Miracles in December

Miracles in December

(Ajánlott zene: EXO - Miracles in December)
http://www.youtube.com/watch?v=yVLxRXoLaas

Nagy pelyhekben hullott a hó. Odakint már mindent a gyönyörű fehérség ölelt körbe; az utakat, a fákat, a bokrokat, a háztetőket. Elmosolyodtam a csoda láttán, és fejemet a hideg ablaknak döntöttem. Mindig is imádtam a telet, számomra ez volt a legszebb évszak. Imádtam a hóesést, amikor az apró, fehér hópelyhek lassan szállingózva értek földet. Mintha ezernyi gyémánt hullott volna a mennyországból. Imádtam a kivilágított házakat, a megannyi mosolygó embert a vásárlások közepette, és a karácsonyt, mely mindig meghitt, és békés volt.

A szeretet ünnepe.

Szerettem a karácsonyt, és nem az ajándékok miatt. Szerettem másokat megajándékozni, mert látni a barátaim, a családom örömteli arcát többet ért minden másnál. A karácsonyt mindig azokkal töltöttem, akik számomra fontosak voltak, és ilyenkor minden rosszkedvem elszállt.

Kivéve idén.

Idén egyedül töltöttem a karácsonyt, és ez elszomorított. Csak ültem a szobám ablakában, és néztem a szomszédos házakat, ahol a családok együtt ünnepeltek és bontogatták az ajándékokat. Akaratlanul is, de egy könnycsepp gördült le arcomon. Felsóhajtottam, és megtöröltem szemem, de továbbra se mozdultam.

A nappaliban a falióra hangosan kattant egyet, majd fura neszezést hallottam. Szemöldök ráncolva másztam ki az ablakból, és indultam meg a hang irányába. Mielőtt kiléptem volna a szobámból, megragadtam egy vázát, mert attól tartottam, hogy betörtek hozzám.

De a nappaliba érve csak a néma csend fogadott. Égett a villany, amit én hagytam úgy, de semmi jelét nem láttam annak, hogy valaki járt volna itt. Megkönnyebbülten engedtem ki az eddig bent tartott levegőt, és halkan felkuncogtam, milyen nevetségesen festhettem a kezemben a vázával. Már épp fordultam volna vissza, hogy visszasétáljak a szobámba, amikor megpillantottam a faliórát. Elkerekedtek szemeim, és pár másodpercig csak bámultam rá; még a fejem is megráztam, hogy vajon csak káprázik-e a szemem, de nem.

A falon lévő óra megállt.

Nem mozdult egyik mutatója sem. Közelebb léptem hozzá, és megütögettem, hátha az elemek merültek ki, de emlékeztem, hogy az előző nap töltöttem fel őket. Akkor mégis miért állt meg az idő?

Hirtelen lekapcsolódott a villany, én pedig abban a pillanatban megfordultam. Minden sötétbe burkolódzott, én pedig ezzel a sötétséggel néztem farkasszemet. A szívem a torkomban dobogott, és úgy szorítottam magam elé a vázát, mintha az életem múlna rajta, miközben szorosan a falhoz simultam. Teljesen megrémültem, és nem tudtam, mégis mit kéne tennem. Mozdulni nem mertem, hisz az orrom hegyéig se láttam.

Aztán mint egy varázsszóra, a plafonon két apró, világító gömb jelent meg, mely épp elég volt ahhoz, hogy az egész helyiséget bevilágítsa. Értetlenül és csodálkozva néztem fel; egyszerűen nem tudtam, mi történik. Először megáll az idő, most meg két gömböcske szórja fényét a nappaliban. Mégis mi ez?

De ezzel sem volt vége a meglepetésnek.

Lassan, de biztosan apró hópelyhek kezdtek el hullani fentről. Pár percig csak teljesen ledöbbenve álltam és néztem, ahogy a nappalit lassan beborítja a fehérség, majd óvatosan letettem az asztalra a vázát, és kezeimet kinyújtva próbáltam elkapni a hópelyheket. Egy sikeresen a kezemben landolt, és amint megláttam a formáját, már szinte tudtam, mi történik.

Ők azok.                            

Elmosolyodtam, és mint a villám, kapkodtam magamra a kabátomat, a cipőmet, a sálamat és a sapkámat, majd kettesével szedve a lépcsőket rohantam lefelé, egészen ki az udvarra. Az égre emeltem tekintetem, majd lehunytam szemeim, széttártam karjaim, és élveztem a hóesést. Noha hideg volt, és az arcom pillanatok alatt átjegesedett, mégsem érdekelt. Ekkor melegséget éreztem az arcomon, és amikor kezemmel odanyúltam, már egyáltalán nem éreztem őket hidegnek. Még szélesebbre húzódtak ajkaim, és hagytam, hogy a boldogság a szívemet is megtöltse.

Itt voltak.

Szinte éreztem jelenlétüket. Nem tudtam megmondani, mi történik, és nem is akartam rá válaszokat.

A következő pillanatban éreztem, ahogy valaki megfogja a kezem, majd amikor kinyitottam a szemem, egy hatalmas ház előtt álltam. Fehér falai beleolvadtak a környezetbe, és a hatalmas üvegablakokon kiszűrődő fény bevilágította az előtte álló kis teret.

Egy szökőkutat pillantottam meg, benne két, égősorral megvilágított szarvassal. Az a néhány aprócska fa is meg volt világítva, és nekem ez épp elég volt ahhoz, hogy felismerjem a helyet.

Könnybe lábadt a szemem, és megállás nélkül törölgettem a forró cseppeket, mert tisztán akartam látni. Azt akartam, hogy ez a kép örökre megmaradjon emlékeimben.

Sosem hittem a csodákban, de amit láttam, nem tudtam mással megmagyarázni.

Lassan megindultam lefelé a lépcsőkön, és ahogy a talpam érintkezett a havas betonnal, elolvadt a hó. Szinte éreztem a meleget a lábaim alatt, és egyből tudtam, ki műve ez.

Odasétáltam a szökőkút elé, és csak bámultam rá. Aztán hirtelen elkezdett belőle csobogni a víz, én pedig ijedten hátraléptem egyet. Egyre több könnycsepp hagyta el szemeim, amik elhomályosították látásomat, de még így is pontosan láttam azt az alakot, aki a szökőkút túloldalán állt.

Lassú léptekkel indult meg felém, én pedig annyira ledöbbentem, hogy nem bírtam megmozdulni. A fiú egyre közelebb ért, és egy lépéssel előttem állt meg. Felnéztem arcába, ő pedig kedvesen mosolygott rám.
- Te…? – hallottam meg saját hangom, ami olyan távolinak tűnt, mintha nem is én beszéltem volna.

Ő csak megállás nélkül mosolygott, miközben szemei ragyogtak.

Nem hittem el, hogy itt áll előttem. Mégis hogyan? Hisz sosem ismert engem, nem is tudja, hogy létezem, a világ másik felén él, akkor mégis hogy kerül ő ide? Pontosabban… én hogyan kerültem ide? Vagyis… azt tudom, hogy ki tette ezt, de… miért vagyok itt? Miért vagyunk mi itt?

Ujjaimmal lassan előre nyúltam, de még mielőtt megérinthettem volna arcát, visszahúztam kezem. Attól féltem, ha megérintem, köddé válik, eltűnik, én pedig felébredek, és nem akartam, hogy ez az egész csak egy álom legyen. Itt állt előttem, akit mindennél jobban tiszteltem, akit szerettem, és én ezt alig bírtam feldolgozni.

Kezem után nyúlt. Mielőtt visszadughattam volna kabátom zsebébe, megfogta. Összekulcsolta ujjainkat, majd megszüntette a köztünk lévő távolságot. Egész testem remegett, és ahogy szemeibe néztem, minden gondolatom, minden kérdésem szertefoszlott.

Csak ő, és én léteztünk.

Csak mi ketten.

Ez nem csak egy álom volt. Olyan erősen fogta kezem, hogy biztos voltam abban, ez a valóság. Éreztem arcomon leheletét, éreztem keze melegét, a testéből és szívéből áradó szeretet.

Másik kezét felemelte, majd lassan szívem felé kezdett vele közeledni.
- Mit művelsz? – suttogtam, és ösztönösen léptem volna hátra, de összekulcsolt ujjaink ezt nem engedték.

Ismét elmosolyodott, majd letörölte a könnycseppeket az arcomról, és szívemhez érintette kezét. Végül azzal a jól ismert hangon, mely mindig a fülemben csengett, és mely többet jelentett nekem minden másnál, azt suttogta:
- Csak meggyógyítom a szívedet…