Miracles in December

Miracles in December

(Ajánlott zene: EXO - Miracles in December)
http://www.youtube.com/watch?v=yVLxRXoLaas

Nagy pelyhekben hullott a hó. Odakint már mindent a gyönyörű fehérség ölelt körbe; az utakat, a fákat, a bokrokat, a háztetőket. Elmosolyodtam a csoda láttán, és fejemet a hideg ablaknak döntöttem. Mindig is imádtam a telet, számomra ez volt a legszebb évszak. Imádtam a hóesést, amikor az apró, fehér hópelyhek lassan szállingózva értek földet. Mintha ezernyi gyémánt hullott volna a mennyországból. Imádtam a kivilágított házakat, a megannyi mosolygó embert a vásárlások közepette, és a karácsonyt, mely mindig meghitt, és békés volt.

A szeretet ünnepe.

Szerettem a karácsonyt, és nem az ajándékok miatt. Szerettem másokat megajándékozni, mert látni a barátaim, a családom örömteli arcát többet ért minden másnál. A karácsonyt mindig azokkal töltöttem, akik számomra fontosak voltak, és ilyenkor minden rosszkedvem elszállt.

Kivéve idén.

Idén egyedül töltöttem a karácsonyt, és ez elszomorított. Csak ültem a szobám ablakában, és néztem a szomszédos házakat, ahol a családok együtt ünnepeltek és bontogatták az ajándékokat. Akaratlanul is, de egy könnycsepp gördült le arcomon. Felsóhajtottam, és megtöröltem szemem, de továbbra se mozdultam.

A nappaliban a falióra hangosan kattant egyet, majd fura neszezést hallottam. Szemöldök ráncolva másztam ki az ablakból, és indultam meg a hang irányába. Mielőtt kiléptem volna a szobámból, megragadtam egy vázát, mert attól tartottam, hogy betörtek hozzám.

De a nappaliba érve csak a néma csend fogadott. Égett a villany, amit én hagytam úgy, de semmi jelét nem láttam annak, hogy valaki járt volna itt. Megkönnyebbülten engedtem ki az eddig bent tartott levegőt, és halkan felkuncogtam, milyen nevetségesen festhettem a kezemben a vázával. Már épp fordultam volna vissza, hogy visszasétáljak a szobámba, amikor megpillantottam a faliórát. Elkerekedtek szemeim, és pár másodpercig csak bámultam rá; még a fejem is megráztam, hogy vajon csak káprázik-e a szemem, de nem.

A falon lévő óra megállt.

Nem mozdult egyik mutatója sem. Közelebb léptem hozzá, és megütögettem, hátha az elemek merültek ki, de emlékeztem, hogy az előző nap töltöttem fel őket. Akkor mégis miért állt meg az idő?

Hirtelen lekapcsolódott a villany, én pedig abban a pillanatban megfordultam. Minden sötétbe burkolódzott, én pedig ezzel a sötétséggel néztem farkasszemet. A szívem a torkomban dobogott, és úgy szorítottam magam elé a vázát, mintha az életem múlna rajta, miközben szorosan a falhoz simultam. Teljesen megrémültem, és nem tudtam, mégis mit kéne tennem. Mozdulni nem mertem, hisz az orrom hegyéig se láttam.

Aztán mint egy varázsszóra, a plafonon két apró, világító gömb jelent meg, mely épp elég volt ahhoz, hogy az egész helyiséget bevilágítsa. Értetlenül és csodálkozva néztem fel; egyszerűen nem tudtam, mi történik. Először megáll az idő, most meg két gömböcske szórja fényét a nappaliban. Mégis mi ez?

De ezzel sem volt vége a meglepetésnek.

Lassan, de biztosan apró hópelyhek kezdtek el hullani fentről. Pár percig csak teljesen ledöbbenve álltam és néztem, ahogy a nappalit lassan beborítja a fehérség, majd óvatosan letettem az asztalra a vázát, és kezeimet kinyújtva próbáltam elkapni a hópelyheket. Egy sikeresen a kezemben landolt, és amint megláttam a formáját, már szinte tudtam, mi történik.

Ők azok.                            

Elmosolyodtam, és mint a villám, kapkodtam magamra a kabátomat, a cipőmet, a sálamat és a sapkámat, majd kettesével szedve a lépcsőket rohantam lefelé, egészen ki az udvarra. Az égre emeltem tekintetem, majd lehunytam szemeim, széttártam karjaim, és élveztem a hóesést. Noha hideg volt, és az arcom pillanatok alatt átjegesedett, mégsem érdekelt. Ekkor melegséget éreztem az arcomon, és amikor kezemmel odanyúltam, már egyáltalán nem éreztem őket hidegnek. Még szélesebbre húzódtak ajkaim, és hagytam, hogy a boldogság a szívemet is megtöltse.

Itt voltak.

Szinte éreztem jelenlétüket. Nem tudtam megmondani, mi történik, és nem is akartam rá válaszokat.

A következő pillanatban éreztem, ahogy valaki megfogja a kezem, majd amikor kinyitottam a szemem, egy hatalmas ház előtt álltam. Fehér falai beleolvadtak a környezetbe, és a hatalmas üvegablakokon kiszűrődő fény bevilágította az előtte álló kis teret.

Egy szökőkutat pillantottam meg, benne két, égősorral megvilágított szarvassal. Az a néhány aprócska fa is meg volt világítva, és nekem ez épp elég volt ahhoz, hogy felismerjem a helyet.

Könnybe lábadt a szemem, és megállás nélkül törölgettem a forró cseppeket, mert tisztán akartam látni. Azt akartam, hogy ez a kép örökre megmaradjon emlékeimben.

Sosem hittem a csodákban, de amit láttam, nem tudtam mással megmagyarázni.

Lassan megindultam lefelé a lépcsőkön, és ahogy a talpam érintkezett a havas betonnal, elolvadt a hó. Szinte éreztem a meleget a lábaim alatt, és egyből tudtam, ki műve ez.

Odasétáltam a szökőkút elé, és csak bámultam rá. Aztán hirtelen elkezdett belőle csobogni a víz, én pedig ijedten hátraléptem egyet. Egyre több könnycsepp hagyta el szemeim, amik elhomályosították látásomat, de még így is pontosan láttam azt az alakot, aki a szökőkút túloldalán állt.

Lassú léptekkel indult meg felém, én pedig annyira ledöbbentem, hogy nem bírtam megmozdulni. A fiú egyre közelebb ért, és egy lépéssel előttem állt meg. Felnéztem arcába, ő pedig kedvesen mosolygott rám.
- Te…? – hallottam meg saját hangom, ami olyan távolinak tűnt, mintha nem is én beszéltem volna.

Ő csak megállás nélkül mosolygott, miközben szemei ragyogtak.

Nem hittem el, hogy itt áll előttem. Mégis hogyan? Hisz sosem ismert engem, nem is tudja, hogy létezem, a világ másik felén él, akkor mégis hogy kerül ő ide? Pontosabban… én hogyan kerültem ide? Vagyis… azt tudom, hogy ki tette ezt, de… miért vagyok itt? Miért vagyunk mi itt?

Ujjaimmal lassan előre nyúltam, de még mielőtt megérinthettem volna arcát, visszahúztam kezem. Attól féltem, ha megérintem, köddé válik, eltűnik, én pedig felébredek, és nem akartam, hogy ez az egész csak egy álom legyen. Itt állt előttem, akit mindennél jobban tiszteltem, akit szerettem, és én ezt alig bírtam feldolgozni.

Kezem után nyúlt. Mielőtt visszadughattam volna kabátom zsebébe, megfogta. Összekulcsolta ujjainkat, majd megszüntette a köztünk lévő távolságot. Egész testem remegett, és ahogy szemeibe néztem, minden gondolatom, minden kérdésem szertefoszlott.

Csak ő, és én léteztünk.

Csak mi ketten.

Ez nem csak egy álom volt. Olyan erősen fogta kezem, hogy biztos voltam abban, ez a valóság. Éreztem arcomon leheletét, éreztem keze melegét, a testéből és szívéből áradó szeretet.

Másik kezét felemelte, majd lassan szívem felé kezdett vele közeledni.
- Mit művelsz? – suttogtam, és ösztönösen léptem volna hátra, de összekulcsolt ujjaink ezt nem engedték.

Ismét elmosolyodott, majd letörölte a könnycseppeket az arcomról, és szívemhez érintette kezét. Végül azzal a jól ismert hangon, mely mindig a fülemben csengett, és mely többet jelentett nekem minden másnál, azt suttogta:
- Csak meggyógyítom a szívedet…

Valósággá vált rémálom

Valósággá vált rémálom

(2010.09.27.-28.)

- Jonghyun. Jonghyun ébredj! – rázogattam kedvesem a vállánál fogva.

Hirtelen felült az ágyban, és zavartan tekintett körbe a sötét szobában. Levegőért kapkodott, mintha percekig nem jutott volna oxigénhez. Hallottam szíve mérhetetlen sebességű dobogását, ami a zaklatottságtól vagy inkább a félelemtől pergett ilyen intenzíven és rendszertelenül. Izzadságcseppek gyöngyöződtek az arcán, a homlokán s a nyakán, melyek azt jelezték, hogy az álom teljesen a hatalmába kerítette és kimerítette.

Én is felültem, de nem szóltam hozzá. Lassan összekulcsoltam ujjainkat a takaró alatt, mire ő könnyes szemekkel rám nézett.

Szemeiben ijedtséget pillantottam meg, mely kétségbeesettséggel és némi értetlenséggel volt megfűszerezve.

Felzokogott.

Magamhoz húztam, szorosan átöleltem, és simogatni kezdtem az arcát és a hátát, miközben lassan előre-hátra dülöngéltem vele, ahogy egy anya szokott a kisgyermekével.

- Cssss, már nincs semmi baj, itt vagyok veled… – suttogtam fülébe lágy hangon. Apró puszikkal halmoztam el fejét, jelezvén, nincs mitől félni, mert én nem engedem, hogy akárki is bántsa.

Miután sírása abbamaradt, légzése újra szabályos lett, s szívverése is ütemesen vert, ismét megszólaltam:

- Megint álmodtál?

Alig észrevehetően bólintott.- Olyan szörnyű volt… – hangja rekedten csengett, szinte tapintani lehetett a rémületet, ami ezekbe a szavakba vegyült.

Üres tekintettel nézett előre, valószínűleg az álomképek peregtek szemei előtt.

- Megint ugyanazt? – kérdeztem.
- Igen… - felelte – Ott ültünk az ágyon, egymás kezét szorítva és vártunk a végzetünkre – szavai betöltötték a szoba némaságát, s oly tisztán és érthetően csengtek, mintha könyvből olvasná őket – Nem próbáltál meg megnyugtatni, hogy ne féljek, nem fog fájni. Csak rezzenéstelen arckifejezéssel és mozdulatlanul ültél mellettem, mintha számodra ez természetes lenne vagy mintha már elfogadtad volna sorsunkat. Még akkor se reagáltál, amikor megremegtem, és belecsimpaszkodtam karodba, és azt mondtam, félek. Talán már akkor halott voltál… ezért nem is mertem rád nézni. És miután ez a gondolat végigfutott a fejemben, tudtam, hogy igazam van. Összerázkódtam, és akaratlanul is, de lehunytam szemeim, s többé nem tudtam kinyitni őket, ahogy hallani se hallottam. Mintha megvakultam volna, sötétséget láttam, de aztán hirtelen mindent elöntött a fehérség. Félig halott voltam, de mégis, mintha még éltem volna, bár nem észleltem semmit, csupán csak az utolsó csókod égett forrón ajkaimon­… - sírta el magát.
- Oh… - megdöbbentem. Szó szerint ugyanazt mesélte el, amit az elmúlt két hét során már oly sokszor.

Az órára pillantottam, ami az éjjeliszekrényen kísértetiesen álldogált. Hatalmas, rikító piros betűk jelezték az időt: 00:08.- És már megint éjfélkor álmodtad… – állapítottam meg.- Igen… - sóhajtott fel, majd kibontakozott ölelésemből, hogy a szemembe nézett – Minnie, miért érzem úgy, hogy napról napra közeledik valami… valami rossz… valami nagyon rossz?- Mire gondolsz? – kérdeztem, pedig nagyon is jól tudtam, mit fog mondani.- A Halálra… Olyan, mintha újra és újra az álmokon át próbálna üzenni nekem, figyelmeztetni, hogy hamarosan eljön értem…- Hé, ne mondj ilyeneket! Ez butaság! Ezek csak rémálmok, nincs jelentőségük, te is tudod. Biztos csak a sok stressz és a munka miatt álmodsz rosszakat. Minden a legnagyobb rendben, semmi sem fog történni, meglátod.- Miért hazudsz? – nézett rám azzal az ártatlan, kisfiús nézésével. A szívem majd’ kettészakadt, amikor újabb könnycseppek villantak meg mogyoróbarna szemeiben – Miért hiszed, hogy minden rendben lesz?- Mert így van. Nem kell félned, mert én sosem hagylak el, örökké itt leszek veled, és vigyázok rád minden egyes másodpercben… Szeretlek, Jongie, és sose engedném, hogy elvegyenek tőlem­… – halványan elmosolyodtam.- Megígéred?- Megígérem… – feleltem, majd ujjaimmal letöröltem a sós cseppeket arcáról, és egy csókkal pecsételtem meg eskümet.

Hanyatt dőlt az ágyon, kényelmesen elhelyezkedett, egyik karjával átölelte a derekamat, s immár nyugodtan lépett újra az álmok mezejére, bízván abban, hogy tényleg betartom a szavam. Amint újra meghallottam halk szuszogását, könnycseppek kezdtek el csordogálni szememből. Visszafeküdtem mellé, és az arcát kezdtem el kémlelni. Miért ígérek neki olyat, amiről tudom, hogy nem tudom betartani? Hisz teljes mértékben egyet értettem vele, hogy valami történni fog, amit nem tudok sehogy se megállítani. De ahogy vele, úgy magammal is próbáltam elhitetni, hogy ezek tényleg csak nagyon rossz álmok, és semmit sem jelentenek. Hisz nem ez a remény lényege? Szentül hinni abban, amiről valahol a szívünk leges legmélyén tudjuk értelmetlen és hiábavaló. Hinni a lehetetlenben és kapaszkodni az utolsó reményszálakba, ameddig csak lehet.

Én is ezt tettem. Reménykedtem és hittem. De sejtésed egy hét múlva valóban bebizonyosodott.

A rémálmod valósággá vált.

Szívroham.

Nem sírtam tehetetlenül, nem könyörögtem, gyere vissza, mert számomra már akkor nyilvánvalóvá vált elvesztésed, amikor először álmodtál. Reménykedtem, erősen hittem benne, hogy mindketten tévedünk, de a szívem legeldugottabb zugában már régen feladtam. Becsaptam magam és téged is, és a bűntudat, hogy nem tudtalak megmenteni, hogy még csak megpróbálni se próbálhattam, nem engedi, hogy kiadjam magamból a gyötrő kínt, mely belülről mar. Csendben tűrtem a fájdalmat, a hiányodat, értelmetlen lett volna sikítanom és dühöngenem, hisz ez már nem hoz vissza téged.

Néma csend borította a kórházi szobát, én pedig ott ültem melletted érzelmek nélkül, üres tekintettel, könnyező szemekkel, erősen vérző szívvel, dühösen kiáltó lélekkel, miközben élettelen és hideg kezed szorongattam. Te pedig többé nem láttál, nem hallottál, nem érzékeltél semmit, kivéve azt a bizonyos utolsó csókot, melyet halálod előtt hintettem ajkaidra…