Nightmare II. paródia - A gyilkos

Megjegyzés:

Senki ne keressen ebben a novellában értelmet! Ha valaki olvassa tőlem a Nightmare című történetem, annak lehet ismerős lesz a szituáció, ugyanis ez az egyik jelenet paródiája. Amikor megírtam a 2. évad 15. részét, az egyik ismerősöm a rész után azt mondta, hogy Olaf (a Jégvarázs című film hóembere) volt a gyilkos. Nos, én akkor elhatároztam, hogyha elég beteg pillanatomban leszek, akkor megírom. 

Jelentem: megírtam.

Senki ne ijedjen meg, ha egyes részletek ismerősek lesznek, ugyanis a saját történetemből másoltam ki őket! Valamint annyit még tudni kell, hogy Minseo a Nightmare-ben természetfeletti lény, Lee Jongsuk (igen, a színész Jongsuk) pedig vámpír. 

Ismétlem: semmi értelmet ne keressen benne senki!

A gyilkos

Nightmare II. paródia

(2014. 06. 20.)

Miután Jongsuk odanyújtotta nekem a kezét, átvettem tőle a kulcsot. Halkan kiléptünk a folyosóra, majd szorosan a fal mellé simulva visszaosontunk a kiszemelt szobához. Míg Jongsuk figyelt, hogy jön-e valaki, addig én kinyitottam az ajtót, majd mindketten bementünk.

Nem kapcsoltuk fel a villanyt, hogy ne keltsünk feltűnést, de azért elkértem a telefont tőle, hogy világítsak magamnak. Körbejártam a szobát, és valóban üres volt, ahogy gondoltam. A lakók valószínűleg másik szobába költöztek, vagy elhagyták a kollégiumot. Én is így tettem volna a helyükben.

Nemrégiben gyilkosság történt pont ebben a szobában. A lányra holtan találtak rá, de semmi arra utaló jel nem volt, hogy megölték volna, vagy önként vetett volna véget életének. Egyszerűen csak eltávozott az élők sorából, minden előjel nélkül. Mintha csak gondolt volna egyet, hogy ő meghal és erre… meghalt. De mint tudjuk, ilyen a való életben nem létezik.

Természetesen a pánik elkerülése végett az itt lakó kollégistákkal beetették, hogy öngyilkosság történt, én azonban nem hittem nekik. Természetfeletti voltam és pontosan tudtam, hogy ezt az áldozatot is természetfeletti ölte meg. Éppen ezért voltam itt, hogy ezt kiderítsem, vagy legalábbis nyomokat keressek.- Mit keresel pontosan? – törte meg a csendet Jongsuk, én pedig összerezzentem, mert annyira belemerültem a szoba tanulmányozásába, hogy el is felejtettem, nem egyedül jöttem ide.

- Nem tudom. Valamit. Bármit – guggoltam le és ujjaimat végighúztam a padlón, majd megnézegettem a szekrényeket, az asztalokat, de semmi.

Jongsuk csak állt az ajtóban, és onnan figyelte minden mozdulatomat. Ő csak testőrként volt itt, hogyha esetleg valaki rám támadna, akkor legyen, aki megvédjen. 

- Nem lesz itt semmi, már régen feltakarítottak. Felesleges időpazarlás itt lenni – tette azért hozzá.

Nem törődtem vele, de néhány perc elteltével végül igazat adtam neki. Csalódottan felsóhajtottam, majd felkeltem a földről és az ajtó felé vettem az irányt. Itt bizony tényleg nem volt mit keresni. 

- Menjünk.

Jongsuk kinyitotta az ajtót, és előre engedett. Kiléptem a folyosóra, ő pedig jött volna utánam, de megtorpantam, így nekem jött, és kis híján fellökött.

- Most meg mi van? – kérdezte értetlenül.

Nem figyeltem rá, csak visszatolattam a szobába, majd néhány másodperc után ismét a folyosóra léptem. Ezután ismét bementem, átsétáltam a szoba másik felébe, majd újabb másodpercek után vissza a szoba elejébe, és ismét ki.

- Minseo, minden rendben? – kérdezte suttogva Jongsuk – El kéne tűnni innen, mielőtt lebukunk.

- Te nem érzed? – fordultam felé értetlenül, és újból visszamentem a szobába.

- Mégis mit?

Leguggoltam ott, ahol nemrég még a lány holtteste hevert. Egyik kezem a padlóra helyeztem, míg a másikat a levegőbe tartottam. Jongsuk furcsán méregetett, de becsukta magunk mögött a szoba ajtaját, és várta, hogy választ adjak a kérdésére.

- Sokkal hidegebb van itt bent, mint a folyosón. Sőt, az igazat megvallva, sokkal hidegebb a levegő a padlónál, ott, ahol a lány teste hevert, mint a szoba bármelyik részében. Tényleg nem érzed?

