Tánc az esőben

Tánc az esőben

(2012.10.24 - 28.)

Mindig is az életem része volt a tánc. Már egészen kiskoromban táncra perdültem, ha zenét hallottam. Bárhol is voltam, az utcán, az óvodában, vagy anyuval a boltban, én mindig képes voltam összevissza ugrabugrálni. Kétség sem fért ahhoz, hogy a jövőm már ekkor meg volt alapozva.

Ahogy telt az idő, beiratkoztam egy tánciskolába. Szentül hittem abban, hogy ez az én igazi életcélom, hogy egy nap színpadon fogok állni, több ezer ember előtt és csak nekik fogok táncolni. Foggal-körömmel küzdöttem ezért az álmomért, semmi pénzért nem voltam hajlandó eldobni magamtól. Hiába vetettek meg sokan, hiába voltak ellenségeim, én mindig hittem és küzdöttem, és sosem adtam fel. Néha órákon át képes voltam a ritmusra mozogni, mindenféle szünet nélkül. Éreztem az ereimben, a szívemben, a lelkem leges legmélyén, hogy már nem kell sokat várnom, és minden valóssággá válik

De ahogy minden csodának, úgy egyszer ennek is vége szakadt, és az, hogy valaha táncos leszek, csak egy szép álomnak maradt meg.

*

- Szia, Heeyeon drágám, már őrületesen hiányoztál! – ölel meg kedvesem, amint betoppanok a próbatermükbe. Az élet ironikus, nem igaz? Egy híres táncossal járok immár másfél éve. Dél-Korea egyik legismertebb bandájában táncol másik öt csapattársával együtt, évről évre töretlenül haladnak előre, egyre több díjat zsebelnek be és úgy látszik, a sikereiknek sosem lesz vége.

- Szia, Dongwoon! – borulok karjaiba, fejemet vállába fúrom, és egy mélyet szippantok kellemes illatából. Észre se veszem, de ő állam alá nyúl, s egy forró csókot nyom ajkaimra. Szélesen rá mosolygok, ő pedig csak még jobban magához szorít.
- Jajj, kérlek, ne itt! – takarja el szemeit Yoseob, az egyik csapattársa. Mindketten felnevetünk, majd nyelvet öltve helyet foglalunk a földön.
- Hogy vagytok, skacok? – kérdezem, mire mindenki csak felsóhajt és elterül a padlón. – Szóval fáradtak vagytok. Hát nem csodálom, biztos órák óta próbáltok már.
- Igen... Lassan itt egy újabb turné és formába kell hoznunk magunkat – nyújtóztatja ki a lábait Gikwang.
- Gondolhatod, milyen nehéz lehet ennyi lustasággal együtt dolgozni. Hihetetlen, mennyire el vannak tunyulva, és csak nyavalyogni tudnak – csóválja meg játékosan a fejét a vezető, Doojoon, mire HyunSeung egy hatalmas taslit kever le neki – Na, hékás!

- Jólvan, azért megölni nem kell egymást – nevetek fel rajtuk.
- Tényleg Heeyeon, mit szólsz Dongwoon ötletéhez? – néz rám kíváncsian Junhyung, mire kérdőn meredek barátomra.
- Még nem kérdezted meg? – emelkedik fel ültéből HyunSeung.
- Hát... még nem... – vakarja meg zavarában a fejét a maknae.
- Miről kell megkérdezni engem? Jézusom, azt ne mondjátok, hogy már megszerveztétek az esküvőnket! – nézek rájuk nagy szemekkel, amivel sikerül feloldanom a feszültséget.
- Nem-nem – rázza meg fejét Woonie – Én csak... én... én veled akarok táncolni.
- He? – nézek rá értetlenül.
- Dongwoon, ne legyél már balfasz! – forgatja meg a szemeit Doojoon – Annyi a lényeg, hogy szeretnénk, ha a mostani turnénkon te is részt vennél. Kitaláltuk, hogy a srácokkal közösen elénekelnénk az egyik számunkat, amire ti ketten táncolhatnátok.
- Vá-á-várjunk! Én? Veletek? A turnén? Táncolni? Több ezer ember előtt? – alig hiszek a fülemnek. Arcomra kiül a döbbenet, és csak pislogok rájuk – Ti meg vagytok húzatva?
- Most miért? A barátnőid meséltek arról, hogy mennyire szerettél táncolni, ráadásul megmutatták a szalagavatós táncodat is, és... – próbált meggyőzni Dongwoon, de ismét félbeszakítottam.
- A szalagavatós táncot? Áááh! Melyikük volt az? Neveket kérek! Megölöm őket!
- Na, nyugi már, tiszta jó voltál – bíztatnak továbbra is.

