Utolsóként megtudni

Ajánlott zene: Three Days Grace – Last To Know (http://www.youtube.com/watch?v=URblbwlpnLc)

Megjegyzés: A dalszöveg a Last To Know fordítása

Utolsóként megtudni

(2011.01.08-09.)

Egyszerűen csak elsétált
Miért nem mondta el nekem?
És hová megyek ma éjjel?

Ez nem történhet meg velem.
Ez nem történhet meg velem
Nem mondott semmit, csak elsétált.

   Este volt, hideg és sötét. Az eső megállás nélkül zuhogott, miközben a koromfekete égbolton hatalmas villámok cikáztak át. Egyetlenegy fényes csillag se ragyogott odafent; a goromba és önző felhők makacsul takarták el őket ezzel bemocskolva szépségüket.

Fázósan húztam össze magamon a pulcsimat, ahogy egy kisebb fuvallat végigsimított testemen. Könnyeim patakokban folytak le arcomon, amiket egy ideig eszeveszetten törölgettem, de végül megadtam magam, s többé nem álltam útjukba. Tehetetlenül álltam az ajtóban, és bámultam a fagyott éjszakába. „Itt hagyott… elment… Miért nem mondta el, hogy mi a szándéka?” – zakatolt a fejemben ez a néhány gondolat, és hiába próbáltam rájönni, nem érkezett semmi válasz.

Megráztam a fejem, és kiléptem az esőbe. A mérgezett cseppek pillanatok alatt vizes foltokat hagytak ruhámon, de nem törődtem vele. „Ez nem történhet meg velem, ez nem történhet meg, ilyen egyszerűen nincs!” – újabb gondolatok hasítottak elmémbe, s tisztán láttam magam előtt, ahogy percekkel ezelőtt hátat fordított nekem, és bármiféle érzelem nélkül elsétált… Elsétált, szó nélkül kilépett életemből, egyedül hagyva a szerelem fojtogató láncával… Hogy tehette ezt?

Tétlenül bolyongtam a kihalt utakon. Minden némaságba volt burkolódzva, csak egy-egy távolban elsuhanó autó hangja törte meg a fullasztó csendet. Mégis hová a fenébe megyek?

A házakból kellemes meleg áradt ki, s ahogy bepillantottam egy-egy ablakon, kedves és szeretettel teli arcokat láttam. Boldogok voltak, és nevettek. Csak én voltam üres belül, én voltam az, akinek a szíve összetörten feküdt valahol eltaposva és ezer darabjaira szétszórva a porban…

Te mondtad elsőként
Hogy ez nekünk nem oké
Te hazudtál először
Mikor nem voltunk rendben
Ez volt az első szerelmem
Ő ment el először
És amikor elhagyott miattad
Én tudtam meg utolsóként.

    Egy napon beléptél az életembe, anélkül, hogy észrevettelek volna. Mint egy angyal, úgy jelentél meg a semmiből, és bár én nem foglalkoztam veled, te a tudtomon kívül teljesen behálóztál. Akkor kaptam észbe, amikor már késő volt, amikor már nagy sóhajtások közepett egymást ölelve feküdtünk az ágyon egy szenvedélyes éjszaka után. Az az éjszaka teljesen megváltoztatta az életemet, és rá kellett jönnöm, teljesen beléd habarodtam. Olyan gyengéden bántál velem, olyan előszeretettel viselted gondomat, olyan meghatóan suttogtad fülembe a nevemet, s annyira elkápráztattál kedvességeddel. Nem tudtam parancsolni érzéseimnek, bármennyire is akartam és bármennyire is tudtam, helytelen, amit teszek. Egyszerűen csak hagytam, hogy az ár magával sodorjon, mert nem tudtam mást tenni.

