2015. június 17., szerda

Én csak haza akarok menni



Én csak haza akarok menni
(2015. június 14-17.)





Szép volt odakint az éjszaka, már amennyit az ablakból ülve láttam. A hatalmas panelépületek szinte mindent eltakartak előlem, a koszos és lehangoló házfalak pedig nem kötötték le a figyelmemet. Ha felnéztem az égre, megpillanthattam a ragyogó csillagokat, de ahhoz, hogy jobban láthassam őket, kijjebb kellett volna hajolnom. Nem kísérleteztem ilyesfajta műveletekkel, mert biztosan kizuhantam volna, így inkább egy sóhaj kíséretében becsuktam az ablakot. Kirekesztettem a külvilágot, ezáltal a szobára nyomasztó csend borult.
Nem szerettem egyedül lenni, és ez az este is úgy alakult, hogy nem volt társaságom, leszámítva azt a bizonyos vodkás üveget a hűtőben. Lábam alatt megnyikordult a padló, ahogy a rádióhoz sétáltam. Szinte fülsiketítő volt ez a némaság, így zenét kapcsoltam. Amint az ürességet betöltötte a lejátszóból áradó melódia, s felcsendült kedvenc énekesem hangja, lehunyva szemeimet igyekeztem átérezni a dal mondanivalóját. Hangjától libabőrös lettem, s egy percre valóban úgy éreztem, megnyugodtam, minden porcikám ellazult és hogy semmi nincs, ami megakadályozhatna, ami fájdalmat okozhatna.
De ez nem tartott sokáig. Az utóbbi időben sok rossz ért, és ezeket az érzéseket hiába akartam elnyomni magamban. A könnycseppek lassacskán összegyűltek szememben, majd térdre rogytam. Feltekertem a hangerőt, hogy még véletlenül se halljam saját zokogásomat.
Nem sokkal később elővettem a hűtőből az egyetlen társamat, és nagy iszogatásba kezdtem. Egyedül voltam, és túl sok mindent zártam el magamban, így úgy döntöttem, kicsit lerészegedem, és kisírom magam, hogy könnyítsek lelkemen.
Az idő csak telt, én pedig lassacskán szédelegni kezdtem, és hol nevettem, hol sírtam saját nyomorúságomon. Este tizenegy-felé járhatott, amikor megcsörrent a telefonom. A harmadik csengetés után sikerült csak felvennem.
- Igen? – szóltam bele; szerencsére még érthetően tudtam beszélni.
- Minseo? – kérdezett vissza az illető a vonal végén. – Történt valami? Furcsa a hangod.
- Suga? Áh, nincs semmi, csak kicsit fáradt vagyok – hazudtam egész könnyedén.
- Akkor jó. Nem futunk össze valahol? Unatkozom.
- Most? Tudod te, mennyi az idő?
- És az téged mióta érdekel? – szinte láttam magam előtt, ahogy elvigyorodik. – Találkozzunk a parkban, a hintánál, ahol szoktunk. Mondjuk úgy… fél óra múlva. Oké?
- Suga, nem hiszem, hogy most nekem alkalmas lenne… – mondtam kissé csendesen, és egyből megbántam, hogy inni kezdtem.
Suga volt a legjobb barátom. Osztálytársak voltunk a suliban, és elég hamar egymásra találtunk. Sajnos én nem igazán voltam barátkozós típus, és eléggé különböztem a többiektől, hisz rajongtam az ázsiai kultúrákért, amit nehezen értettek meg mások. Suga viszont koreai származású volt, aki elég nehézkesen beszélte a nyelvünket, én viszont szerencsére tudtam koreaiul, így a legtöbbször anyanyelvén társalogtunk.
Imádtam őt, mert mindig megértett, és segített, ha kellett, ott volt mellettem, amikor szükségem volt rá. Mérhetetlenül kedves volt és vicces, és mindig képes volt felvidítani, ha magam alatt voltam. Nem is értettem, ezúttal miért nem én hívtam fel, hogy találkozzunk és megbeszéljük a bajomat? Mindenesetre sejthettem volna, hogy megérzi, ha nem vagyok jól. Valahogy mindig akkor hívott, amikor szükségem lett volna valakire.
