Hagyd meg nekem...

Hagyd meg nekem…
(2015.02.19 és 02.21.)

Emlékszel az első találkozásunkra?

Én meg sem akartalak ismerni, de valami oknál fogva aznap a Sors elém lökött téged és mi hihetetlenül közel kerültünk egymáshoz. Az a nap számomra egy megváltás volt, és minden pillanata mélyen él bennem.

Emlékszel, mikor először a szemembe néztél?

 Ott ültünk egymással szemben, és beszélgettünk. Meséltünk az életünkről, a barátainkról, vicces és kínos sztorikat osztottunk meg egymással. Aztán volt egy fél másodperc szünet, mikor ugyanabban a pillanatban egymásra néztünk. Elvesztem tekintetedben. Akkor megdobbant a szívem és azóta sem nyugodott meg. Magába szippantott, és nem engedett el, szorosan tart még most is. Elfordítottam zavaromban a fejem és egy újabb történet mesélésébe kezdtem.

Emlékszel, mikor először megfogtad a kezem?

Akkor már egy hónapja ismertük egymást. Elhívtál este, hogy találkozzunk és sétáljunk egyet a városban. Emlékszem, kellemes volt az idő, langyos szél fújt, és a város gyönyörűen ragyogott. Még az sem zavart, hogy olyan sok ember lézeng körülöttünk. Mindig féltem esténként kimozdulni, de veled biztonságban éreztem magam, és bátran tekintettem körbe és nézegettem a hatalmas épületeket. Akkor fogtad meg először a kezem, hogy figyelmetlenségemben ne térjek le az útról, vagy ne menjek neki valakinek.

Emlékszel, mikor először öleltél meg?

Valami miatt kiborultam, és rossz kedvem volt. Nem akartalak látni, egyedül akartam lenni, de te futva jöttél el hozzám. Sírtam, zokogtam, kértelek, hogy menj el, mert nem kell, hogy ilyen állapotban láss, de te minden szó nélkül magadhoz húztál és szorosan átöleltél. Karjaid testem köré fonódtak, és nem mondtál semmit, míg meg nem nyugodtam. Csak öleltél, hogy tudjam, te mellettem leszel mindig. És én remegve bújtam hozzád, és merültem el, tudva, hogy minden rendben lesz.

Emlékszel, mikor először megcsókoltál?

Átjöttél hozzánk, hogy tartsunk egy filmezős estét. Hosszú ígérgetések után végül csak összehoztuk, aminek sosem örültem jobban. Úgy volt, hogy együtt főzünk vacsorát magunknak, ami persze nem telt el szórakozás nélkül. Te összekented az arcomat paradicsomszósszal, én pedig vissza akartam adni, de te minden kísérletezésemet kivédted. Úgy tettem, mint aki feladja, majd egy váratlan pillanatban odafordultam hozzád és két kézzel kentelek össze ketchuppel. Lassan pillantottál rám, majd hirtelen felpattantál a székről, én pedig sikítva elkezdtem futni előled a lakásban. Bárhová mehettem volna, te így is úgy is elkaptál volna. Szerencsétlenségemre a fal az utamat állta, te pedig túl közel jöttél hozzám. Fel se fogtam, mi történik, de ajkaid már az ajkimmal találkoztak. Lassan, érzékien kóstolgattuk egymást. Remegtem és féltem, de végül átadtam magam a kényeztetésnek, és engedtem, hogy közel gyere hozzám.

Emlékszel, mikor először együtt aludtunk?

Nálad voltunk, de mivel nem volt elég hely, kénytelenek voltunk egy ágyban aludni. Kissé feszélyezve éreztem magam, de tudtam, hogy egy ujjal sem érnél hozzám anélkül, hogy én azt ne akarnám. Egymással szembe fordultunk és feltérképeztük a másik arcát. Nem szóltunk semmit, némán fogtuk egymás kezét és hallgattuk a másik szíve dobbanását, mely lassan egy ütemre kezdett el verni. Éreztem illatod, mely bódító volt és melyet annyira imádtam. Néztelek, és nem tudtam, hogy lehetsz itt. Miért vagy itt. Miért kaphattam én ilyen tökéletes embert. Mert számomra az voltál.

Aztán közelebb húztál magadhoz, adtál egy puszit a homlokomra, én pedig mellkasodra hajtottam fejem, és lassan álomba merültem.

Emlékszel arra, amikor…?