És ezzel nem is lett volna baj, ha közben nem lett volna ott Key. De ott volt, és őt is ugyanúgy szerettem, ahogy téged, Taemin­…

Nem tudtam, mi tévő legyek, hisz mindkettőtöket teljes szívemből imádtam, mindkettőtökért ugyanannyira rajongtam, mindkettőtökben volt valami különleges, ami elvarázsolt, ami levett a lábamról, amiért ragaszkodtam hozzátok. Végül úgy döntöttem, senkinek sem fordítok hátat.

Hónapok teltek el, anélkül, hogy ti tudtatok volna egymásról, de mára már tudom, hogy ezt csak én gondoltam így…

Egy nap megjelentél előttem, és azt mondtad: „Nem folytathatjuk tovább, Jonghyun, véget kell vetnünk ennek.” Hazudtál! Azt mondtad, csak engem szeretsz, hogy számodra én jelentem a világot, hogy nélkülem mit sem ér az életed, de ez mind hazugság volt! Te vágtad a képembe, Taemin, te, hogy többé nincs rám szükséged, és Ő volt az, aki először lelépett, magamra hagyott… Magamra hagyott, azért, hogy veled lehessen! Key elhagyott Érted!

És ezt én tudtam meg utolsóként…

Miért nem mondta el nekem?

Hová menjek ma éjjel?
Nem mondott semmit
Csak elsétált.

    Miért nem mondta el nekem? Miért nem mondta, hogy van neki más is? Miért nem mondta el, hogy ti ketten együtt vagytok? Miért? Miért kellett magamra hagynia? Hogyan tudott csak így elsétálni? Miért nem hatotta meg, amikor látta, ahogy összetörök? Miért engedte el a kezem? Miért vert át? Ez annyira fáj!

Több ezer kérdés cikázott bennem, a fejem már annyira zsongott tőlük, hogy teljesen megszédültem. A könnyeim még mindig erőteljesen mardosták arcomat; olyan gyorsan szaladgáltak hófehér bőrömön, mint ahogy szívem dobogott kínjában. Nem tudtam otthon maradni, túl sok volt a kínzó emlék, amik idegesítően keltek táncra képzeletben szemeim előtt, de akkor most mégis hová menjek?

Te mondtad először
Hogy ez nekünk nem oké
Te hazudtál először
Mikor nem voltunk rendben
Ez volt az első szerelmem
Ő ment el először
És amikor elhagyott miattad
Én tudtam meg utolsóként.

   Órák óta az utcákat rovom, már messze magam mögött hagytam a várost. Hirtelen térdre esek, s keserves zokogásban török ki. Üvölteni tudnék a fájdalomtól, ami a lelkemben tombol, de a kiáltás félúton a torkomon akad. Tehetetlenül vergődök a nedves talajon, kínomban a füvet tépkedem, hátha sikerül elmulasztanom azt az égető érzést.

Elmentél… Képes voltál elhagyni anélkül, hogy törődtél volna azzal, mi lesz velem… Képes voltál szemrebbenés nélkül hazudni! Hónapokon át hitegetted, hogy minden a legnagyobb rendben, nincs semmi baj, s mégis Te mondtad ki először, hogy a szerelmünk már nem a régi, hogy ez nekünk nem oké. Miért kellett ezt tenned? És ennek ellenére mégsem Te hagytál el, mégsem Te közölted velem, hogy ég veled, hanem Key! Ő törte össze a szívem, Ő hagyott magamra, Miattad!

Mindketten olyan tökéletesek voltatok, mindketten elvarázsoltatok, s észrevétlenül csöppentem bele egy szerelmi háromszögbe. Egész idő alatt azon gondolkodtam, hogyan mászok ki ebből, hogy mégis melyikőtöket válasszam, s kit bántsak meg és eközben ti egész végig tudtatok egymásról, tudtatok arról, mi folyik köztünk! A bolondot járattátok velem, én pedig naiv módon belementem ebbe a kegyetlen és buta játékba! Pedig ha csak egy cseppnyi eszem is van, ha csak egy pillanatra is megvilágosodok, felismerem, hogy az első perctől kezdve nem stimmel valami. Annyira szörnyű belegondolni, hogy ez az egész előre ki volt tervelve, és én mindent csak utolsóként tudtam meg!

Én akarom először elmondani
Hogy most már jól vagyok
És első alkalommal
Nyitottam fel a szemeim
Ez volt a legrosszabb szerelmem
Te fogsz először elmenni
És amikor ő elhagy a halálért
Te fogod utolsóként megtudni.

   Felállok a földről, letörlöm könnyeim. Nem fogok sírni, nem fogok azért sírni, mert elhagytatok. Nem adom meg nektek azt a lehetőséget, hogy lássatok szenvedni, hogy kinevessetek, nem! Bármennyire is szeretném mindkettőtöket visszakapni, nem fogok térden állva könyörögni! Nem!

Lassan elindulok, a lépteim visszhangot vernek a kietlen némaságban. Az eső is lassan elcsendesül, a szél is egyre inkább alábbhagy, s csak én lángolok még belül hevesen, de minden erőmmel azon vagyok, hogy ezt elnyomjam magamban. „Jól vagyok, minden rendben, nincs semmi baj” – próbálom elhitetni magammal.

Lehunyom szemeim, s mélyet szippantok a friss, tavaszi eső illatú levegőből. Tüdőm megtelik mézédes virágillattal, és hiszem, még ezek után is lehet jobb életem. Ez volt a legrosszabb szerelem, amivel valaha találkoztam, de tudom, nem szabad feladnom.

Felnyitom a szemeim és elmosolyodom.

Mert bár Te voltál az, aki először kilépett az életemből, de tudom, hogy ugyanezt vissza fogod tőle kapni, hogy ugyanezt Te is át fogod élni, csak sokkal rosszabban. Előbb-utóbb bele fog fáradni Key ebbe a játékba, rá fog jönni, hogy ez az egész egy őrültség, hogy ez nem rá vall, hogy ezt nem csinálhatja élete végéig, hogy ő már rég nem az, aki volt. Egy nap rá fog ébredni, hogy amit tett, hiba volt, hogy mennyire undorodik magától, hogy nem képes tovább élni a saját bőrében, és boldogan fog a Halál karjába sétálni…

…és akkor te leszel az, Taemin, aki ezt utolsóként fogja megtudni…

Valósággá vált rémálom

Valósággá vált rémálom

(2010.09.27.-28.)

- Jonghyun. Jonghyun ébredj! – rázogattam kedvesem a vállánál fogva.

Hirtelen felült az ágyban, és zavartan tekintett körbe a sötét szobában. Levegőért kapkodott, mintha percekig nem jutott volna oxigénhez. Hallottam szíve mérhetetlen sebességű dobogását, ami a zaklatottságtól vagy inkább a félelemtől pergett ilyen intenzíven és rendszertelenül. Izzadságcseppek gyöngyöződtek az arcán, a homlokán s a nyakán, melyek azt jelezték, hogy az álom teljesen a hatalmába kerítette és kimerítette.

Én is felültem, de nem szóltam hozzá. Lassan összekulcsoltam ujjainkat a takaró alatt, mire ő könnyes szemekkel rám nézett.

Szemeiben ijedtséget pillantottam meg, mely kétségbeesettséggel és némi értetlenséggel volt megfűszerezve.

Felzokogott.

Magamhoz húztam, szorosan átöleltem, és simogatni kezdtem az arcát és a hátát, miközben lassan előre-hátra dülöngéltem vele, ahogy egy anya szokott a kisgyermekével.

- Cssss, már nincs semmi baj, itt vagyok veled… – suttogtam fülébe lágy hangon. Apró puszikkal halmoztam el fejét, jelezvén, nincs mitől félni, mert én nem engedem, hogy akárki is bántsa.

Miután sírása abbamaradt, légzése újra szabályos lett, s szívverése is ütemesen vert, ismét megszólaltam:

- Megint álmodtál?

Alig észrevehetően bólintott.- Olyan szörnyű volt… – hangja rekedten csengett, szinte tapintani lehetett a rémületet, ami ezekbe a szavakba vegyült.

Üres tekintettel nézett előre, valószínűleg az álomképek peregtek szemei előtt.

- Megint ugyanazt? – kérdeztem.
- Igen… - felelte – Ott ültünk az ágyon, egymás kezét szorítva és vártunk a végzetünkre – szavai betöltötték a szoba némaságát, s oly tisztán és érthetően csengtek, mintha könyvből olvasná őket – Nem próbáltál meg megnyugtatni, hogy ne féljek, nem fog fájni. Csak rezzenéstelen arckifejezéssel és mozdulatlanul ültél mellettem, mintha számodra ez természetes lenne vagy mintha már elfogadtad volna sorsunkat. Még akkor se reagáltál, amikor megremegtem, és belecsimpaszkodtam karodba, és azt mondtam, félek. Talán már akkor halott voltál… ezért nem is mertem rád nézni. És miután ez a gondolat végigfutott a fejemben, tudtam, hogy igazam van. Összerázkódtam, és akaratlanul is, de lehunytam szemeim, s többé nem tudtam kinyitni őket, ahogy hallani se hallottam. Mintha megvakultam volna, sötétséget láttam, de aztán hirtelen mindent elöntött a fehérség. Félig halott voltam, de mégis, mintha még éltem volna, bár nem észleltem semmit, csupán csak az utolsó csókod égett forrón ajkaimon­… - sírta el magát.
- Oh… - megdöbbentem. Szó szerint ugyanazt mesélte el, amit az elmúlt két hét során már oly sokszor.

Az órára pillantottam, ami az éjjeliszekrényen kísértetiesen álldogált. Hatalmas, rikító piros betűk jelezték az időt: 00:08.- És már megint éjfélkor álmodtad… – állapítottam meg.- Igen… - sóhajtott fel, majd kibontakozott ölelésemből, hogy a szemembe nézett – Minnie, miért érzem úgy, hogy napról napra közeledik valami… valami rossz… valami nagyon rossz?- Mire gondolsz? – kérdeztem, pedig nagyon is jól tudtam, mit fog mondani.- A Halálra… Olyan, mintha újra és újra az álmokon át próbálna üzenni nekem, figyelmeztetni, hogy hamarosan eljön értem…- Hé, ne mondj ilyeneket! Ez butaság! Ezek csak rémálmok, nincs jelentőségük, te is tudod. Biztos csak a sok stressz és a munka miatt álmodsz rosszakat. Minden a legnagyobb rendben, semmi sem fog történni, meglátod.- Miért hazudsz? – nézett rám azzal az ártatlan, kisfiús nézésével. A szívem majd’ kettészakadt, amikor újabb könnycseppek villantak meg mogyoróbarna szemeiben – Miért hiszed, hogy minden rendben lesz?- Mert így van. Nem kell félned, mert én sosem hagylak el, örökké itt leszek veled, és vigyázok rád minden egyes másodpercben… Szeretlek, Jongie, és sose engedném, hogy elvegyenek tőlem­… – halványan elmosolyodtam.- Megígéred?- Megígérem… – feleltem, majd ujjaimmal letöröltem a sós cseppeket arcáról, és egy csókkal pecsételtem meg eskümet.

Hanyatt dőlt az ágyon, kényelmesen elhelyezkedett, egyik karjával átölelte a derekamat, s immár nyugodtan lépett újra az álmok mezejére, bízván abban, hogy tényleg betartom a szavam. Amint újra meghallottam halk szuszogását, könnycseppek kezdtek el csordogálni szememből. Visszafeküdtem mellé, és az arcát kezdtem el kémlelni. Miért ígérek neki olyat, amiről tudom, hogy nem tudom betartani? Hisz teljes mértékben egyet értettem vele, hogy valami történni fog, amit nem tudok sehogy se megállítani. De ahogy vele, úgy magammal is próbáltam elhitetni, hogy ezek tényleg csak nagyon rossz álmok, és semmit sem jelentenek. Hisz nem ez a remény lényege? Szentül hinni abban, amiről valahol a szívünk leges legmélyén tudjuk értelmetlen és hiábavaló. Hinni a lehetetlenben és kapaszkodni az utolsó reményszálakba, ameddig csak lehet.

