2018. augusztus 28., kedd

Emlékszel még...?



EMLÉKSZEL MÉG…?
(2018.08.28.)




Emlékszel még arra, hogyan ismerkedtünk meg? A napra, amikor valami csoda folytán először találkoztunk és nem igazán tudtuk, hogyan kezdjünk beszélgetést egymással? Aztán valahogy pár nap alatt mégis egészen a szívemig kúsztál, láthatatlanul, elsöpörtél mindent, mint egy nagy erejű vihar és azt vettem észre, hogy csak az irántad érzett szerelmet látom, érzékelem. Olyan csodás volt, olyan mesébe illő… Nagy jelentőséget tulajdonítottam neki, úgy éreztem magamat, mint egy filmszereplő, különlegesnek tartottam mindezt, pedig valójában csak egy egyszerű és teljesen átlagos találkozás volt.

Emlékszel még arra, hogy mennyi ideig kerültük egymást és mennyi ideig titkoltuk egymás elől az érzéseinket? Hetek, hónapok teltek el így. Találkoztunk, amikor tudtunk, beszélgettünk, amikor lehetőségünk adódott rá, amit csak lehetett, megosztottunk egymással. Napról napra közelebb kerültünk egymáshoz, megismertük a másikat, és ezáltal egyre inkább egymásba szerettünk.
Hosszú ideig mégsem vallottuk be érzéseinket. Mai napig nem tudom, hogy miért. Talán, mert féltünk, hogy a másik mégsem így érez? Vagy, hogy ez az egész túl szép, hogy igaz legyen? Vagy egyszerűen csak azért, mert ennyire bátortalanok voltunk?

Emlékszel még a késő esti sétáinkra? Hajnalokig az utcán bolyongtunk, céltalanul. Nem számított, hogy mennyi az idő, hogy másnap korán kell kelni, mi csak mentünk, és mentünk. Az se számított, ha éppen szakadt az eső, vagy dermesztő hideg tombolt; átfagyott végtagokkal is bejártuk a várost, csak mert minél több időt akartunk tölteni a másik társaságában. Mert hiába az időjárás, semmi sem tudott minket elszakítani egymástól. Mert minden egyes perc felért egy kinccsel, mert minden egyes perc alatt egyre közelebb és közelebb kerültünk.

Emlékszel még, hogy egymás lelki támaszai voltunk? Amikor rossz passzban voltál, mindig hozzám menekültél. Nekem öntötted ki a lelkemet, nekem dühöngtél, és tőlem kértél segítséget. Nálam megtaláltad a vigaszt, hozzám bármikor jöhettél, én mindig tárt karokkal öleltelek magamhoz. Ott voltam, amikor szükséged volt rám, és ahogy mondtad, a legjobb barátod voltam. Úgy törődtem veled, mint senki más, pedig váltig állítottad, hogy meg se érdemled, hiszen olyan rövid ideje ismerjük egymást. Én mégis ott voltam, mert szerettelek, és mert ember vagy, akit nem hagyhatok magára.
És ott voltam, mert tudtam, fordított esetben is számíthatok rád. Meghallgatsz, és magadhoz ölelsz, és azt mondod, minden rendben lesz. Ez sokkal többet jelentett nekem, mint bármi más.

Emlékszel még az első csókunkra? Épp filmeztünk, amikor egymásra néztünk és valahogy csak megtörtént. Édesen forró volt, lassú és érzéki. Megnyugtató, mégis felpezsdítő. Megszűnt körülöttünk a világ, és nem kellettek szavak, anélkül is biztosak voltunk abban, mit érez a másik. Akkor lett mindkettőnk számára biztos, hogy érzéseink kölcsönösek és ez rettenetesen boldoggá tett. Az a mosoly, ahogy rám néztél utána… Nem tudom elfelejteni. Olyan hangosan dobbant akkor a szívem, hogy szinte biztos vagyok abban, hogy te is hallottad.

Emlékszel még arra, amikor kiderült, hogy mindez csak egy hazugság? Kiderült, hogy te sosem akartál tőlem semmit, hogy te sosem éreztél irántam semmit, hogy csak akkor rohantál hozzám, amikor össze voltál törve és csak azért találkoztál velem, mert barátok voltunk, és a barátoknak kötelességük találkozniuk. Nem szerettél, és minden egyes apró dolog, aminek én nagy jelentőséget tulajdonítottam, neked csak egy hétköznapi dolog volt. Sosem akartál velem lenni, csak azért nálam vigasztalódtál, mert tőlem megkaptad, amire szükséged volt, mert tudtad, hogy én mennyire szeretlek. Kihasználtál, csak akkor tettél bármit is, amikor te az akartad, csak a saját javadra cselekedtél, én mégis mindezt úgy érzékeltem, hogy értem teszed.
Megvakítottál a nézéseddel, a bolondját járattad velem. A végén pedig még én voltam mindezért a hibás.

Emlékszel még arra, amikor kiléptem az életedből? Tudom, hogy nem szerettél úgy, és tudom, hogy önző vagy, de ugyanakkor, amit adtam neked, azt most már hiányolod. Mert az a sok apró öröm, az a sok kellemes nap, az a sok séta és beszélgetés, igenis nyomot hagyott benned, és most, hogy már nincs, ha egészen kicsit is, de hiányzik. Tudom, hogy az ürességet más be fogja tölteni, de az a rövid időszak mégiscsak boldog volt, neked is, amit én egy mozdulattal kitéptem. Ha nem is fáj annyira, attól még egy egészen kicsikét sajog neked is, ha visszagondolsz az együtt töltött időkre.

Emlékszel még erre, ha meglátod a nevemet?

Emlékszel még a boldogságunkra, ha meglátsz egy képet rólam?

Emlékszel még a fájdalomra, ha körbenézel az üres szobádban?

Emlékszel még, ugye?

Mert én már nem.  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése