Utolsóként megtudni

Ajánlott zene: Three Days Grace – Last To Know (http://www.youtube.com/watch?v=URblbwlpnLc)

Megjegyzés: A dalszöveg a Last To Know fordítása

Utolsóként megtudni

(2011.01.08-09.)

Egyszerűen csak elsétált
Miért nem mondta el nekem?
És hová megyek ma éjjel?

Ez nem történhet meg velem.
Ez nem történhet meg velem
Nem mondott semmit, csak elsétált.

   Este volt, hideg és sötét. Az eső megállás nélkül zuhogott, miközben a koromfekete égbolton hatalmas villámok cikáztak át. Egyetlenegy fényes csillag se ragyogott odafent; a goromba és önző felhők makacsul takarták el őket ezzel bemocskolva szépségüket.

Fázósan húztam össze magamon a pulcsimat, ahogy egy kisebb fuvallat végigsimított testemen. Könnyeim patakokban folytak le arcomon, amiket egy ideig eszeveszetten törölgettem, de végül megadtam magam, s többé nem álltam útjukba. Tehetetlenül álltam az ajtóban, és bámultam a fagyott éjszakába. „Itt hagyott… elment… Miért nem mondta el, hogy mi a szándéka?” – zakatolt a fejemben ez a néhány gondolat, és hiába próbáltam rájönni, nem érkezett semmi válasz.

Megráztam a fejem, és kiléptem az esőbe. A mérgezett cseppek pillanatok alatt vizes foltokat hagytak ruhámon, de nem törődtem vele. „Ez nem történhet meg velem, ez nem történhet meg, ilyen egyszerűen nincs!” – újabb gondolatok hasítottak elmémbe, s tisztán láttam magam előtt, ahogy percekkel ezelőtt hátat fordított nekem, és bármiféle érzelem nélkül elsétált… Elsétált, szó nélkül kilépett életemből, egyedül hagyva a szerelem fojtogató láncával… Hogy tehette ezt?

Tétlenül bolyongtam a kihalt utakon. Minden némaságba volt burkolódzva, csak egy-egy távolban elsuhanó autó hangja törte meg a fullasztó csendet. Mégis hová a fenébe megyek?

A házakból kellemes meleg áradt ki, s ahogy bepillantottam egy-egy ablakon, kedves és szeretettel teli arcokat láttam. Boldogok voltak, és nevettek. Csak én voltam üres belül, én voltam az, akinek a szíve összetörten feküdt valahol eltaposva és ezer darabjaira szétszórva a porban…

Te mondtad elsőként
Hogy ez nekünk nem oké
Te hazudtál először
Mikor nem voltunk rendben
Ez volt az első szerelmem
Ő ment el először
És amikor elhagyott miattad
Én tudtam meg utolsóként.

    Egy napon beléptél az életembe, anélkül, hogy észrevettelek volna. Mint egy angyal, úgy jelentél meg a semmiből, és bár én nem foglalkoztam veled, te a tudtomon kívül teljesen behálóztál. Akkor kaptam észbe, amikor már késő volt, amikor már nagy sóhajtások közepett egymást ölelve feküdtünk az ágyon egy szenvedélyes éjszaka után. Az az éjszaka teljesen megváltoztatta az életemet, és rá kellett jönnöm, teljesen beléd habarodtam. Olyan gyengéden bántál velem, olyan előszeretettel viselted gondomat, olyan meghatóan suttogtad fülembe a nevemet, s annyira elkápráztattál kedvességeddel. Nem tudtam parancsolni érzéseimnek, bármennyire is akartam és bármennyire is tudtam, helytelen, amit teszek. Egyszerűen csak hagytam, hogy az ár magával sodorjon, mert nem tudtam mást tenni.

És ezzel nem is lett volna baj, ha közben nem lett volna ott Key. De ott volt, és őt is ugyanúgy szerettem, ahogy téged, Taemin­…

Nem tudtam, mi tévő legyek, hisz mindkettőtöket teljes szívemből imádtam, mindkettőtökért ugyanannyira rajongtam, mindkettőtökben volt valami különleges, ami elvarázsolt, ami levett a lábamról, amiért ragaszkodtam hozzátok. Végül úgy döntöttem, senkinek sem fordítok hátat.