- Miért? Mi a baj?
- Hát… picit becsiccsentettem és… nem hiszem, hogy jó ötlet lenne így az utcára mennem – haraptam bele ajkaimba, mintha ezzel bűnt követtem volna el.
- Akkor viszont átmegyek hozzád – meg sem várva a válaszomat, le is tette a telefont.
Egy vállrándítás kíséretében reagáltam a helyzetre, majd újabb korty alkohol csúszott le torkomon. Elnyúltam a földön, és csak bámultam a plafonra. Azokban a percekben úgy éreztem, megszűnt az idő, eltűnt a tér, és csak én maradtam a fájdalommal. A könnyeim újból csordogálni kezdtek, és nem tudtam őket megállítani.
Furcsán éreztem magam. Nem csak azért, mert sajgott a fejem, hanem mert… olyan idegen volt minden. Otthon voltam, a saját lakásomban, mégsem éreztem a magaménak. Mintha csak egy betolakodó lettem volna. Évek óta itt éltem, ismertem minden egyes négyzetcentiméterét a háznak, de valójában sosem éreztem azt, hogy az enyém lenne, hogy ez lenne az otthonom.
Úgy éreztem, ez nem az a hely, ahová tartozom. Máshol kell lennem.
De mégis hol?
És nem csak a lakással voltam így. Akármikor sétáltam az utcán, minden idegen volt. Ugyanazon a szokott útvonalon közelítettem meg az iskolát, vagy a boltokat, a legtöbb helyet ismertem a fővárosban, és természetesen szerettem itt lenni, jól éreztem magam, voltak kedvenc helyeim, ahová mindig visszatértem, mégis… időnként olyan volt, mintha minden távol állna tőlem. Gyönyörűek voltak az épületek, szerettem a folyóparton sétálni, boldog voltam és csodáltam a várost, mégis… nem volt az igazi. Valami… valami mintha nem lett volna rendben.
Amikor tömegközlekedésen utaztam, folyton az az érzésem támadt, hogy megbámulnak. Folyton kellemetlen volt a helyzet, folyton kívülállónak éreztem magam, pedig nem volt rá okom. Külsőre beleolvadtam az emberek közé, nem volt semmi olyan rajtam, ami felhívta volna mások figyelmét, ami okot adott volna arra, hogy megnézzenek. Ugyanolyan voltam, mint bárki más, mégsem illettem oda. Kilógtam a sorból, úgy éreztem magam, mint amikor egy festményre véletlenül odakerült egy folt; elrontotta az összképet, tönkretette teljesen a festmény élvezhetőségét.
Nem értettem, miért van ez velem. Mi az, ami nem tetszik, mi az, ami megakadályoz abban, hogy otthonomnak érezzem azt, ahol élek? Ezek miatt folyton frusztrált voltam, és kedvtelen. Természetesen ezt az érzést igyekeztem elnyomni, és nem mutatni mások előtt, de ez volt az oka annak, hogy kissé antiszociálisnak tűntem és nem nyitottam az emberek felé. Mégis hogyan legyek vidám, ha a világ, amiben élek, szorongást okoz?
Arra eszméltem fel, hogy megszólalt a kapucsengő. Nagy nehezen álló helyzetbe tornáztam magam, és megnyomtam a gombot. Közben kulccsal kinyitottam a bejárati ajtót, és mikor szélesre tártam, már meg is jelent előttem Suga.
- Szólhattál volna, hogy ivós estét tartasz, akkor hoztam volna még több piát – mondta sértődötten, majd megbökte az oldalamat, és belépett a lakásba. – Azért jól vagy? Mennyire rúgtál be?
- Bocs, egyedül akartam ma inni – feleltem, miközben a zárral babráltam. Suga kinevetett, amikor kiesett a kulcs a kezemből, és egyúttal ezzel választ is adtam kérdésére. 
- Chh… kihagysz a buliból – mondta még mindig a sértődékenyt játszva, majd megunva a bénázásomat, kivette a kulcsot a kezemből, és ő zárta be helyettem az ajtót.
Bementünk a konyhába, ő pedig elővett magának egy poharat, és töltött bele egy kis vodkát és narancslevet, majd leült az egyik székre velem szemben.
- Szóval? Mi ez az egyedüllét és depresszió?
- Nincs különösebb okom, csak gondoltam, ha már egyedül vagyok, elütöm valamivel az időt – nem értettem, miért nem mondom el neki az igazat, ha egyszer már olyan jól ismert. Miért hazudok folyton?
- Na, persze. Mindenesetre, ha legközelebb se lesz itthon senki, hívj fel és jövök – kacsintott, majd lehúzta a pohár tartalmát, és újat kevert magának.
Az idő megállás nélkül telt, és lassacskán mindkettőnk fejébe szállt az alkohol. Én már szinte teljesen kész voltam, Suga pedig mindenen nevetett és dülöngélt jobbra-balra. Igazán vicces kedvében volt, és csak úgy lökte a hülyeségeit. Alapjáraton is vicces természetű volt, mindenből poént csinált, de amikor ivott, még inkább nem bírt megállni. Teli pofával nevetett, miközben szemei összeszűkültek egy csíkba. Szerettem, amikor ilyen volt, mert az embernek tényleg jó kedve lett és elfelejtette minden gondját.
Hirtelen ötlettől vezérelve megtöltöttem egy poharat vízzel, majd az ablakhoz mentem, kinyitottam azt, és kiborítottam tartalmát az utcára. Suga felvihogott, majd ő is becsatlakozott mellém. Igazából semmi értelme nem volt ennek, hisz éjfél is elmúlt, ilyenkor pedig nem sokan járkáltak az utcán, de mi rettenetesen jól elszórakoztunk.
- Ez kezd unalmas lenni… - mondta Suga egy tíz perc elteltével, én pedig helyeslően bólogattam.
A következő pillanatban egy adag hideg víz zúdult az arcomba, én pedig azt se tudtam hirtelenjében, mihez kezdjek. Suga mindenesetre teli torokból röhögni kezdett, a térdeit csapkodva, aminek következtében seggre ült és elterült a földön.
- Te elmebeteg… - suttogtam dühösen, majd elviharzottam onnan.
- Naaa, Minseooo, ne haraguuuudj – hallottam bocsánatkérését. Igyekezett feltápászkodni, de még mindig annyira nevetett, hogy képtelen volt erre.
- Semmi baj – válaszoltam, majd visszaslattyogtam az előszobába, és most én voltam az, aki vizet öntött az arcába. Suga pár másodpercig értetlenül pislogott rám, aztán elvigyorodott. Nem hagytam, hogy felkeljen a földről, mert rávetettem magam, és elkezdtem csikizni. Újabb idétlen nevetés tört elő belőle, én pedig annyira nem bírtam ezt elviselni, hogy felhagytam mindennel, és teljesen kimerülve dőltem le mellé a földre.
Hosszú percekig csak feküdtünk egymás mellett, és bámultuk a plafont, miközben nagyokat lélegeztünk és igyekeztünk megnyugodni.
Aztán a következő pillanatban, minden ok nélkül sírni kezdtem. Zokogtam, mintha éppenséggel most tudtam volna meg, hogy elveszítettem valakit. Suga teljesen rémülten és döbbenten nézett rám; egyből kijózanodott és felült mellettem.
- Minden oké, Minseo? Mi történt?
Nem bírtam válaszolni, csak a karjaiba vetettem magam és úgy sírtam megállíthatatlanul. Suga magához ölelt, és simogatta hátamat, mint ahogy egy édesanya szokta gyermekét, amikor rosszat álmodik. Valahogy én is így éreztem magam.
Mintha csak felébredtem volna egy álomból, és a kegyetlen valóságban találtam volna magamat. Egy világban, amibe én nem tartoztam bele. Hiába volt itt Suga és nevettetett meg, a helyzet nem változott és én ugyanúgy azt éreztem, hogy ez nem az a hely, ahol lennem kell. Szerettem Sugával lenni, mert amíg vele voltam, minden tökéletesnek látszott, de ez akkor sem tudta elfeledtetni a tényt, hogy semmi sem jó, ahogy van.
Nem panaszkodhattam, ez igaz. Volt egy rendes és szerető családom, volt hol laknunk, az iskolában is jól teljesítettem, egy szűk baráti körrel is büszkélkedhettem, nem kellett aggódnom semmi miatt, mindenem megvolt, ami az alapvető boldogsághoz szükséges, mégis… nekem úgy tűnt, hogy ez egy hazugság. Hogy ez nem valódi.