Én is ezt tettem. Reménykedtem és hittem. De sejtésed egy hét múlva valóban bebizonyosodott.

A rémálmod valósággá vált.

Szívroham.

Nem sírtam tehetetlenül, nem könyörögtem, gyere vissza, mert számomra már akkor nyilvánvalóvá vált elvesztésed, amikor először álmodtál. Reménykedtem, erősen hittem benne, hogy mindketten tévedünk, de a szívem legeldugottabb zugában már régen feladtam. Becsaptam magam és téged is, és a bűntudat, hogy nem tudtalak megmenteni, hogy még csak megpróbálni se próbálhattam, nem engedi, hogy kiadjam magamból a gyötrő kínt, mely belülről mar. Csendben tűrtem a fájdalmat, a hiányodat, értelmetlen lett volna sikítanom és dühöngenem, hisz ez már nem hoz vissza téged.

Néma csend borította a kórházi szobát, én pedig ott ültem melletted érzelmek nélkül, üres tekintettel, könnyező szemekkel, erősen vérző szívvel, dühösen kiáltó lélekkel, miközben élettelen és hideg kezed szorongattam. Te pedig többé nem láttál, nem hallottál, nem érzékeltél semmit, kivéve azt a bizonyos utolsó csókot, melyet halálod előtt hintettem ajkaidra…

Hallucináció

Hallucináció
(2011.03.28-04.01.)

      Mint egy kiéhezett vadállat, úgy nyomtam neki a falnak, miután becsaptam magunk mögött a sminkszoba ajtaját. Ajkaimat erőszakosan tapasztottam övéire, nyelvemet ugyanolyan durvasággal toltam át szájába, s hívtam táncba az ő nyelvét. Testem egész súlyával passzíroztam a falnak, s esélye sem volt a mozdulásra, nem hogy a menekülésre.

   Kezeimet feje mellett támasztottam meg, amik néhány másodperc után önkéntelenül vándoroltak át derekára, hogy aztán szorosan körbefogjam, s magamhoz szorítsam. Szemeim vadul megcsillantak, törékeny teste eszeveszetten ficánkolt alattam, de hiába ellenkezett, hiába próbált kiszabadulni karjaim fogságából, nem engedtem.

   Végül néhány másodperc elteltével éreztem, ahogy ellazul, s eggyé válik velem. Már nem küszködött; örömmel olvadt bele csókomba, és karolta át nyakamat. Szemeimet lehunytam, és kizártam a külvilágot: egyáltalán nem érdekelt, hogy az ajtó nincs kulcsra zárva, így a többiek bármikor ránk nyithatnak.

      Ujjaimmal végigsimítottam a vállától a felkarján át, egészen a csuklójáig, majd hirtelen benyúltam pólója alá, s mellkasát kezdtem el cirógatni. Összerándult, ahogy hideg ujjaim végigszánkáztak bőrén, én pedig ettől még jobban izgalomba jöttem, és magamhoz szorítottam. Tenyerem alatt éreztem szíve ütemtelen dobogását, amely mégis az enyémmel táncolt egy ritmusra.

   Halk és rekedtes sóhaj tört ki belőle, amint áttértem nyakára, és kulcscsontját kezdtem el puszilgatni. Felhevült testünk egyre inkább kívánta egymást, forrt bennünk a Szerelem vére, mely már oly régóta várt erre a pillanatra. Nem akartam mást, csak Vele lenni, Őt érezni, és saját magamat odaadni. Már őrülten hiányzott.

 - Jonghyun, ne… - hirtelen eltolt magától, tenyerét mellkasomnak nyomva megnövelte a köztünk lévő távolságot.

    Nem kellett kétszer szólnia. Abbahagytam, de továbbra se bontakoztam ki öleléséből. Érezni akartam még a közelségét, szeretetének lágy és puha tapintását, csupán csak azt, hogy itt van mellettem. Arcomat nyakába fúrtam, és mélyeket szippantottam bőrének édeskés fahéjillatából.

- Ne csináld már… - nyöszörögtem elfúló hangon.
- Sajnálom… - suttogta, és talán Ő is olyan csalódott volt, mint én – Ez nem helyes… - lesöpörte magáról kezeimet, majd kibújt karjaimból, és két lépéssel előttem, megállt. Rám pillantott, én pedig belenéztem az örvénylő, mindent elsöprő és magával ragadó mogyoróbarna szemeibe, amik most fájdalmasan villantak rám.  – Nem helyes – ismételte meg.
- Mit csináltam rosszul? – kérdeztem vissza, bár úgy éreztem, mintha nem is én mozgatnám a számat. Elvesztem tekintetében, és már nem láttam mást, csak Őt. Mondott valamit, de én nem hallottam, és legközelebb már csak akkor eszméltem fel, amikor az ajtó becsukódott mögötte.

      Értetlenül pillantottam körbe a helyiségben, majd miután megláttam a zárban a jobbra-balra lengő kulcsot, tudtam, hogy elment. Szívem hirtelen összeszorult, és szemeimben könnycseppek csillantak meg. Biztos voltam benne, hogy visszajön, de arra már nem tudtam választ adni, hogy mégis miért hagyott magamra. Mit tettem rosszul? Megbántottam volna valamivel, vagy csak megijedt? De hisz annyi forró éjszakát hagytuk már magunk mögött, annyi mindent megéltünk már! Mindig vigyáztam rá, mindig mindent úgy csináltam, ahogy szerette, és soha egyetlen egy panaszt sem kaptam tőle. Akkor mégis miért nézett úgy rám, mintha hibát követtünk volna el?

      Megráztam a fejem, és elmaszatoltam a könnyeket, amint meghallottam, hogy a fiúk közelednek a szoba felé. Néhány pillanattal később kinyílt az ajtó, és valóban ők léptek be nevetve. Muszáj volt megeresztenem egy mosolyt, még akkor is, ha közben legbelül darabokra törtem. Imádtam őket, hisz nagyszerű barátok voltunk, és mindig képesek voltak felvidítani.

       Kacarászva beszélgettek, míg én csendben álltam a hatalmas tükör előtt, és magamat néztem. Próbáltam némi vidámságot csempészni arcomra, de sajnos a szomorúságtól csillogó szemeim mindent elárultak.

       Hirtelen Minho termett mellettem, és csípőjével oldalba lökött, amitől én kis híján elestem, de ő csak rám vigyorgott, én pedig fejet rázva böktem vissza, ám továbbra is némaságba burkolództam.

- Olyan szótlan vagy… Valami történt? – kérdezte. Nem tudtam, mit reagáljak, és először úgy néztem rá, mint aki nem tudja, miről van szó. – Ne mondd azt, hogy csak azért, mert lefárasztott a koncert, mert azt nem hiszem el – folytatta, én pedig nagyot sóhajtva felé fordultam.

- Én csak… - kezdtem, de megakadt a szavam. A sírás mardosta a torkomat, és egyáltalán nem volt kedvem beszélni, de mégsem hazudhattam a csapattársamnak, a barátomnak. Minho mindeközben érdeklődve fürkészte arcomat, és kíváncsian várta a válaszomat. Láttam a szemeiben, hogy őszintén érdekli, mi a baj, így nem próbálkoztam meg hazugsággal kivágni magamat a helyzetből – Én csak nem tudom, miért rohant el az előbb Key…

      Döbbenten villant rám barna írisze, mintha valami lehetetlen dolgot mondtam volna. A szobában hirtelen sűrű csend állt be, én pedig néhány másodperc után kezdtem kínosan érezni magamat. Minho hátrapillantott a többiek felé, akik ugyanolyan értetlenül bámultak rám. Felvont szemöldökkel mértem végig a három fős társaságot, és érdeklődve vártam a feleletet.