Emlékszel még, ugye?

Hogyan is emlékezhetnél minderre, amikor ezek meg sem történtek? Hogyan emlékezhetnél ilyenekre, amikor mindez csak az én képzeletem szüleménye?

Mi csak barátok vagyunk. Sosem lesz köztünk ennél több, és ezt mindketten tudjuk.

Én mégis túlságosan kedvellek.

Mégis miért ragaszkodom hozzád ennyire? Mégis miért akarlak ennyire? Mit tettél velem? Hogyan férkőztél hozzám ilyen közel? Mivel csábítottál magadhoz? Miért csinálod ezt, hogyan érted el mindezt nálam ilyen rövid idő alatt?

Úgy szeretném, hogy emlékezz ezekre… Bárcsak minden valóság lenne.

Tudod… Boldog vagyok veled. Mindig mosolyt csalsz az arcomra és megnevettetsz. Bármikor, mikor magam alatt vagyok, te megérzed és segítesz. A kezed nyújtod, és addig nem hagysz békén, amíg jól nem leszek. Mindig te vagy ott elsőként mellettem, mindig számíthatok rád, még akkor is, ha van fontosabb dolgod. Nem engedsz el.

De ugyanakkor mindennap meg is ölsz. Pont ezzel. A kedvességed határtalan, és pont ezzel okozol fájdalmat… minden egyes áldott nap. Boldog vagyok, de közben fáj a szívem, és majd megszakad, hogy tudom, sosem lehetsz az enyém.

Miért nem löksz el magadtól? Az istenért is! Taszíts el, fordíts hátat és hagyj magamra! Miért vagy mellettem, ha tudod, hogy megkeseríted a mindennapjaimat? Engedj el! Nincs szükségem rád, nincs szükségem a sajnálatodra, semmidre! Csak engedj szabadon és ne nézz rám! Miért nem teszed ezt? Miért aggódsz értem? Mondtam, hogy jól vagyok.

Kérlek… emlékezz…

Rám nézel.

Megfogod a kezem.

Magadhoz ölelsz.

És védelmezel.

Szeretsz.

Vigyázol rám.

Megérintesz.

És sosem engedsz el.

De mikor felkel a nap, én kinyitom a szemeim, és tudom, hogy mindez csak egy újabb álom volt. Egy meseszép álom, melyből sosem szeretnék felébredni.

Ne aggódj miattam. Ha még most fáj is, idővel jól leszek. Ezt megígérem neked. Minden rendben lesz. Most még az egyik percben sírok, a másikban boldog vagyok, de ez így van jól. Ez egy ilyen időszak. Már nem keresem az okokat, miért pont te és hogy miért léptél az életembe. Mivel vettél le a lábamról? Miért kellesz annyira? Már nem számít. Felesleges.

Én csak azt szeretném tudni, te miért nem érzel így, mint én? Miért adsz időnként olyan jeleket, amiből arra következtetek, hogy te is hasonlóképpen érzel? Miért csinálod ezt, ha tudod…? Vagy nem tudod? Akkor sem kéne szórakoznod velem! Még ha tudom, hogy minden csak egy játék, egy poén, én részt veszek benne, és hagyom magam.

De kérlek, ne játsszuk ezt tovább. Túlságosan fáj. Hát nem látod, hogy minden szavaddal, minden tetteddel megsebzel?

Én nem utállak, nem gyűlöllek, nem neheztelek rád és mindent, mit teszel, elnézem neked.

Mert túlságosan kedvellek és fontos vagy számomra.

Ígérem, jól leszek.

Kérlek…

Próbálj meg emlékezni.

De addig is, amíg el nem jön ez a nap, kérlek, hagyj meg mindent egy gyönyörű álomnak.

Hagyd meg nekem a veled kapcsolatos édes képzelgéseket.

Chanyeol halála

   Ezt a novellát egy EXO fanfiction versenyre írtam, ahol egy általunk választott magyar történelmi eseményről kellett írni. Apróbb dolgokon lehetett változtatni, de természetesen a végkifejletnek ugyanannak kellett lennie, valamint EXO tagnak is szerepelnie kellett benne. Így esett a választásom Habsburg-Lotaringiai Rudolf herceg halálára, amit a saját elképzelésem szerint írtam, valós információk alapján.
   Nem tudom, milyen lett a novella, én elég nehezen birkóztam meg a feladattal, és nem teljesen vagyok vele megelégedve, de ha már egyszer ennyit vesződtem, akkor felteszem^^

Szereplők:

Habsburg–Lotaringiai Rudolf főherceg - Chanyeol

Mary von Vetsera – Minyoung (OC)
Idegen - Tao

  

Chanyeol halála

(2015. január 06 - 12.)