Jongsuk leguggolt mellém és ő is megérintette a talajt, majd körbejárta a szobát, és ismét visszatért mellém. Arcán az érzelmek pillanatok alatt váltakoztak: eddig teljesen úgy nézett rám, mintha egy bolond lennék, most pedi az őszinte meglepettség vette át a helyét. 

- Érzem. Igazad van. Tényleg hidegebb – pillantott rám hatalmas barna szemeivel, majd mindkét tenyerét a padlóra szegezte, és mint egy ötéves kisgyerek, elkezdte törölgetni.

- Mit csinálsz? Így meghamisítod a bizonyítékot! – förmedtem rá és félrelöktem a kezét, mire majdnem pofára esett.

- Ez nem csak hideg! Ez vizes! – mondta teljesen felvillanyozódva. Megszagolta tenyerét, majd az én arcomba nyomta – Ez víz! Ez hideg víz! Mintha elolvadt volna egy jégkocka. Vagyis… sok jégkocka! Minseo, hallod, ez víz! VÍZ!

- Jó, értem, felfogtam elsőre is. Vidd már a képemből a kezed, légyszi! – ráztam meg fejem, és nem értettem, mi baja hirtelen. De az volt az igazság, hogy nem mondott hülyeséget. A padló tényleg vizes volt.

- Tudod, mit jelent ez? – kérdezte, és olyan hévvel fordult felém, ragadta meg karom és rázott meg, hogy ha nem kapaszkodom meg az ágy szélében, biztosan hanyatt estem volna.

- Öh… nem?

- Tudom, ki a gyilkos! Minseo, tudom, ki tette! Tudom, ki ölte meg a lányt! – felugrott hirtelen, majd először az ajtó felé indult, de mielőtt odaért volna, visszafordult és az ablak elé lépett. Elhúzta a függönyt és kinézett az udvarra. Hosszú perceken bámulta a sötétséget, én pedig álltam mögötte a válaszát várva.

- És… ki az? – kérdeztem végül, miután meguntam a várakozást.

Jongsuk olyan sebességgel fordult meg és rohant elém, hogy akaratlanul hátrébb léptem egy lépést. Teljesen belelkesedett, és úgy viselkedett, mint egy kisgyerek. Az már az első pillanatban feltűnt, hogy Jongsukkal nem stimmel valami, de hogy ennyire gyerekes lenne… azt nem hittem volna.

- Olaf! – mondta határozottan, ragyogó szemekkel – Olaf a gyilkos! Olaf! Olaf! O-L-A-F! OLAF!

- Az meg ki? – szemöldököm a homlokom közepéig szaladt, ahogy Jongsukot néztem.

Gyerekest mondtam az előbb? Tévedtem.

Egyenesen idióta ez az ember.

- Hát a Jégvarázsból Olaf! Tudod, a hóember! Nem láttad még azt a filmet? Te nem is vagy ember! – szemei elkerekedtek és ő is hátrébb lépett egyet, és úgy méregetett, mintha egy idegen lennék.

Ez nem csak idióta, hanem őrült is. 

- Hát… nem is teljesen vagyok ember – súgtam félhalkan csak úgy – De miért tette volna Olaf?

Most komolyan belemegyek ebbe a hülyeségbe? Úristen, kezdek én is bekattanni.

- Nem tudom. Honnan tudnám? Biztos volt oka! Gyere, keressük meg!

Jongsuk elindult az ajtó irányába, én pedig nem tehettem mást, mint mentem utána. Nem akartam utána kiáltozni, ugyanis akkor biztosan felkelt volna az egész kollégium. Miután kiértünk a hátsó udvarra, csak akkor szólaltam meg ismét.

- Miből gondolod, hogy itt van még?

- Hová mehetett volna ilyen meleg időben? Itt kellett maradnia, ha élni akar.

- És ha elolvadt?

- Olaf nem olvad el! – nézett rám szúrós szemekkel, és védekezően emeltem magam elé kezeimet. Ez tényleg begolyózott. De nem csak ő, hanem én is. Komolyan az éjszaka kellős közepén egy hóembert keresünk? Na, ne.

- És… mit csinálsz, ha megtalálod Olafot? Megölöd? Bedobod egy kandallóba?

- Minseo! Hogy mondhatsz ilyet? Olaf jó ember, biztos megvolt rá az oka, hogy végezzen a lánnyal. Csak letért a helyes útról, és segítenünk kell neki visszatalálni.

Hát jó. Keressük meg azt a hóembert. Jongsuk tuti szívott valamit, amiért így viselkedik. Mindegy, segítek neki megkeresni, hadd nyugodjon meg a kis lelke. De ha tényleg találunk egy hóembert, én isten biz, önként vonulok be a diliházba. De előtte felgyújtom azt a hóembert.

Jongsuk elindult a sötétben, én pedig szorosan a nyomába szegődtem. Semmit sem láttam, ő viszont vámpír volt, és úgy közlekedett, mintha fényes nappal lenne. Alig mehettünk néhány métert, amikor hirtelen megtorpant.

- Ott van! – mutatott előre, de én senkit sem láttam – Szevasz, kishaver, mizujs veled?

Megindult felé, én pedig csak álltam egy helyben. Most tényleg van ott valami, vagy csak odaképzeli? Mielőtt Jongsuk is eltűnt volna a látókörömből, utána eredtem, és csak akkor értem utol, amikor már Olaf előtt állt.

Na jó. Velem is itattak valamit, ugye? Mit keresne itt egy hóember, akit Olafnak hívnak? Oké, ez már tényleg mindennek a teteje. Tutira álmodom, mert nem létezik, hogy ez a valóság lenne.

Olaf nem fordult meg, csak háttal állt nekünk, és volt valami furcsa a kezében… Valami hosszú és éles… egy… egy…

- Kés! Jongsuk, kés van nála, vigyázz! - kiáltottam rá, és megragadva karját visszahúztam. 

- Kés? Eszednél vagy? Az egy répa! Az az orra! – förmedt rám, és lenézően pillantott rám. Még engem néz hülyének, miután ő kerget egy hóembert?

Jongsuk odalépett Olaf elé, aki teljesen elkeseredve lógatta az orrát… vagyis… azt éppen nem, inkább csak a nemlétező orrát. Akarom mondani… egyszerűbb, ha azt mondom, hogy el volt keseredve az orra miatt.

Nem tudom, mit beszélt vele Jongsuk, de azt hiszem, jobb is volt így. Még fel se fogtam, amit látok, mi lett volna, ha Olaf még meg is szólal? Mindenesetre mire észhez tértem, legalábbis valamennyire, Jongsuk visszatette Olaf orrát a helyére, aki hatalmas mosollyal az arcán Jongsuk nyakába vetette magát.

Ez kész rémálom. Nem is, ez rosszabb, mint egy rémálom.

- Olaf, bemutatom a barátomat, Minseot. Ő egy kicsit fura lány, de ettől függetlenül nagyon aranyos – mondta Jongsuk a hóembernek, amikor elém léptek.

Fura? Én? Nem én beszélgetek egy hóemberrel és nem én mondogattam, hogy létezik. Bár… tényleg látom, és hallom, de… akkor is. Valaki tuti irányítja az érzékszerveimet. Vagy ez a Kész átverés lenne?

- Szia, Olaf vagyok és szeretem, ha megölelnek – tárta ki két botból készült karját Olaf, én pedig nem tudtam, mit reagáljak. Ott állt előttem egy hóember, hatalmas mosollyal az arcán és azt várta, hogy megöleljem. Ha megölelem, akkor elismerem, hogy teljesen megőrültem, ha meg nem ölelem meg, akkor… megsértődik?

Jó, ez nekem így túl sok.

- Jongsuk… ő megölt egy embert és most te… haverkodsz vele? – fordultam a vámpírfiú felé. A két élőlény közül Jongsuk tűnt értelmesebbnek, így próbáltam Olafot kizárni, hátha eltűnik magától.

Jongsuk csak szemforgatva pillantott rám, majd Olaf felé fordult, aki értetlenül bámult ránk. Isten a tanúm, amint feljön reggel a nap, én tényleg felkeresem azt a diliházat. 

- Olaf… te ölted meg azt a lányt, ugye? - kérdezte Jongsuk együtt érezve, mintha Olaf egy kisgyerek lenne, aki eltörte anyuci kedvenc vázáját és most be kell ismernie tettét.

Olaf bűnbánó arccal nézett rám, majd Jongsukra, végül a földre szegezte tekintetét, és lassan bólintott egyet.

- És miért tetted? 

- Mert… - zokogott fel és megtörölte a könnyeit. Egy hóembernek vannak könnyei? És mióta tudnak sírni? – Mert az a lány fel akart használni az üdítőjébe jégkockának. Nem hagyhattam neki. Csak önvédelem volt. Én nem akartam bántani, de ő támadt rám és… hát végül megöltem. De nem akartam.

Jongsuk letérdelt Olaf elé, majd karjaiba zárta a zokogó hóembert, aki olyan keservesen sírt, mint egy ember.

Itt telt be nálam a pohár. Ez már több volt a soknál.

- Szerintem jobb lesz, ha mielőbb elmentek. Nem lenne jó, ha rátok találnának - mondtam nekik, de nem vártam meg, mire válaszolnak és elindulnak.

Hátat fordítottam nekik, és visszasétáltam a kollégium irányába.

Nem várok holnap reggelig a diliházzal. Most azonnal odamegyek.