Hosszas viaskodás veszi kezdetét. Nem azzal van a gondom, hogy táncolnom kell, bár egy kicsit fáj. Ha a táncra gondolok, mindig összeszorul a szívem és eszembe jut az elbukásom, a megvalósulatlan álmom. Sokkal jobban aggaszt, hogy vajon mit szólnak majd a rajongóik? Igaz, mikor kitudódott a kapcsolatunk, egész jól fogadták, és ahogy látom, nincs bajuk velem, de hogy a színpadra álljak a kedvencükkel, az nekem olyan pofátlannak tűnik. A színpad a srácoké, nem az enyém.

Végül már annyira szépen kérnek, szinte könyörögnek nekem, hogy nem tudok nemet mondani. Egy kicsit mindig is féltékeny voltam rájuk, és irigykedve néztem a fellépéseiket. Úgy szerettem volna én is a színpadon állni, legalább egyetlen egyszer, hogy tudjam, milyen érzés. Talán emiatt is egyeztem bele ebbe az egészbe. Még mindig kergettem ezt a gyerekkori álmomat, még mindig reméltem, hogy nincs vége. Nem érdekelt, mit fogok kapni, milyen lesz a visszajelzés, tudni akartam, hogy miről maradtam le.

Új esélyt adtak nekem, és én éltem a lehetőséggel.

*

A színpad szélén állok. Hallom a tömeg sikoltozó hangját, hallom, ahogy a srácok épp felkonferálnak, hallom az éljenezést, a szívem dobogását a fülemben, az ereimben lüktető vért az izgalomtól. Kezem-lábam remeg, az egész testemet majd szétveti az ideg. Izzad a tenyerem, a homlokom, reszketve tördelem ujjaim, remélve, ezzel csillapodik minden kételyem. Félve pillantok a hátam mögé, ahol a stáb tagjai és barátnőim bíztatóan néznek rám. Tőlük várok egy kis löketet, és boldog arcuk láttán valóban úgy érzem, hogy erőt adtak nekem. Rájuk mosolygok, de amint visszafordulok és meglátom a rengeteg fényt és reflektort, és azt, ahogy Dongwoon közeledik felém, ismét görcsbe szorul a gyomrom, és émelyegni kezdek.
- Na, készen állsz? – mosolyog rám, miközben egy puszit nyom az arcomra.
- Dongwoon, én rettenetesen félek. Én… én ezt nem tudom megcsinálni – könnyeimmel küszködve nézek rá. Az érzéseim keverednek bennem. Egyszerre gondolok a múltamra, és arra, hogy mi lehetett volna belőlem. Ez a tánc emlékeztet a régi időkre, amikre mindig is fájdalmasan tekintettem vissza. Kételkedem magamban, nem tudom, hogy képes leszek-e végigcsinálni.
- Ne aggódj, én is így éreztem az első fellépésünkön. De zárd ki a tömeget, ne figyelj semmire, csak a táncra és rám. Higgy magadban, nem fogod elrontani. Két hónapja próbálunk, esélytelen, hogy akármit is elbénázz. Na, gyere! – karon ragad, még mielőtt bármit is mondhatnék.

Dongwoon sosem tudott arról, hogy majdnem táncos lettem én is. Sosem tudtam erről senkinek sem beszélni, túlságosan is gyötrelmes volt ez az életemben. Szerettem volna neki elmondani, mindig is szerettem volna ezt megosztani vele, mert ő megértett volna, de sosem találtam alkalmat erre. Amikor láttam őket táncolni, nem volt szívem a kedvüket elrontani egy ilyen kijelentéssel. Amikor láttam őket táncolni, bár irigykedtem, valahol legbelül mintha magamat láttam volna. Talán ezért is voltam ilyen jóban velük, talán ezért is tekintettem rájuk úgy, mintha a testvéreim lennének.

Meghallom az első akkordokat, ami Doojoon zongorájából származik. Nem sokkal később Yoseob hangja is felcsendül, a tömeg pedig sikítozni kezd. Ekkor lépünk mi is a színpadra. A szememet elvakítja a fény, egy pillanatra megvakulok és ledermedek, de Dongwoon nem enged a kábulatnak. Csakhamar én is feleszmélek, amikor tekintetem találkozik barátoméval, és amikor kezei óvatosan derekamra csúsznak.

A rajongók csak még elvetemültebben ordítozni kezdenek, amit nem tudok eleinte mire vélni, de egy pillantást vetve rájuk, látom szemükből csorgó örömteli könnyeiket. Megeresztek egy halvány mosolyt, és ezzel együtt minden gátlásom szertefoszlik. Szabadnak érzem magam, mintha szárnyalnék. Olyan könnyedén táncolunk, szinte lebegünk a színpad felett. Minden lépés magától jól, nem görcsölök azon, hogy el ne tévesszem a lépéseket. Egyedül talán csak amiatt izgulok, hogy rá ne tapossak a magas sarkúmmal Dongwoon lábára, vagy a saját ruhámra.

Felcsendül a refrén, amit a srácok együtt énekelnek. Ez volt az első alkalom, hogy ezt a darabot előadjuk, mondhatni ez az első főpróbánk. Szemeimbe még több könny szökik, s a könnyfátyoltól minden fény elhomályosul, összefolyik előttem. A fiúk hangja visszhangzik körülöttünk, annyira tisztán énekelnek, hogy minden más zajt elnyomnak. Pontosan ilyennek képzeltem el az első fellépésemet. Pontosan ilyennek álmodtam meg a jövőmet, az életemet, pontosan ezt akartam érezni mindig, amit most: boldogságot. Ez volt az első alkalom, hogy évek után először teljesnek éreztem magam. Úgy éreztem, végre visszakaptam az igazi önmagamat. És ez már hiányzott.

Szakadni kezd az eső. Elindítják az esőgépet, mire a rajongók, ha lehet, még erőteljesebben sikítoznak, és teli torokból üvöltik a már ismert dalt. Pillanatok alatt elázunk, csurom vizesek leszünk, és a forró vízcseppek hatására csak még örömteljesebben, még tüzesebben táncolunk. Életet viszünk a produkcióba, talán ez az egész koncert csúcspontja. A víz, mely körbevesz minket, mintha millió gyémántot öntöttek volna ránk, úgy csillog a színes fények áradatában. Mintha csak egy tündérmesében lennénk. Annyira hihetetlen, és mégis valós.

Dongwoon elvigyorodik, és fülembe súgja, hogy sajnálja, hogy a sötétlila ruha mellett döntöttem, és nem a fehér mellett. A mosolyom még szélesebb lesz, és közlöm vele, hogy talán majd legközelebb megvalósítom a kérését.

Csak táncolunk és táncolunk az esőben.  Észrevétlenül telik el csaknem négy perc. A fiúk elhalkulnak, az utolsó dallamok lassan elhalnak, és minden elcsendesedik. Megállunk a színpad közepén, mire a rajongók egyszerre őrjöngni kezdenek. Látom őket, és meglep, mennyire tetszett nekik ez a fellépés. Féltem attól, hogy el fognak ítélni, de nem így történt, és ez elég ahhoz, hogy kitörjön belőlem a sírás. Dongwoon magához ölel, HyunSeung pedig köszönetet mondd, hogy elvállaltam ezt az előadást. Itt az ideje, hogy távozzak, de úgy érzem, szólnom kell valamit.