Belül üresnek éreztem magam. A szívem legmélyén tudtam, és a testem minden porcikájában érzékeltem, hogy valami nagyon nem stimmel. Mit keresek én itt? Miért olvadok bele ebbe az életbe, ami nem is az enyém? Kinek a helyét akarom átvenni, miért színészkedem? Ez nem egy színpad, ahol a rám szabott szerepet alakítanom kell, hanem ez a kőkemény valóság. Ha nem érzem jól magam, ha nem érzem ezt a sajátomnak, mi a francot vagyok itt? És mégis hogyan tudnék változtatni?
Félreértés ne essék, nem magamat utáltam, vagy azt, amit kaptam, mert elégedett voltam. Én csak úgy éreztem, hogy… máshová tartozom.
- Suga… - emeltem el fejem mellkasától, mikor már csak szipogtam. Suga aggódva nézett rám, és letörölte arcomról a könnyeimet. – Haza akarok menni.
- De hát itthon vagy, Minseo! – mosolyodott el kedvesen, és végigsimított hajamon.
- Nem, ez nem az én lakásom.  Ez csak úgy… van. Ideiglenesen – feleltem, majd nyújtóztam egy nagyot és úgy tekintettem körbe, mintha egy börtönben lennék. – Én csak haza akarok menni, Suga. Miért nagy baj ez?
- Azt hiszem, túl sokat ittál. Gyere, inkább feküdj le aludni – megfogta a kezem, de nem hagytam, hogy felsegítsen.
- Én komolyan mondtam. Nem vagyok részeg, vagyis… de, az vagyok, de tudom, miket beszélek.
Suga értetlenül meredt rám, de volt valami különös a tekintetében. Nem tudom, hogy bolondnak hitt, vagy csak aggódott értem, mindenesetre visszaült a földre.
- Te miért vagy itt? Mármint úgy értve ebben az országban. Miért jöttél ide?
- Mert… nos… Nem igazán tudom. Csak szerettem volna eljönni otthonról, elutazni messzire és sok új dolgot megtapasztalni egy másik kultúrában. Nyitott vagyok mindenre, és szeretnék élményeket szerezni, minél többet tudni a világról, amiben élek.
- Itt otthon érzed magad?
- Igen.
- Akkor mégiscsak azért jöttél el az országodból, mert az nem volt az igazi.
- Tévedsz. Azt is az otthonomnak tartom.
- Hogy lehetne két otthonod is?
- Úgy, hogy mindenki azt nevezi otthonának, ahol önmaga lehet. Ha jól érzed magad, ha boldog vagy, felszabadult és úgy érzed, szárnyalsz, ha a lelked mélyén nyugodt vagy és nem érzed magad magányosnak, akkor az a hely a te otthonod.
- Te ezt mindkét esetben érzed?
- Igen.
- Ez nem ér. Neked két otthonod is van, én viszont fedél nélkülinek érzem magam. Mégis honnan tudhatnám meg, hol van számomra ez a hely, ha itt vagyok?
- Az ember egyszerűen csak érzi. Valami oknál fogva kötődni kezd hozzá, érdeklődni kezd iránta, és tudja, ha végre eljuthatna oda, akkor az olyan lenne, mintha hazatérne.
Nem kérdeztem többet, hanem mély gondolkodásba kezdtem. Ez azonban nem tartott sokáig, mert hamar álomba merültem.
Később, mikor magamhoz tértem az éjszaka közepén, az ágyamban feküdtem, Sugával az oldalamon. Felsóhajtottam, és kicsit tisztább fejjel ismét átgondoltam azt a beszélgetést, amit korábban folytattunk. Zavart voltam még mindig, de most már úgy éreztem, hogy hamarosan megtalálom azt a helyet, ahol lennem kell.
- Nem alszol? – kérdezte rekedtes hangon Suga.
- Azt hiszem, tudom hol az én otthonom – válaszoltam pár másodperccel később, miután a felismerés úgy csapott le rám, mint a villám.
- Hol?
- Dél-Koreában.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése