Te leszel az utolsó gondolatom...

Te leszel az utolsó gondolatom
(2014.09.27.)

Fázósan húztam össze magamon pulóveremet, és cipzáraztam be egészen a nyakamig. Zsebre dugtam kezeimet, majd kiléptem az ajtón. Nem maradhattam a szobámban, a négy fal között, különben megőrültem volna. Az a magány, az a sok fájó emlék megfojtott volna.

Későre járt, az ég már magára öltötte fekete pizsamáját. A Hold fényesen ragyogott, talán úgy, mint még soha, de a mosoly az arcán oly keserű volt. Csillagtestvérei ezen az éjjelen mind elbújtak, így ő egyedül maradt a sötétségben. Fájt neki, és borzalmasan érezte magát, nem szeretett egyedül lenni, ennek ellenére mégis ontotta magából a fényt.

Pontosan így éreztem magam én is.

Magányosnak, szomorúnak, mégis mosolyognom kellett.

Tekintetem elemeltem róla, majd egy sóhaj kíséretében útnak indultam. Nem tudtam, merre visznek lábaim, egyszerűen csak jól esett sétálni. Csípős, hideg szél fújt, egyre erőteljesebben tépte a fák lombkoronáit és már a levegőben éreztem a közelgő vihar illatát. Szinte biztos voltam abban, hogy percek kérdése és elered az eső.

Olyan gyorsan telik az idő és olyan rövid tud lenni. Szinte még most is emlékszem az első találkozásunkra, a megismerkedésünkre. Emléke folyton mosolyt csal arcomra, és ezúttal sem tudom megállni, hogy ne kacagjak fel. Mintha minden csak tegnap történt volna, holott már öt éve ismerjük egymást. Hogy repül az idő… Istenem, bár meg tudnám most állítani.

„Te leszel az utolsó gondolatom…”

Már öt éve annak, hogy szeretlek. Öt éve, hogy együtt vagyunk és boldogan éljük az életünket. Milyen csodás és vidám fiatalkorunk volt. Néha úgy érzékeltem a valóságot, mint egy tündérmesét. Lehetetlen, hogy valaki mindent megkaphasson az életében. Mert azzal, hogy te az enyém lettél, nekem nem volt semmi másra szükségem. Melletted minden kín, minden probléma, minden baj megoldható volt. Veled mindent le tudtam győzni és mindenen felül tudtam kerekedni.

„Te leszel az utolsó gondolatom…”

Az eső lassan csöpögni kezdett. Nem hoztam magammal esernyőt, így pillanatok alatt eláztam, de most ez sem érdekelt. Csak mentem és mentem arra, amerre a lábaim vittek, amerre a szívem húzott. Elhaladtam egy temető mellett, ahol egy rövid időre megtorpantam. Vajon hamarosan ez lesz az új törzshelyem? Vajon hamarosan mindennapos programommá válik, hogy eljövök ide, hogy találkozzam veled?

Kérlek, Istenem, mondd, hogy még van egy kis időm. Mondd, hogy legalább még van egy napom, mondd, hogy ez a nap még nem az utolsó. Kérlek, ne legyél velem kegyetlen, én még nem érzem úgy, hogy felkészültem erre. Én még nem tudom elengedni őt…

Tovább megyek. Képtelen vagyok erre. Már maga a gondolat egyenlő egy késdöféssel a szívembe. Nem, még biztosan van időnk. Az orvos azt mondta, van még egy hete. Igen, ez az egy hét még megadatott számunkra. De akkor mégis miért folynak könnyeim és miért van furcsa, szorító érzés a mellkasomban?

„Te leszel az utolsó gondolatom…”

Kialszik a lámpa. Amint elhaladok az egyik utcai fényforrás alatt, az egy halk pukkanás kíséretében kiég. Felnézek rá, és tudom, hogy történt valami. Az ilyen mindig baljóslatú és a lámpa is úgy magaslik fölém, mint egy démon. Szinte már hallom is éles, gúnyos kacagását.

Futásnak eredek. Olyan erővel rohanok, mint még soha, szinte versenyt futok a széllel, az idővel. Úgy érzem, a Hold többé nem a társam és hogy minden fény kialszik körülöttem. Sötétség kebelez be, de nem tarthat vissza. Csak rohanok, minden erőmet beleadva. Végtagjaim már teljesen átfagytak a kinti hidegtől, és minden izmom lüktet, de akkor is futok. Oda kell érnem, muszáj látnom téged. Nem lehet, nem lehet, hogy…

„Te leszel az utolsó gondolatom…”

Berontok a kórházba, és félrelökve mindenkit az utamból, rohanok fel az második emeletre. Az orvos épp akkor lép ki a szobádból. Meg akar állítani, hogy beszélhessen velem, de én nem akarok. Tudom, mit fog mondani, de én nem akarom hallani. Látom az arcán a részvétet, a sajnálatot, de én tudom, hogy fogalma sincs, mit érzek most.

Félrelökve őt, belépek a kórterem ajtaján, könnyeimtől már semmit sem látok. Hát valóban ennyi lett volna? Valóban ilyen rövid az élet? De olyan fiatal vagy… mégis miért kellett itt hagynod az élők sorát? Nem hibáztatlak, nem okollak, mert nem te akartad, mert te minden erőddel azért harcoltál, hogy túléld. Hogy legyőzd a betegséged. Tudom, mert mondtad, mert ott voltam veled, és mert én is veled együtt küzdöttem.

De mindketten túl gyengék voltunk.

A Sorsod meg volt írva, ez ellen nem tehettünk semmit. Odafent döntöttek az életed felől, és bármit is tettünk volna, nem számított. Nem voltam rád dühös, és bár régen felkészültem erre, most mégis borzalmasan fájt. Lelkemben orkán erejű sebességgel tombolt a fájdalom, szívemet kettéroppantotta, és hiába akartam üvölteni, képtelen voltam rá.

Egyszerűen csak… elfogadtam, ami történt. Beletörődtem.

Mégis mennyivel lett volna jobb, ha őrjöngeni kezdek, ha teli torokból üvöltök, és azt kiabálom, ez csak egy álom, te nem halhattál meg? Mennyivel lett volna jobb így viselkedni, drámázni és okolni mindenkit? Ugyan mit értem volna el vele? Ez téged már nem hoz vissza.

Odaléptem az ágyadhoz, és hosszú percekig néztelek. Könnyeim elhomályosították látásomat, de még így is tisztán láttam tökéletes arcodat. Hogy is ne láttam volna, amikor már minden egyes négyzetcentimétere mélyen beleégett elmémbe?

Remegő ujjakkal simítottam végig kézfejeden, egészen a válladig, majd vissza és végül összekulcsoltam ujjaikat. Annyira tökéletes voltál még így is, hogy tudtam, többé nem nyitod ki szemed, hogy már nem érzékeled jelenlétem. Istenem… miért kellett őt elvenned tőlem? Miért pont neki kellett meghalnia? Hisz tele volt vágyakkal, álmokkal, célokkal, annyi jót szeretett volna tenni az életben és annyi mindenkinek fontos volt. Ő egy angyal volt, aki a szeretetével, a kedvességével embereken segített. Miért pont egy ilyen ártatlan és csupa szív embert kellett elvinned? Nézd! Még ott van a lista az asztalon is. A lista, amelyre azokat a dolgokat írta fel, amiket meg akart még tenni. Annyi mindent szeretett volna, annyi mindenre lehetett volna még lehetősége, de az idő számára lejárt… Miért pont ő?

Tudom, nem fair dolog téged vádolni, de Istenem, miért? Mi lesz velem? Arra nem gondoltál, én hogyan fogok tovább élni? Hogy mások élete hogyan fog tönkremenni? Szerinted azzal, hogy ő meghalt, velem mi lesz? Mert nélküle nem tudom folytatni. Nem csak az ő jósága veszett oda, hanem az enyém is. Többé nem leszek képes felállni a földről, többé nem leszek képes harcolni és élni. Tudom, nem vagyok senki, hogy értsem a dolgodat, és hogy azt kérjem, bár mással tennéd ezt, de akkor is… miért pont ő?

Hangosan zokogtam fel, majd rogytam le az ágy melletti székbe. Két kézzel kapaszkodtam kezedbe, és olyan erősen szorítottam, hogy szinte belefehéredtek ujjaim.

Annyira hiányzol…

Ugye jól leszel? Mondd, Baekhyun, ugye jó helyed lesz a túlvilágon és boldog leszel? Ugye ha egyszer én is meghalok, akkor majd várni fogsz rám?

Annyira szeretlek…

Felemelem fejem és arcodra nézek. Csak most veszem észre, hogy egy apró mosoly ül ajkaidon. Nem voltam itt melletted az utolsó perceidben, de te mégis mosolyogva mentél el.

Annyira sajnálom…

Kihúzom kezemet kezeid közül, hogy végigsimítsak arcodon… utoljára. De ahogy elhúzom kezem, egy apró, fehér papír fecnit vélek felfedezni tenyeredben. Mégis mi ez? Értetlenül veszem el tőled, majd nyitom szét és olvasom el, ami rajta áll. Ha lehet, még jobban zokogni kezdek, és nem vagyok képes elviselni a bennem lévő ürességet, fájdalmat. Karjaidba borulok, és beléd kapaszkodva sírok, mert most már tudom, hogy sosem kaplak vissza.

„Te leszel az utolsó gondolatom, amikor meghalok.

Szeretlek, Tao.”