Elkérem Gikwang kezéből a mikrofont, és miután megtörlöm a könnyeim, belekezdek.
- Először is szeretnék üdvözölni mindenkit, és köszönöm, hogy eljöttetek – hangom remeg, de ahogy egyre inkább beszélek, úgy egyre jobban dőlnek belőlem a szavak – Én csak szeretném megköszönni, hogy itt lehettem, és hogy ennyire tetszett nektek az előadás. Tudjátok, nekem mindig is ez volt az álmom. Táncosnak készültem én is, már egészen kiskorom óta – a tömeg elcsendesedik, előttem pedig kirajzolódnak a gyerekkori emlékeim. Az a furcsa érzés ismét hatalmába kerít, ismét megbélyegzi a lelkem, és elnémít. Nem tudok, mit mondani, nem tudok beszélni. A könnyek megállíthatatlanul potyognak az arcomról. Junhyung egy zsebkendővel lép elém, Dongwoon pedig bíztatóan megszorítja a kezem. Ránézek, és tekintetével ugyanezt tükrözni. Hallani akarja, amibe belekezdtem. A többiek arcán döbbenet ül, de az ő arcán ennek nyoma sincs. Mintha valahol legbelül tudott volna erről a kis titkomról, mintha mindig is sejtette volna, hogy van valami, ami nyomaszt.
- Táncosnak készültem, de sajnos nem lehettem az – erőt véve magamon folytatom a mondanivalómat – Egy baleset következtében megsérült a bokám. Az orvosok azt mondták, hogy fel kell hagynom a sportolással, és ezzel együtt a tánccal is. Nagy kudarcként éltem meg ezt a hírt, ami bizonyára sokatoknak ismerős érzés. Valami, amit évek óta csinálsz, valami, amiben jó vagy, valami, ami szívből jön, ami benned van, ami te vagy, amitől önmagad vagy… és csak úgy el kell dobnod magadtól. Nincs tovább. Nehezen törődtem bele ebbe, akkoriban teljesen ki voltam borulva és nem akartam tovább élni. Nem tudtam, mit kezdjek magammal, nem tudtam, hogyan tovább. Fel akartam adni. Nem volt életcélom, nem volt többé jövöm, kétségbeestem, elvesztem. – felsóhajtok - De ez az este visszaadta a régi önmagamat. Ez a tánc, ez az előadás számomra többet jelent, mint akárki is hinné. Nem tudom szavakba önteni, hogy mit érzek most, hogy számomra mennyit jelent ez. Csak azt tudom mondani, hogy hálás vagyok nektek ezért, és a srácoknak is, hogy rábeszéltek, hogy vállaljam el. Mindig érezni akartam, hogy milyen színpadon állni, és ti ezt visszaadtátok nekem. Mindent, ami egykor az életem volt, a legnagyobb álmomat a mai este ti valósítottátok meg. És ezért örökké hálás leszek. Köszönöm.

A rajongók ismét éljenezni, tapsolni kezdenek, én pedig csak állok ott és integetek nekik. Szeretném mindannyiukat megölelni és egyesével is megköszönni, hogy visszaadták a reményt, hogy ha csak négy perc erejéig is, de ismét az lehettem, aki akartam lenni.

A színpad szélére nézek, ahol a barátnőim állnak, és akik a lelket tartották bennem, amikor összetörtem. Az öröm ott csillog könnyes szemeikben, büszkék rám. És ez az első pillanat, amikor erre az álmomra nem kudarcként tekintek. Amikor a tánccal kapcsolatos fájdalmaim végre elhagyják testem. Ez az a pillanat, amikor már áldásnak vélem azt, ami történt. Hisz ha híres táncos lennék, akkor most nem lehetnék itt, akkor most nem ismerném a srácokat, és talán a barátaimmal se lenne ennyire szoros a kapcsolatom. Az a sok emlékezetes pillanat, az a megannyi nevetés és öröm, a boldogság sosem adatott volna meg nekem. Márpedig azokért kár lenne.

Mert a végén sosem az számít, hogy mi volt, hanem az, hogy mi van, és hogy legyenek olyan emberek melletted, akik szeretnek, és akiket viszont szeretsz.

Hullócsillag

Hullócsillag
(2012.08.13.)

Körülnéztem a sötétségben. Féltem. Még sosem töltöttem kint az éjszakát a szabad ég alatt. Szemeimmel perceken át a távolba révedtem, noha semmit sem láttam. Úgy tűnt, mintha árnyak mozognának körülöttem, mintha megannyi elsuhanó szellem susogna mellettem. Egyedül voltam, mégis úgy éreztem, hogy valaki más is van itt.

Egy hideg fuvallat végigszánkázott testemen. Megborzongtam, és fagyosan húztam össze magamon pulcsimat. Szemem lassan kezdett hozzászokni a feketeséghez, s ezzel együtt a félelmem is elmúlt. Már nem az ellenséget láttam az éjszakában, hanem a megnyugvást és a békét. Furcsa, nem? Amitől egykoron rettegtünk, az egy nap a menedékünkké válik.

Felnéztem az égre. Most, hogy tudtam, biztonságban vagyok, volt hozzá bátorságom. És ami elém tárult, az gyönyörűbb volt mindennél, amit valaha el tudtam képzelni. Megannyi csillag táncolt odafent, s szívemet valami szokatlan, mégis kellemes érzés járta át. Aprók, egészen parányik és hatalmasak, fényesebben és tompábban ragyogók, de mégis csillagok. És mind nevettek. Vidámak voltak, mosolyogtak, és elhitették velem, hogy valóban táncolnak, pedig pontosan tudtam, hogy egy helyben ácsorognak. De szerettem volna azokban a percekben én is közéjük tartozni. De szerettem volna, ha gondtalanul élnék velük és nem kéne semmivel sem törődnöm. Vajon, ha egy nap meghalok, én is oda fogok kerülni?

Egy hullócsillag suhant át az égen. Most kéne kívánni valamit, súgta valami halk, gyermeki hang lelkemben.

Azt kívánom, hogy.... De mit kívánjak? Hisz annyi mindent szeretnék, annyi kívánságom van tarsolyomban, és mégis... félek kimondani őket. Vannak egészen aprók, mások számára jelentéktelenek, és vannak óriásik, lehetetlen álmaim. Mégis melyiket kívánjam? Mi van, ha nem teljesülnek? Mi van, ha sosem válnak valóra? Mi van, ha felesleges időpazarlás itt állni, és várni rájuk? Hisz ez csak a tündérmesékben létezik, márpedig ez a kőkemény valóság. Itt nincsenek csodák, nincsenek kívánságok. Itt az van, ami jutott neked, álmodozni pedig mit sem ér. De mégis. Legbelül mégis úgy hiszem, hogy valami jelentősége van. Én hiszek ebben, hiszem azt, hogy ha az ember hullócsillagot lát, és kíván, akkor az egy napon meg fog valósulni. Meg amúgy is... Mi veszíthetni valóm van?

Az kívánom, hogy....

Mi az az apró, narancssárgásan villogó fény? Egy repülőgép? Igen, elég valószínű. Vajon egy napon nekem is lesz alkalmam utazni? Vajon eljön az a pillanat, amikor én is felszállok arra a hatalmas járműre, és megkezdhetem utamat álmaim országába? Vajon pont az a repülőgép fog engem is elvinni az álmaimhoz? Vajon egy nap majd barátnőimmel egy olyanon fogok lenni és könnyekkel a szemünkben fogunk elbúcsúzni eddigi hazánktól, hogy egy másikban megkezdhessük új életünket, és vágyaink megvalósítását? Vajon így lesz ez, ahogy szeretném? És vajon kik utaznak most rajta? Lehetséges, hogy ott fent van az a személy, akivel később kapcsolatba kerülök? Mondjuk egy barát? Vagy a leendő férjem? Esetleg pont Ők, akik jelen pillanatban az életet, a reményt jelentik számomra, akik miatt Oda akarok utazni? Vajon akik ott vannak a gépen, mit gondolnak most? Olyan távolinak tűnik minden, olyan elérhetetlennek, olyan... megfoghatatlannak. Vajon egy napon én is ott lehetek?

Újabb hullócsillag... 
Azt kívánom, hogy...

Meddig kell még itt lennem? Meddig kell még ezt a nyomorúságot elviselnem, amiben most élek? Vajon el fog egy napon múlni minden fájdalmam? Eljön majd az a nap, amikor végre én is boldog lehetek, amikor nem fogom megállás nélkül azt a szorongató, fojtogató érzést érezni a lelkemben? Vajon meddig kell még látnom mások szenvedéseit? Mit kell tennem azért, hogy jobbá tegyem az ő életüket is? Hisz annyi mindent megpróbáltam már, annyi mindent fojtottam el magamban, annyi mindenről lemondtam, annyiszor elnyomtam a dühöt... de meddig kell még ezt csinálnom? Nem bírom látni, egyenes megöl a tudat, hogy tudom, talán sosem kerülünk ki ebből. Valamit tenni szeretnék! Valamit, bármit, akármit, csak szűnjön meg ez a pokol, szűnjön meg minden gyötrelem, minden maró kín, minden kósza könnycsepp! Mikor múlik el minden szörnyűség?

Újabb hullócsillag... 
Azt kívánom, hogy...