 

1889. január 29-e gyönyörű reggelre virradt. Odakint nagy pelyhekben hullott a hó, az egész várost fehérré varázsolva és mindent maga alá temetve. A hőmérséklet mínusz fok alá csökkent, így a hideg elől mindenki otthon húzódott meg.

Csak egyetlen egy lovas hintó robogott keresztül a kihalt utcákon. A sok hó elnyelte a patkók dobogását és így a hintó utasai síri csendben hagyhatták el a várost. Senki nem sejtette, hogy a benne ülő két fiatal mire készül éppen.

Útjuk a távoli mayerlingi vadászkastélyba vezetett. Csöndben ültek egymás mellett, egy szó sem hangzott el köztük. Szorosan fogták egymás kezét, de tekintetük a kinti tájra szegeződött, és a mellettük elsuhanó kisebb házakat, fákat, hófödte dombokat csodálták. Ezek voltak az utolsó dolgok, amiket életükben a világból láthattak.

Chanyeol egy érzékeny lelkű fiatal volt, aki egész életében csak az igaz szerelemre vágyott. Házasságába belekényszerítették, olyan nőt kellett elvennie, akihez egyáltalán nem vonzódott. Noha kedves volt és jószívű, ő mégsem találta meg benne a boldogságot. Kedvelte, de sosem szerette szerelemmel. Ő nem csak arra vágyott, hogy más gondoskodjon róla és figyeljen rá; ő maga akart törődni valakivel és szívből szeretni. Hiába született közös gyermekük, aki fontos volt számára, ez mégsem volt elég ahhoz, hogy felesége iránt másként érezzen.

Ennek ellenére mindent megtett, hogy a külvilág a tökéletes párt lássa bennük. Éveken keresztül sikerült fenntartani ezt a látszatot, pedig nem egyszer lépett félre. A nők bálványa volt, rengeteg tizenéves lány és harmincéves hölgy is rajongott érte, és Chanyeol sokszor nem tudott nemet mondani az ajánlatokra. Boldogtalan volt, és így próbálta megkeresni a boldogságát, mindezt hiába.

Egy szép napon azonban minden megváltozott.

Unokatestvére meglátogatta, de nem egyedül jött. Magával hozott egy fiatal lányt, akinek gyönyörű, hosszú csokoládébarna haja volt, szintén mélybarna szemei, telt, piros ajkai és hófehér arca. Csodaszép volt, tiszta, mint a hó és ártatlan, mint egy bárány. Chanyeol első látásra belé szeretett. Szíve, melyről azt hitte, örökké magányos marad, egyszerre feléledt és olyan hevesen vert, mint még soha azelőtt. Tudta, hogy Minyoung az, akire mindig is várt, és mivel érzéseik kölcsönösek voltak, kapcsolatuk meglehetősen hamar kiteljesedett.

De boldogságuk nem tarthatott sokáig.

Chanyeol meg volt győződve róla, hogy érzései valódiak, és nem csak egyszeri fellángolás, ezért elhatározta, hogy felbontja házasságát és életét Minyoungnak szenteli. Feleségével való viszonya ekkor már megromlott, elhidegültek egymástól, így nem volt kérdés számára a válás. Csakhogy édesapja, az akkori császár megtiltotta, hogy együtt legyenek, továbbá kijelentette, hogy fia nem megfelelő trónörökösnek állhatatlan természete és a Birodalom érdekeivel ellentétes nézetei miatt.

Ez volt az a pont, amikor Chanyeol végleg elhatározta, hogy véget vet életének. Korábban is tervezte már, de apjával való veszekedése csak még inkább megerősítette ebben. Társat keresett magának, aki elkísérné őt a halálba, így esett a választása Minyoungra, aki azonban mit sem sejtett ebből az egészből.

*

A hintó megállt a mayerlingi vadászkastély előtt, majd miután a két fiatal kiszállt, elhajtott. Csak ők ketten voltak, távol a várostól, és a kíváncsi szemektől. Végre maguk lehettek és senki sem zavarta őket.

A délután hamar elröppent, az égbolt lassan sötét ruhát öltött. Minyoung az ablak előtt állt, karjait összefonva melle alatt és a gyönyörű erdőt csodálta. Chanyeol halkan lépett be a szobába, csukta be maga mögött az ajtót és ült le az ágy szélére… kezében egy fegyverrel. Minyoung nem vette észre, csak miután a fiú megköszörülte a torkát. Lassan fordult hátra, és először kedvesen elmosolyodott, majd mikor meglátta a tárgyat Chanyeol ölében pihenni, értetlen és zavart lett tekintete:
- Chanyeol…? – hangja reszketeg volt, egyszerre több gondolat is végigfutott agyában, de nem tudta őket megfogalmazni.

Az említett csak felsóhajtott, és fájdalmas arccal nézett arra a nőre, akit tiszta szívéből szeretett, majd hosszú percekkel később erőt vett magán, és megszólalt:
- Régóta tervezem ezt, és most már biztos vagyok benne. Nem bírok ebben a világban maradni. Te is láthatod, hogy minden csak színjáték. Hogyan legyek így uralkodó, ha a saját népemet becsapom?
- Chanyeol… ez nem megoldás semmire. Kitalálunk valamit, de… azt ott az öledben tedd el! – mutogatott félve a fegyverre, de a fiú meg sem moccant.
- Nem tehetem. Apám is ellenem fordult, úgy gondolja, nem vagyok megfelelő a trónra. Ráadásul a feleségem… nem bírom mellette. Olyan nővel lenni, akit nem is szeretek és undorodom tőle… Nekem ez nem megy. Érted ezt, Minyoung? – Chanyeol felpattant, majd a fegyvert letette az ágyra, és Minyoung elé lépett. Megfogta a kezét, és szívéhez szorította. – Haljunk meg együtt!
- De… - Minyoung rettenetesen meg volt döbbenve, és kétségbeesetten nézett szerelme arcába. Fel sem fogta, miket beszél hozzá, és igazából azt sem tudta, hogy maga az öngyilkosság gondolata rémítette meg ennyire, vagy az, hogy képes lenne meghalni érte.
- Te is tudod, hogy nem maradhatunk együtt. Nem bonthatom fel a házasságomat, és nem akarok nélküled élni. Nem akarom, hogy a kapcsolatunk titokban maradjon, és folyton bujkálnunk kelljen. Veled akarok lenni, Minyoung.

Magához ölelte a megbénult lányt, majd egy csókot nyomott a homlokára. Ezután elengedte, és az ágyhoz lépett, majd ismét a kezébe vette a fegyvert.
- Biztos, hogy ezt kell tennünk? – hangja fojtott volt és határozatlan. Vívódott lelkiekben, nem tudta, jó döntés-e az öngyilkosság. Túl hirtelen érte, most kellett volna döntenie, de nem maradt ideje gondolkodni. Két dologban volt csak biztos: hogy igaza van Chanyeolnak, hogy sosem lehetnek együtt és ebbe belebolondult volna, valamint hogy teljes szívéből szerette a fiút és semmi mást nem akart, csak vele lenni.
- Igen. Szeretlek, Minyoung, és nem vagyok hajlandó elveszíteni téged.

Minyoung tiltakozhatott volna, de képtelen volt rá. Az esze ugyan azt súgta, mondjon nemet, lökje el Chanyeol kezét, majd fusson el messzire, de szíve helyeslően bólogatott és engedte, hogy a fiú még egyszer, utoljára karjaiba zárhassa. Túlságosan is szerelmesek voltak és mindketten tudták, a szerelmük vétek mások szemében.

Chanyeol fejében nem most először fordult meg az öngyilkosság gondolata és csak remélte, hogy kedvese vele tart a halálba. Noha eleinte neki is szánt búcsúlevelet, végül amazt széttépte, és csak édesanyjának és inasának hagyott hátra üzenetet. Egész élete zavaros volt, tele fájdalommal és magánnyal, lelke túl sokáig szenvedett a nyomorban és most jött el az a pillanat, amikor tudta, véget kell vetni az örökös sötétségnek.

Minyoung leült az asztalhoz, és édesanyjának valamint két testvérének egy-egy hófehér lapra megírta búcsúlevelét. Könnyeivel küszködött megállás nélkül, de még ekkor sem tudatosult benne, mire készül éppen.