- Key? – Minho hangja furcsán csengett, és nem értettem, miért.
- Igen… Az előbb… szóval mi az előbb majdnem… na, szóval érted – jöttem zavarba, de folytattam – és… egyszerűen elrohant. És nem tudom, mit tettem rosszul.

      Éreztem, ahogy újra könnyek szöknek a szemembe, de visszanyeltem őket. Nem akartam sírni, előttük legalábbis nem, holott nem kellett titkolnom előlük, mert nagyon jól tudták, mennyire szeretem Keyt. 

      Elfordítottam fejem, és azon kezdtem el gondolkodni, vajon mennyire volt jó ötlet, hogy mindezt elmondtam. Hisz ez csak egy apróság, és talán nincs is nagy dologról szó. Lehet, hogy csak a koncert közben ejtett bakin fújta fel magát, amit pedig majd meg fogunk beszélni, miután kidühöngte magát. Az agyam kétszeres gyorsasággal pergett, a gondolataim csak úgy váltogatták egymást, és hirtelen rájöttem, hülyeség volt ezen fennakadni.

- Srácok, ne haragudja… - újra feléjük fordultam, de amint megláttam az aggodalmat és a félelmet a szemükben, az a cseppnyi remény is eloszlott belőlem, ami néhány másodperc alatt keletkezett. - Úristen, mi a baj? – kérdeztem elképedve.
- Jonghyun… - fogta meg a karom Onew – Beszélnünk kell!
- Miről van szó? Jesszusom, ugye nem Key-vel történt valami? Mondjátok, hogy jól van és nem esett baja! – dobálództam a kérdésekkel – Mit nem mondott el, amiről tudnom kellene? Ugye nem halt meg? Ugye nem?

- Jonghyun… Jobb lesz, ha leülsz… - kérte Minho, de mintha meg sem hallottam volna, csak folytattam tovább a faggatózást és az aggályoskodást. Képtelen voltam ebben a helyzetben nyugalmat erőltetni magamra, mert nagyon jól tudtam, hogy valamit elhallgatnak előlem, és hogy ez a dolog nem éppen lesz jó.
- Jonghyun, kérlek… Nyugodj meg és ülj le! – utasított Onew, mire ráüvöltöttem.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha inkább megmutatjuk neki… - szólt közbe Taemin, és ahogy ránéztem, még inkább összeszorult a szívem. Fájdalmat pillantottam meg szemeiben, mérhetetlen fájdalmat. Mégis mi fájhat neki ennyire ilyen fiatalon? – futott át agyamban ez a kósza gondolat, és rájöttem, hogy nem akarom tudni, mégis, amint Taemin megfogta a kezem és elindult kifelé, engedelmesen követtem.

       Némán sétáltunk át a kietlen folyósokon, majd beértünk egy kisebb helyiségbe, ahol a ruháinkat és a táskáinkat tároltuk. Megálltunk a szoba közepén, én pedig szemöldök ráncolva néztem körbe. Valami más volt, mint néhány órája, valami megváltozott, valami… hiányzott.

- Hol vannak Key cuccai? – kérdeztem némi haraggal a hangomban - Hová tettétek Key holmijait?
- Mi nem tettük őket sehová… - jelentette ki suttogva Onew, mire dühösen kaptam felé fejemet. Már szólásra nyitottam a számat, hogy újra ráordítsak, amikor is Taemin egy levelet csúsztatott kezembe.

      Értetlenül fordultam felé, mert nem tudtam, mit akar ezzel. Nem mondott semmit, csak bólintott egyet, mintha olvasott volna a gondolataim között. Széthajtottam a hófehér lapot, amin csupán csak néhány szó állt, és meglepődtem, amikor Key kézírását véltem felfedezni bennük.

„Jonghyun… Sajnálom, hogy magadra hagylak, és sajnálom, hogy mindent eltitkoltam előled… Ne haragudj rám… Szeretlek és örökké szeretni foglak!”

      Mintha áram rázott volna meg, úgy tértem észhez, és találtam magamat újra a valóságban. Zokogva rogytam a padlóra, és kezdtem keserves sírásba és fájdalmas kiáltozásba. Tehetetlenül vergődtem a földön, szinte éreztem, ahogy a kíntól lángra gyúlok belül, és szép lassan hamuvá égek. Ereimben pulzált a szomorúság; a boldogságot és a harmóniát a másodperc ezredrésze alatt váltotta fel a szenvedés. Mellkasomba iszonyatos keserűség lopakodott, amitől úgy éreztem, majd szétszakadok, és legszívesebben egy kést döftem volna magamba, hogy kieresszem a bennem uralkodó fájdalmat.
       Szép sorjában megrohamoztak az emlékképek, megállíthatatlanul kergették egymást a fejemben a halovány képfoszlányok, és hiába küzdöttem ellenük, sehogy sem tudtam elnyomni őket. Mélyen ivódtak bele elmémbe, és ahogy egyre csak ismételgették magukat, úgy erősödött meg bennem az a bizonyos nap is. Néhány perc alatt kitisztult a „látásom”; most már mindent értettem, most már pontosan emlékeztem mindenre:

Key meghalt… még évekkel ezelőtt.

      Mindaz, amit az utóbbi években hittem, meg sem történt. De nem hallucinálhattam! Ilyen egyszerűen nincs! Az utóbbi évek nélküle múltak el, én mégis azt hittem, itt van velem! Két év telt el azóta, két nyomorult év! Két éve hagyott magamra, két éve lépte át a Mennyország küszöbét, és én két éve élek úgy, hogy azt hittem, minden a legnagyobb rendben! Nem, ez egyszerűen nem lehet igaz, ez képtelenség!

      Minden egyes érintés, minden egyes sóhaj, minden egyes édes csók, minden egyes elsuttogott szerelmes szó, minden egyes lélegzetelállító pillanat, minden egyes szívdobbanás, minden, minden csak hallucináció volt! Egy téves hazugság, egy hamis ábránd, egy csalóka képzelet, egy aljas álom! Egy szánalmas kis látomás! Egy nyamvadt illúzió, amit a tudatalattim hozott létre, mert nem tudtam megbirkózni a gyötrelemmel, mert nem bírtam elviselni a hiányát!

Key, miért hagytál magamra?

       Görcsösen szorítottam magamhoz a már összegyűrt levelet, mint egy utolsó reményszálat. Összeszorítottam szemeimet, és nem akartam kinyitni, mert attól féltem, ha ezt megteszem, minden varázs elillan, és rá kell jönnöm, ez az egész csak egy beteljesületlen tündérmese volt. Nem akartam beismerni, hogy mindent csak én képzeltem el, hogy hallucináltam, mert nem akartam még ennél is jobban összetörni. Azzal próbáltam hitegetni magamat, hogy álmodok, hogy egy nagyon borzalmas rémálomba csöppentem, amiből mindjárt felébredek, és Key mellettem fog édesen aludni. De a szívem már rég felismerte ezt az álcát, nem hagyta magát újra becsapni, így hagyta, hogy a fájdalom egyre jobban bekebelezze, és végül teljesen kivéreztesse, végezzen vele, apró darabokra trancsírozza.
       A szerelem hiánya és a vele járó felemésztő tűz elpusztított bennem  minden érzést, és nem hagyott maga után semmi mást, csak egy hatalmas, feneketlen, feketén tátongó ürességet...