És vajon mi lesz velünk? Vele és velem? Vajon találkozni fogunk, vajon fogjuk valaha is látni egymást? Hisz annyi mindent tett már értem csupán a jelenlétével, csupán azzal, hogy szerethetem, és meg akarom neki ezt köszönni. Magam mellett szeretném tudni, és szeretném, ha viszonozná az érzéseimet. Jelen pillanatban nem tudom elképzelni nélküle az életemet, és nem érdekel, ki vet meg ezért, ki gondolja azt, hogy ez őrültség. Pontosan tudom én is, hogy ezzel magamnak okozok fájdalmat, de az érzéseimnek nem tudok megálljt parancsolni. Szeretem, és kell nekem, ezt nem tagadom. De vajon elég erős leszek ahhoz, hogy kibírjak mindent?

Újabb hullócsillag... 
Azt kívánom, hogy...

Vajon ha találkozunk, mit fog gondolni rólam? Belém fog szeretni? Ha nem, akkor mit teszek? Vajon a jövőben is szeretni fogom? Vajon el fognak múlni az iránta érzett érzéseim? Meg tudom akadályozni, hogy ez ne következzen be? Vajon ha most azt kívánom, legyen Vele közös életem, és egy napon így lesz, akkor is szeretni fogom? Mi van, ha csak Ő fog engem, és én meg belekényszerül abba a kapcsolatba a kívánságom miatt? Vajon lehetséges ez, megtörténhet? Vajon miért érzem iránta azt, amit most, van valami jelentősége a későbbi életemre nézve? Úgy szeretnék Vele lenni, mellette ébredni és mellette feküdni, megcsókolni, és átölelni, és mindennap elmondani, mennyire szeretem... Vajon valaha megtehetem ezt, lesz rá alkalmam, hogy ezerszer a fülébe suttogjam? Vajon érzi a szeretetemet még így is, hogy nem ismer, nem tud a létezésemről? Vajon, amikor éjszakákat virrasztok át Rá gondolván, érzi a jelenlétem? Vajon, amikor sírok miatta, amikor szenvedek, amikor rossz hangulatomban vagyok, Ő érzi? Vajon ha megkérném, hogy várjon rám, várna? Vajon... vajon...? Annyi kérdésem lenne még Vele kapcsolatban. Annyira szeretném tudni, mi lesz kettőnk sorsa, de nem tudok mást tenni, mint várni és várni.

Újabb hullócsillag... 
Azt kívánom, hogy...

Annyira össze vagyok zavarodva, annyira kétségbe vagyok esve. Nem tudom, mi célból jöttem a világra, nem tudom, hová tartok. Nekem csak álmaim vannak, és nem tudom, hogyan érjem el őket. Én csak lézengek a világban és álmodozom arról, milyen lesz majd a jövőben, szeretett országomban, szeretett barátnőimmel és Vele. Félek, rettegek, hogy ez fogja okozni a vesztem. Álmodozni jó, de meddig? A valóságban nem teszek semmit, sodródom az árral, és várom, hogy valahol partra vetődjek. De meddig csinálhatom ezt? Mikor kell elkezdenem élnem? Mikor kell felébrednem az álmaimból? Mert nem szeretnék felkelni, mert ott jó nekem. És ha egy napon felébredek, mennyire fog fájni mindez? Meddig ringathatom magam hamis képzeletekbe, hazug ábrándokba? Meddig...? Mit hoz majd a jövő, mi vár rám a nagy betűs életben? Annyira félek, és nem találom a kiutat, nem találom a kérdéseimre a választ. Pedig annyi kérdés van még bennem, amiket nem tettem fel, amiket nem tudok hogyan szavakba önteni! Ez mind-mind csak egy kis részlete volt az életemnek, de hol van még a többi? Vajon a kívánságok mennyit segítenek nekem? Mit, mégis mit tegyek?

És hol vannak a hullócsillagok? Hová tűntek? Látnom kell még, látnom kell még legalább egyet! Egyet? Még százat! Kívánnom kell, muszáj kívánnom, annyira el vagyok veszve. Csak ők adhatnak nekem választ, csak ők felelhetnek nekem. Kívánnom kell, hogy utat mutassanak, hogy megmondják, mit kezdjek az életemmel. Hová lettek a hullócsillagok?

Újabb szellő simít végig arcomon, kap bele játékosan hajamba, s nevetve továbbszalad. Lecsukom szemem, s szemhéjam alól egy árva, erőtlen, forró könnycsepp bukkan elő, melyet egyre több és több követ. Felsóhajtok, mélyet szippantok a friss, nyárias éjszakai levegőből.

Nincs több hullócsillag... 
Nincs több kívánság...