, és a kezébe nyomom az egyik inget.

- Ez lesz az.

- Biztos? Meg se mutattad nekem – feleli, miközben az inget tapogatja. – Szerintem a másik jobb lenne. Felpróbálod és megmutatod?

Hányingerem támad, ahogy ránézek. Már-már szinte kaparja a torkomat az a savanykás-kesernyés gyomorsav. Valószínűleg ezt érzi minden ember az én közelemben is.

Nem bírok itt lenni.

- Rögtön jövök.

Csak ennyit mondok neki, és már kifelé is vezet az utam. Ki kell mennem egy kis levegőt szívni, és rendbe szedni magamat. Képtelen vagyok elviselni a légkört, az embereket, a saját anyámat. A terhemre van, utálok vele élni, abból áll az életem, hogy őt ápolom és vigyázok rá. Mindig hülyeségeket beszél, fogalma sincs a dolgokról, de azért elmondja a véleményét, ahelyett, hogy kussolna.

Néha elgondolkozom azon, hogy szeretem-e őt egyáltalán. Ő az anyám, mindig támogatott mindenben, de ugyanakkor végtelenül buta és naiv. Úgy él, mintha az emberek kedvesek lennének, mintha nem mi lennénk kívülállók, hanem a miénk lenne az egész világ. Nem értettem sose, hogy bírja ezt, hogy nem veszi észre, milyen világban élünk, hogyan tud nyugodt maradni, hogy tudja ennyire figyelmen kívül hagyni a sugdolódzó hangokat, és hogy tud beletörődni ebbe a helyzetbe. Én tele vagyok gyűlölettel, undorral, és dühvel, míg ő egyszerűen beletörődött ebbe. Utálom, hogy ennyire elfogadja a helyzetet, ahelyett, hogy tenne ellene valamit. Ő az anyám, neki kellett volna gondoskodnia arról, hogy rendes, munkakereső ember legyen belőlem, erre semmit nem adott meg nekem. Sőt, inkább elvette azt. Hátráltatott, fárasztott, és még több szempárt vonzott be. Gyűlöltem.

Idegesen járkálok fel-alá a bolt előtt, néha beletúrva hajamba. Rágyújtok egy, majd még egy cigire, és még egyre. Próbálok megnyugodni, és elengedni ezt a haragot, de oly régóta tartogattam magamban, oly régóta gyülekezett bennem, hogy most egyszerűen kirobbant belőlem.

Sose akartam meghalni, sose foglalkoztatott a halál gondolata, bármennyire is volt rossz a sorsom, élni akartam.

De most, hirtelen ötlettől vezérelve, nem törődve a boltban maradt édesanyámmal, az úttest felé veszem az irányt, és kilépek az egyik elhaladó jármű elé.