Hónapok teltek el, anélkül, hogy ti tudtatok volna egymásról, de mára már tudom, hogy ezt csak én gondoltam így…

Egy nap megjelentél előttem, és azt mondtad: „Nem folytathatjuk tovább, Jonghyun, véget kell vetnünk ennek.” Hazudtál! Azt mondtad, csak engem szeretsz, hogy számodra én jelentem a világot, hogy nélkülem mit sem ér az életed, de ez mind hazugság volt! Te vágtad a képembe, Taemin, te, hogy többé nincs rám szükséged, és Ő volt az, aki először lelépett, magamra hagyott… Magamra hagyott, azért, hogy veled lehessen! Key elhagyott Érted!

És ezt én tudtam meg utolsóként…

Miért nem mondta el nekem?

Hová menjek ma éjjel?
Nem mondott semmit
Csak elsétált.

    Miért nem mondta el nekem? Miért nem mondta, hogy van neki más is? Miért nem mondta el, hogy ti ketten együtt vagytok? Miért? Miért kellett magamra hagynia? Hogyan tudott csak így elsétálni? Miért nem hatotta meg, amikor látta, ahogy összetörök? Miért engedte el a kezem? Miért vert át? Ez annyira fáj!

Több ezer kérdés cikázott bennem, a fejem már annyira zsongott tőlük, hogy teljesen megszédültem. A könnyeim még mindig erőteljesen mardosták arcomat; olyan gyorsan szaladgáltak hófehér bőrömön, mint ahogy szívem dobogott kínjában. Nem tudtam otthon maradni, túl sok volt a kínzó emlék, amik idegesítően keltek táncra képzeletben szemeim előtt, de akkor most mégis hová menjek?

Te mondtad először
Hogy ez nekünk nem oké
Te hazudtál először
Mikor nem voltunk rendben
Ez volt az első szerelmem
Ő ment el először
És amikor elhagyott miattad
Én tudtam meg utolsóként.

   Órák óta az utcákat rovom, már messze magam mögött hagytam a várost. Hirtelen térdre esek, s keserves zokogásban török ki. Üvölteni tudnék a fájdalomtól, ami a lelkemben tombol, de a kiáltás félúton a torkomon akad. Tehetetlenül vergődök a nedves talajon, kínomban a füvet tépkedem, hátha sikerül elmulasztanom azt az égető érzést.

Elmentél… Képes voltál elhagyni anélkül, hogy törődtél volna azzal, mi lesz velem… Képes voltál szemrebbenés nélkül hazudni! Hónapokon át hitegetted, hogy minden a legnagyobb rendben, nincs semmi baj, s mégis Te mondtad ki először, hogy a szerelmünk már nem a régi, hogy ez nekünk nem oké. Miért kellett ezt tenned? És ennek ellenére mégsem Te hagytál el, mégsem Te közölted velem, hogy ég veled, hanem Key! Ő törte össze a szívem, Ő hagyott magamra, Miattad!

Mindketten olyan tökéletesek voltatok, mindketten elvarázsoltatok, s észrevétlenül csöppentem bele egy szerelmi háromszögbe. Egész idő alatt azon gondolkodtam, hogyan mászok ki ebből, hogy mégis melyikőtöket válasszam, s kit bántsak meg és eközben ti egész végig tudtatok egymásról, tudtatok arról, mi folyik köztünk! A bolondot járattátok velem, én pedig naiv módon belementem ebbe a kegyetlen és buta játékba! Pedig ha csak egy cseppnyi eszem is van, ha csak egy pillanatra is megvilágosodok, felismerem, hogy az első perctől kezdve nem stimmel valami. Annyira szörnyű belegondolni, hogy ez az egész előre ki volt tervelve, és én mindent csak utolsóként tudtam meg!

Én akarom először elmondani
Hogy most már jól vagyok
És első alkalommal
Nyitottam fel a szemeim
Ez volt a legrosszabb szerelmem
Te fogsz először elmenni
És amikor ő elhagy a halálért
Te fogod utolsóként megtudni.