A levél végére érve ismét felkelt és Chanyeol elé lépett. Egymás kezét szorítva álltak egymással szemben, miközben tekintetük egybefonódott és egy utolsó csókot leheltek egymás ajkaira. Végül Chanyeol elengedte a hófehér és puha kezeket, majd hátrébb lépett és szerelmére emelte a fegyvert. De mielőtt meghúzta volna a ravaszt, hangos zaj szelte ketté a néma csendet.

Odakintről jött. A szobán túlról. Talán a nappaliból.

Összenéztek, majd egyszerre fordultak az ajtó irányába, ami ekkor hangos robajjal kivágódott. Minyoung összerezzent és ijedtében egy halk sikoly hagyta el ajkait. Ösztönösen hátrálni kezdett, mintha ezzel támadójuk elől elmenekülhetne.
- Helló, fiatalok! – a fekete hajú férfi ajkai gonosz mosolyra húzódtak, és előbb a lányra, majd a fiúra villantotta szemeit. Mindketten megdöbbentek és elkerekedett szemekkel, teljesen megilletődve bámultak az idegenre, akinek fekete ruháján három fehér betű állt: egy „T”, egy „A” és egy „O”.

Az ismeretlen nem hagyott időt nekik arra, hogy felfoghassák, mi történik. Hirtelen lendülettel megindult Chanyeol felé, és elkapta a fegyvert, ami egészen eddig a földre szegeződött. Chanyeol – amint érezte, hogy a kezéből kicsúszik a fegyver – utána kapott és nem engedte, hogy elvegye tőle.

A két sötét szempár egymásra villant, majd egy kisebb dulakodás alakult ki kettejük között. Nyilvánvaló volt, hogy a fekete hajú srác jóval erősebb a trónörökösnél, hisz Chanyeol magas volt és nyúlánk, ellenfele pedig erős és izmos.

Minyoung ijedtében sikítozni kezdett, és talán ez volt az a pillanat, amikor tudatosult benne minden: az öngyilkosság, a halál és hogy most nagy veszélyben vannak, segítségre pedig aligha számíthatnak.

Chanyeol igyekezett ellökni magától a támadót, és megkaparintani a fegyvert, de az óráknak tűnő másodpercek alatt ő volt az, aki kezdett kifáradni. Ugyan még ő birtokolta a gyilkos eszközt, de ellenfelének ujjai az ő kezén voltak és mintha ő irányította volna azt. Kézfején karmolások keletkeztek és apró csíkokban csordogálni kezdett vére.

A fegyver ekkor elsült, és Minyoung holtan esett össze.

A levegő megfagyott körülöttük, és Chanyeol rémülten nézett szerelmére. Kiáltani szeretett volna, de egy hang sem hagyta el ajkait. Egy másodperc töredékéig lassított felvételben látta az eseményeket, majd minden érzéke eltompult.

Ő tette ezt? Vagy a támadójuk lőtt? A pillanatnyi döbbenet nem tartott sokáig és fájdalmát felváltotta a harag és a düh. Minden erejét összeszedve emelte tekintetét ellenfelére, aki semmi jelét nem mutatta annak, hogy félne vagy aggódna, hogy esetleg megsérül. Csak gúnyosan mosolygott rá, és stabilan tartotta magát; nem hagyta, hogy Chanyeol felülkerekedjen rajta.

Újabb dörrenés szelte ketté a sűrű csendet, mely hosszan visszhangzott a négy fal között és Chanyeol teste szerelme mellé zuhant. A vér lassan beszínezte a szőnyeget, Minyoung hófehér ruhája pedig ekkor már vörös színben pompázott.

A fegyver hangos koppanással ért földet. Az eddigi feszült légkör megszűnt, de a Halál fagyos lehelete még sokáig nyomot hagyott a szobában. Léptek zaja hallatszódott, melyek egyre távolodtak, az ijedt és sípoló sóhajok pedig elnémultak, majd egy árny suhant el észrevétlenül. Az esti hófúvás eltüntette a nyomokat.

A vadászkastélyra végleg néma és kísérteties csend borult.

*

A két fiatalra másnap reggel találtak rá. Sosem tudták meg, mi is történt valójában. Öngyilkosság vagy politikai gyilkosság? Chanyeol végzett volna Minyounggal és utána magával, vagy valaki más tette ezt?  Hogy járt-e náluk valaki, arra semmilyen bizonyíték nem utalt.

Bármi is volt az igazság, csak tévhitek és találgatások maradtak. De talán kettejük szerelme a túlvilágon végre beteljesülhetett.