   Felállok a földről, letörlöm könnyeim. Nem fogok sírni, nem fogok azért sírni, mert elhagytatok. Nem adom meg nektek azt a lehetőséget, hogy lássatok szenvedni, hogy kinevessetek, nem! Bármennyire is szeretném mindkettőtöket visszakapni, nem fogok térden állva könyörögni! Nem!

Lassan elindulok, a lépteim visszhangot vernek a kietlen némaságban. Az eső is lassan elcsendesül, a szél is egyre inkább alábbhagy, s csak én lángolok még belül hevesen, de minden erőmmel azon vagyok, hogy ezt elnyomjam magamban. „Jól vagyok, minden rendben, nincs semmi baj” – próbálom elhitetni magammal.

Lehunyom szemeim, s mélyet szippantok a friss, tavaszi eső illatú levegőből. Tüdőm megtelik mézédes virágillattal, és hiszem, még ezek után is lehet jobb életem. Ez volt a legrosszabb szerelem, amivel valaha találkoztam, de tudom, nem szabad feladnom.

Felnyitom a szemeim és elmosolyodom.

Mert bár Te voltál az, aki először kilépett az életemből, de tudom, hogy ugyanezt vissza fogod tőle kapni, hogy ugyanezt Te is át fogod élni, csak sokkal rosszabban. Előbb-utóbb bele fog fáradni Key ebbe a játékba, rá fog jönni, hogy ez az egész egy őrültség, hogy ez nem rá vall, hogy ezt nem csinálhatja élete végéig, hogy ő már rég nem az, aki volt. Egy nap rá fog ébredni, hogy amit tett, hiba volt, hogy mennyire undorodik magától, hogy nem képes tovább élni a saját bőrében, és boldogan fog a Halál karjába sétálni…

…és akkor te leszel az, Taemin, aki ezt utolsóként fogja megtudni…

Nightmare II. paródia - A gyilkos

Megjegyzés:

Senki ne keressen ebben a novellában értelmet! Ha valaki olvassa tőlem a Nightmare című történetem, annak lehet ismerős lesz a szituáció, ugyanis ez az egyik jelenet paródiája. Amikor megírtam a 2. évad 15. részét, az egyik ismerősöm a rész után azt mondta, hogy Olaf (a Jégvarázs című film hóembere) volt a gyilkos. Nos, én akkor elhatároztam, hogyha elég beteg pillanatomban leszek, akkor megírom. 

Jelentem: megírtam.

Senki ne ijedjen meg, ha egyes részletek ismerősek lesznek, ugyanis a saját történetemből másoltam ki őket! Valamint annyit még tudni kell, hogy Minseo a Nightmare-ben természetfeletti lény, Lee Jongsuk (igen, a színész Jongsuk) pedig vámpír. 

Ismétlem: semmi értelmet ne keressen benne senki!

A gyilkos

Nightmare II. paródia

(2014. 06. 20.)

Miután Jongsuk odanyújtotta nekem a kezét, átvettem tőle a kulcsot. Halkan kiléptünk a folyosóra, majd szorosan a fal mellé simulva visszaosontunk a kiszemelt szobához. Míg Jongsuk figyelt, hogy jön-e valaki, addig én kinyitottam az ajtót, majd mindketten bementünk.

Nem kapcsoltuk fel a villanyt, hogy ne keltsünk feltűnést, de azért elkértem a telefont tőle, hogy világítsak magamnak. Körbejártam a szobát, és valóban üres volt, ahogy gondoltam. A lakók valószínűleg másik szobába költöztek, vagy elhagyták a kollégiumot. Én is így tettem volna a helyükben.

Nemrégiben gyilkosság történt pont ebben a szobában. A lányra holtan találtak rá, de semmi arra utaló jel nem volt, hogy megölték volna, vagy önként vetett volna véget életének. Egyszerűen csak eltávozott az élők sorából, minden előjel nélkül. Mintha csak gondolt volna egyet, hogy ő meghal és erre… meghalt. De mint tudjuk, ilyen a való életben nem létezik.

Természetesen a pánik elkerülése végett az itt lakó kollégistákkal beetették, hogy öngyilkosság történt, én azonban nem hittem nekik. Természetfeletti voltam és pontosan tudtam, hogy ezt az áldozatot is természetfeletti ölte meg. Éppen ezért voltam itt, hogy ezt kiderítsem, vagy legalábbis nyomokat keressek.- Mit keresel pontosan? – törte meg a csendet Jongsuk, én pedig összerezzentem, mert annyira belemerültem a szoba tanulmányozásába, hogy el is felejtettem, nem egyedül jöttem ide.

- Nem tudom. Valamit. Bármit – guggoltam le és ujjaimat végighúztam a padlón, majd megnézegettem a szekrényeket, az asztalokat, de semmi.

Jongsuk csak állt az ajtóban, és onnan figyelte minden mozdulatomat. Ő csak testőrként volt itt, hogyha esetleg valaki rám támadna, akkor legyen, aki megvédjen. 

- Nem lesz itt semmi, már régen feltakarítottak. Felesleges időpazarlás itt lenni – tette azért hozzá.

Nem törődtem vele, de néhány perc elteltével végül igazat adtam neki. Csalódottan felsóhajtottam, majd felkeltem a földről és az ajtó felé vettem az irányt. Itt bizony tényleg nem volt mit keresni. 

- Menjünk.

Jongsuk kinyitotta az ajtót, és előre engedett. Kiléptem a folyosóra, ő pedig jött volna utánam, de megtorpantam, így nekem jött, és kis híján fellökött.

- Most meg mi van? – kérdezte értetlenül.

Nem figyeltem rá, csak visszatolattam a szobába, majd néhány másodperc után ismét a folyosóra léptem. Ezután ismét bementem, átsétáltam a szoba másik felébe, majd újabb másodpercek után vissza a szoba elejébe, és ismét ki.

- Minseo, minden rendben? – kérdezte suttogva Jongsuk – El kéne tűnni innen, mielőtt lebukunk.

- Te nem érzed? – fordultam felé értetlenül, és újból visszamentem a szobába.

- Mégis mit?

Leguggoltam ott, ahol nemrég még a lány holtteste hevert. Egyik kezem a padlóra helyeztem, míg a másikat a levegőbe tartottam. Jongsuk furcsán méregetett, de becsukta magunk mögött a szoba ajtaját, és várta, hogy választ adjak a kérdésére.

- Sokkal hidegebb van itt bent, mint a folyosón. Sőt, az igazat megvallva, sokkal hidegebb a levegő a padlónál, ott, ahol a lány teste hevert, mint a szoba bármelyik részében. Tényleg nem érzed?

Jongsuk leguggolt mellém és ő is megérintette a talajt, majd körbejárta a szobát, és ismét visszatért mellém. Arcán az érzelmek pillanatok alatt váltakoztak: eddig teljesen úgy nézett rám, mintha egy bolond lennék, most pedi az őszinte meglepettség vette át a helyét. 

- Érzem. Igazad van. Tényleg hidegebb – pillantott rám hatalmas barna szemeivel, majd mindkét tenyerét a padlóra szegezte, és mint egy ötéves kisgyerek, elkezdte törölgetni.

- Mit csinálsz? Így meghamisítod a bizonyítékot! – förmedtem rá és félrelöktem a kezét, mire majdnem pofára esett.

- Ez nem csak hideg! Ez vizes! – mondta teljesen felvillanyozódva. Megszagolta tenyerét, majd az én arcomba nyomta – Ez víz! Ez hideg víz! Mintha elolvadt volna egy jégkocka. Vagyis… sok jégkocka! Minseo, hallod, ez víz! VÍZ!

- Jó, értem, felfogtam elsőre is. Vidd már a képemből a kezed, légyszi! – ráztam meg fejem, és nem értettem, mi baja hirtelen. De az volt az igazság, hogy nem mondott hülyeséget. A padló tényleg vizes volt.

- Tudod, mit jelent ez? – kérdezte, és olyan hévvel fordult felém, ragadta meg karom és rázott meg, hogy ha nem kapaszkodom meg az ágy szélében, biztosan hanyatt estem volna.

- Öh… nem?

- Tudom, ki a gyilkos! Minseo, tudom, ki tette! Tudom, ki ölte meg a lányt! – felugrott hirtelen, majd először az ajtó felé indult, de mielőtt odaért volna, visszafordult és az ablak elé lépett. Elhúzta a függönyt és kinézett az udvarra. Hosszú perceken bámulta a sötétséget, én pedig álltam mögötte a válaszát várva.

- És… ki az? – kérdeztem végül, miután meguntam a várakozást.

Jongsuk olyan sebességgel fordult meg és rohant elém, hogy akaratlanul hátrébb léptem egy lépést. Teljesen belelkesedett, és úgy viselkedett, mint egy kisgyerek. Az már az első pillanatban feltűnt, hogy Jongsukkal nem stimmel valami, de hogy ennyire gyerekes lenne… azt nem hittem volna.

- Olaf! – mondta határozottan, ragyogó szemekkel – Olaf a gyilkos! Olaf! Olaf! O-L-A-F! OLAF!

- Az meg ki? – szemöldököm a homlokom közepéig szaladt, ahogy Jongsukot néztem.

Gyerekest mondtam az előbb? Tévedtem.

Egyenesen idióta ez az ember.

- Hát a Jégvarázsból Olaf! Tudod, a hóember! Nem láttad még azt a filmet? Te nem is vagy ember! – szemei elkerekedtek és ő is hátrébb lépett egyet, és úgy méregetett, mintha egy idegen lennék.

Ez nem csak idióta, hanem őrült is. 

- Hát… nem is teljesen vagyok ember – súgtam félhalkan csak úgy – De miért tette volna Olaf?

Most komolyan belemegyek ebbe a hülyeségbe? Úristen, kezdek én is bekattanni.

- Nem tudom. Honnan tudnám? Biztos volt oka! Gyere, keressük meg!

Jongsuk elindult az ajtó irányába, én pedig nem tehettem mást, mint mentem utána. Nem akartam utána kiáltozni, ugyanis akkor biztosan felkelt volna az egész kollégium. Miután kiértünk a hátsó udvarra, csak akkor szólaltam meg ismét.

- Miből gondolod, hogy itt van még?

- Hová mehetett volna ilyen meleg időben? Itt kellett maradnia, ha élni akar.

- És ha elolvadt?

- Olaf nem olvad el! – nézett rám szúrós szemekkel, és védekezően emeltem magam elé kezeimet. Ez tényleg begolyózott. De nem csak ő, hanem én is. Komolyan az éjszaka kellős közepén egy hóembert keresünk? Na, ne.

- És… mit csinálsz, ha megtalálod Olafot? Megölöd? Bedobod egy kandallóba?

- Minseo! Hogy mondhatsz ilyet? Olaf jó ember, biztos megvolt rá az oka, hogy végezzen a lánnyal. Csak letért a helyes útról, és segítenünk kell neki visszatalálni.

Hát jó. Keressük meg azt a hóembert. Jongsuk tuti szívott valamit, amiért így viselkedik. Mindegy, segítek neki megkeresni, hadd nyugodjon meg a kis lelke. De ha tényleg találunk egy hóembert, én isten biz, önként vonulok be a diliházba. De előtte felgyújtom azt a hóembert.

Jongsuk elindult a sötétben, én pedig szorosan a nyomába szegődtem. Semmit sem láttam, ő viszont vámpír volt, és úgy közlekedett, mintha fényes nappal lenne. Alig mehettünk néhány métert, amikor hirtelen megtorpant.

- Ott van! – mutatott előre, de én senkit sem láttam – Szevasz, kishaver, mizujs veled?

Megindult felé, én pedig csak álltam egy helyben. Most tényleg van ott valami, vagy csak odaképzeli? Mielőtt Jongsuk is eltűnt volna a látókörömből, utána eredtem, és csak akkor értem utol, amikor már Olaf előtt állt.

Na jó. Velem is itattak valamit, ugye? Mit keresne itt egy hóember, akit Olafnak hívnak? Oké, ez már tényleg mindennek a teteje. Tutira álmodom, mert nem létezik, hogy ez a valóság lenne.

Olaf nem fordult meg, csak háttal állt nekünk, és volt valami furcsa a kezében… Valami hosszú és éles… egy… egy…

- Kés! Jongsuk, kés van nála, vigyázz! - kiáltottam rá, és megragadva karját visszahúztam. 

- Kés? Eszednél vagy? Az egy répa! Az az orra! – förmedt rám, és lenézően pillantott rám. Még engem néz hülyének, miután ő kerget egy hóembert?

Jongsuk odalépett Olaf elé, aki teljesen elkeseredve lógatta az orrát… vagyis… azt éppen nem, inkább csak a nemlétező orrát. Akarom mondani… egyszerűbb, ha azt mondom, hogy el volt keseredve az orra miatt.

Nem tudom, mit beszélt vele Jongsuk, de azt hiszem, jobb is volt így. Még fel se fogtam, amit látok, mi lett volna, ha Olaf még meg is szólal? Mindenesetre mire észhez tértem, legalábbis valamennyire, Jongsuk visszatette Olaf orrát a helyére, aki hatalmas mosollyal az arcán Jongsuk nyakába vetette magát.

Ez kész rémálom. Nem is, ez rosszabb, mint egy rémálom.

- Olaf, bemutatom a barátomat, Minseot. Ő egy kicsit fura lány, de ettől függetlenül nagyon aranyos – mondta Jongsuk a hóembernek, amikor elém léptek.

Fura? Én? Nem én beszélgetek egy hóemberrel és nem én mondogattam, hogy létezik. Bár… tényleg látom, és hallom, de… akkor is. Valaki tuti irányítja az érzékszerveimet. Vagy ez a Kész átverés lenne?

- Szia, Olaf vagyok és szeretem, ha megölelnek – tárta ki két botból készült karját Olaf, én pedig nem tudtam, mit reagáljak. Ott állt előttem egy hóember, hatalmas mosollyal az arcán és azt várta, hogy megöleljem. Ha megölelem, akkor elismerem, hogy teljesen megőrültem, ha meg nem ölelem meg, akkor… megsértődik?

Jó, ez nekem így túl sok.

- Jongsuk… ő megölt egy embert és most te… haverkodsz vele? – fordultam a vámpírfiú felé. A két élőlény közül Jongsuk tűnt értelmesebbnek, így próbáltam Olafot kizárni, hátha eltűnik magától.

Jongsuk csak szemforgatva pillantott rám, majd Olaf felé fordult, aki értetlenül bámult ránk. Isten a tanúm, amint feljön reggel a nap, én tényleg felkeresem azt a diliházat. 

- Olaf… te ölted meg azt a lányt, ugye? - kérdezte Jongsuk együtt érezve, mintha Olaf egy kisgyerek lenne, aki eltörte anyuci kedvenc vázáját és most be kell ismernie tettét.

Olaf bűnbánó arccal nézett rám, majd Jongsukra, végül a földre szegezte tekintetét, és lassan bólintott egyet.

- És miért tetted? 

- Mert… - zokogott fel és megtörölte a könnyeit. Egy hóembernek vannak könnyei? És mióta tudnak sírni? – Mert az a lány fel akart használni az üdítőjébe jégkockának. Nem hagyhattam neki. Csak önvédelem volt. Én nem akartam bántani, de ő támadt rám és… hát végül megöltem. De nem akartam.

Jongsuk letérdelt Olaf elé, majd karjaiba zárta a zokogó hóembert, aki olyan keservesen sírt, mint egy ember.

Itt telt be nálam a pohár. Ez már több volt a soknál.

- Szerintem jobb lesz, ha mielőbb elmentek. Nem lenne jó, ha rátok találnának - mondtam nekik, de nem vártam meg, mire válaszolnak és elindulnak.

Hátat fordítottam nekik, és visszasétáltam a kollégium irányába.

Nem várok holnap reggelig a diliházzal. Most azonnal odamegyek.