Kiáltás a temetőben

Kiáltás a temetőben
(Írva: 2010.04.22-24.)

Tavasz volt, április közepe. A Nap még nem sütött olyan erőteljesen, és a levegő se volt éppen meleg. Sötét felhők gyülekeztek az égbolton, a szél egyre vadabbul tépte a fák lombkoronáit. Mindenki hazafelé igyekezett, egyrészt, mert vége volt az iskolának és a munkaidőnek, hisz délután négy felé járhatott az idő, másrészt nagyon úgy nézett ki, hogy vihar közeledik.

Hazafelé tartottam a suliból, örültem, hogy végre vége az ottani szenvedéseknek. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy csak arra az egy órára szabadultam fel, amíg az iskola és az otthonom közti távolságot megteszem. Hisz amint belépek a bejárati ajtón, újra elkezdődik a Pokol, és akkor már visszavágyom a padok közé, mert még ott is sokkal jobban érzem magam. Mert amióta elmentél, már semmi sem a régi…

Befordulok az utcasarkon. Már csak néhány száz méter és hazaérek. Legszívesebben világgá futnék, és bármit megtennék azért, hogy soha többé ne kelljen visszamennem oda, amit az otthonomnak nevezek, de igazából nem tekintek annak. Nem akarok! Mégse teszek semmit, képtelen vagyok megálljt parancsolni magamnak, csak megyek előre, akaratlanul, mint egy gép… Egyszerűen már belefáradtam mindenbe! Mert amióta elmentél, minden rossz lett…

Elhaladok a temető mellett, de pár lépés után megtorpanok. Érzem, könnycseppek futnak végig az arcomon. Rengeteg emlékkép hasít elmémbe néhány másodperc erejéig, majd egy hangocska kezd el kántálni a fejemben:

„Be kell menned! Menj be!” – ismételgeti egyre hangosabban és hangosabban.

„De nem tudok!” – mondanám, de ő csak szüntelenül ezt hajtogatja.

Megfordulok. Már lassan öt éve, hogy nem vagy itt velem, de még csak néhányszor látogattalak meg. És nem azért, mert nem akartam, mert nem szerettelek. Egyszerűen nem volt erőm bemenni. Féltem. A mai napig nem tudtalak elfelejteni, a mai napig rettentően fáj, hogy azon a bizonyos napon hagytam, hogy magadtól indulj el itthonról…

„Be kell mennem…” – suttogom halkan magam elé most már én is. Tudom, hogy még jobban fog fájni, mint eddig, de ugyanakkor most erre van szükségem. Muszáj valakivel beszélnem az otthoni dolgokról, mert ami ott zajlik, még nehezebbé teszi az életem, és úgy érzem, ha nem osztom meg valakivel, lassan én is meghalok.

Elindulok. Ujjaim a kilincsre fonódnak, majd óvatosan és lassan lenyomom azt, s a hatalmas vasajtó nyikorogva kinyílik. Belépek, lábaim alatt ropog a sok apró, fehér kavics. Egyre beljebb és beljebb jutok, cikázok a sorok között, bár nem tudom, merre kell mennem, hisz a mai napig nem tudom, hol van a sírod, mégis, lassan meglátom kitűnni a hófehér márványkoporsód a többi közül. Talán Te hívtál, s talán Te vezettél el ideáig… Magadhoz…

Szívem ólomnehéz, ezer tonna súly nyomja. „Még visszafordulhatok” – gondolom, de már késő. Ott állok előtted. Percek telnek el, néma csendben. Nem csinálok semmit, csak mozdulatlanul állok és nézem, ahogy a napsugarak valami furcsa táncot kezdenek el járni a sírkövön egy képzeletbeli dallamra. Majd tekintetem a nevedre téved, és ez nekem épp elég ahhoz, hogy félredobjam álarcom és önmagam legyek, mert Előtted sohasem kellett megjátszanom magam. Kitör belőlem a sírás, nem bírom tovább tartani magamban a fájdalmat. Térdre rogyok, úgy, mint amikor a temetéseden voltam itt. Kezeimbe temetem az arcom, és csak zokogok. Miért? Miért kellett elmenned? Miért kellett elveszítenem Téged? Hisz Te voltál az, aki az életemet színesebbé tette, Te voltál az, aki mosolyt csalt az arcomra, Te voltál az, akiért érdemes volt élnem és most… Miért?

Újabb percek telnek el. Körülöttem minden nyugodt, csak én zavarom meg a csendet azzal, ahogy szívem ezer darabjaira törik. Felnézek, közelebb mászok a sírhoz. Leolvasom a dátumot, ami a neved alatt rejlik, és csak akkor tudatosul bennem, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy egyedül küzdök meg az élet nehézségeivel. Mennyi idő telt el azóta, hogy már nem vagy itt velem…

Elered az eső, és bár nem túlzottan szeretem, ha esik, most mégis kellemes érzés tölt el, ahogy elképzelem, hogy ezek az esőcseppek lehűtik, eloltják bennem a fájdalomtól égő lelkem lángjait. De tudom, hogy ez nem igazi eső. Ezekbe a cseppekbe a Te könnycseppjeid is beleolvadtak. Te is sírsz. Tudom.

Pillanatok alatt vizes leszek, de nem érdekel. Csak arra tudok gondolni, hogy olyan jó lenne itt maradni, és megvárni, míg elvonul a vihar, hogy vele együtt én is kimúljak. Úgy szeretnék Utánad menni, de megígértem, hogy nem fogok, és ettől úgy érzem, menten kettészakadok. Mégis… Olyan jó lenne végre Veled lenni… Lelkem sír és a szívem is könnyezik, és csak Te tudod mindezt megszüntetni, Te tudod begyógyítani a sebeimet… Senki más.

Megremeg a kezem, ahogy végighúzom ujjaim a neveden… Már senki sem emlékszik Rád, csak én… Hiányzol… És még mindig halálosan szeretlek… Ez miért nem elég ok Neked ahhoz, hogy utánad menjek? Csak egy karnyújtás lenne, és ott lennék, ahol Te vagy… Miért nem engeded meg?

Könnyeimtől fuldokolva, de mesélni kezdek. Órákon át csak beszélek neked az elmúlt évekről. Jóról, rosszról egyaránt. Az iskoláról, hogy bár sokat kell tanulni, én mégis kitartóan veszem az akadályokat. Az írásról, hogy még mindig tervben van egy könyv kiadása, és egyre jobban közeledek célom felé. A barátaimról, hogy miket szoktunk csinálni, hogy mennyire szeretem őket, s hogy milyen kedvesek velem. Mikor róluk mesélek, elmosolyodom, de aztán belekezdek egy rosszabb történetbe. A családom. Amióta elmentél, a világ száznyolcvan fokos fordulatot vett maga körül. A szüleim kegyetlenül bánnak velem, és nem tudom, miért. Hisz nem adtam rá okot. Gyűlölnek, kihasználnak, megaláznak. Ami fontos nekem, mind elveszik tőlem. Úgy bánnak velem, mint egy rongybabával, amit ide-oda rángathatnak, anélkül, hogy bármit is érezne. Mintha csak egy darab, értéktelen tárgy lennék, amit nyugodtan lehet dobálni, rugdosni, össze lehet törni, nem fáj neki. Tudod, amíg itt voltál, ők is szerettek, és megbecsültek, normálisan szóltak hozzám, de aztán meghaltál és minden visszatért az eredeti kerékvágásba. Minden folytatódott tovább, mint azelőtt, mielőtt megismertelek volna. Úgy hiszem, csak Miattad bántak velem jól. Jó hatást gyakoroltál rájuk. Miért nem jössz vissza? Hisz te is látod odafentről, mit okoznak velem! Te is látod, hogy tönkretesznek!

Elcsuklik a hangom. Érzem, ahogy a bennem tomboló tűz utolsó lángnyalábjai lassan mindent felemésztenek. Már nem bírom sokáig ezen a földön. Csak arra vágyok, hogy Veled legyek, hisz Rajtad kívül már senkim sincs.

Hallasz engem? Hallod a hangom? Hallod a segélykiáltásaim? Látsz engem? Látod, ahogy itt ülök és sírok Neked és tehetetlen vagyok? Látod, ahogy lassan porrá égek? Érzed, amit érzek? Érzed, hogy mennyire fáj, hogy mennyire hiányzol? Érzed az ürességet bennem, ugyanakkor a kínt, ami kitölti minden egyes porcikámat? Hát miért nem jössz és mentesz meg? Miért nem jössz vissza hozzám? Vagy miért nem viszel magaddal? Miért? Könyörgöm, válaszolj! Ha azt akarod, hogy éljek, ha még boldognak akarsz látni, akkor mondd meg, mit tegyek? Nem bírom már sokáig a kegyetlen szavakat, a megaláztatásokat, azt, ahogy bánnak velem és nem bírok Nélküled létezni! Mutasd meg az utat, amerre mehetek, mutasd meg nekem, hogy miért érdemes még itt maradnom! Mutasd meg, hogy mi a szép ebben a világban! Mutasd meg azt, amiért nem akarod, hogy meghalljak! Mert biztos van valami, ami miatt azt akartad akkor és most is, hogy itt maradjak! És ne mondd azt, hogy azért, mert fiatal vagyok és hogy még egy hosszú élet áll előttem, ami tele van sok-sok vidámsággal, mert ez nem igaz! Már nem tudom, hogy mi a fontos, hogy mégis miért érdemes itt maradnom! Már öt éve, hogy tengődök a világban! Öt éve, hogy egyedül vagyok! Öt éve, hogy minden egyes perccel a halál felé közeledek! Öt éve, hogy Nélküled létezem! Mégis mi értelme? Mutasd meg nekem az élet napos oldalát, és akkor talán elhiszem Neked, hogy megéri minden szenvedés…

Egy fájdalmas kiáltás szakad ki belőlem, mely sokáig visszhangot ver a temető néma és sűrű csendjében. De senki nem hallja, vagy ha mégis, nem törődik vele… Kétségbeesetten ülök előtted, és várom a feleleted, de nem kapok választ… Hát te sem hallasz.… Vagy csak nem akarsz hallani… Könyörgöm, felelj már! Miért mondtad azt, mielőtt meghaltál, hogy ne adjam fel sose, hogy csak menjek előre, és sohase nézzek vissza a múltba?

Megint nincs válasz… És most mégis mit tegyek? Hallgassak rád, vagy menjek a saját fejem után? Melyik mellett döntsek? Mutass már egy jelet, csak hogy tudjam, tényleg itt vagy még velem és nem csak én hiszem!

Felállok a földről. Mindig is túl makacs voltál, és úgy látszik, az is maradtál. Ezért nem válaszolsz. Hát legyen, ahogy akarod. Küzdök tovább a semmiért, de csak mert azt mondtad, csak mert ez volt az utolsó kérésed, mielőtt átlépted volna a Túlvilág kapuját. De remélem most boldog vagy, hogy látsz szenvedni, és hogy fájdalmat okozol nekem. Miért nehéz megértened, hogy Te voltál a világ számomra és most, hogy nem vagy itt, semmi értelme nekem se itt lennem?

Letörlöm keserű könnycseppjeim, majd egy utolsó pillantást vetek a fehér márványkoporsóra, Rád, aztán megfordulok és elsétálok onnan. Magadra hagylak, ahogy Te hagytál magamra azon az átkozott napon…

Utolsóként megtudni

Ajánlott zene: Three Days Grace – Last To Know (http://www.youtube.com/watch?v=URblbwlpnLc)

Megjegyzés: A dalszöveg a Last To Know fordítása

Utolsóként megtudni

(2011.01.08-09.)

Egyszerűen csak elsétált
Miért nem mondta el nekem?
És hová megyek ma éjjel?

Ez nem történhet meg velem.
Ez nem történhet meg velem
Nem mondott semmit, csak elsétált.

   Este volt, hideg és sötét. Az eső megállás nélkül zuhogott, miközben a koromfekete égbolton hatalmas villámok cikáztak át. Egyetlenegy fényes csillag se ragyogott odafent; a goromba és önző felhők makacsul takarták el őket ezzel bemocskolva szépségüket.

Fázósan húztam össze magamon a pulcsimat, ahogy egy kisebb fuvallat végigsimított testemen. Könnyeim patakokban folytak le arcomon, amiket egy ideig eszeveszetten törölgettem, de végül megadtam magam, s többé nem álltam útjukba. Tehetetlenül álltam az ajtóban, és bámultam a fagyott éjszakába. „Itt hagyott… elment… Miért nem mondta el, hogy mi a szándéka?” – zakatolt a fejemben ez a néhány gondolat, és hiába próbáltam rájönni, nem érkezett semmi válasz.

Megráztam a fejem, és kiléptem az esőbe. A mérgezett cseppek pillanatok alatt vizes foltokat hagytak ruhámon, de nem törődtem vele. „Ez nem történhet meg velem, ez nem történhet meg, ilyen egyszerűen nincs!” – újabb gondolatok hasítottak elmémbe, s tisztán láttam magam előtt, ahogy percekkel ezelőtt hátat fordított nekem, és bármiféle érzelem nélkül elsétált… Elsétált, szó nélkül kilépett életemből, egyedül hagyva a szerelem fojtogató láncával… Hogy tehette ezt?

Tétlenül bolyongtam a kihalt utakon. Minden némaságba volt burkolódzva, csak egy-egy távolban elsuhanó autó hangja törte meg a fullasztó csendet. Mégis hová a fenébe megyek?

A házakból kellemes meleg áradt ki, s ahogy bepillantottam egy-egy ablakon, kedves és szeretettel teli arcokat láttam. Boldogok voltak, és nevettek. Csak én voltam üres belül, én voltam az, akinek a szíve összetörten feküdt valahol eltaposva és ezer darabjaira szétszórva a porban…

Te mondtad elsőként
Hogy ez nekünk nem oké
Te hazudtál először
Mikor nem voltunk rendben
Ez volt az első szerelmem
Ő ment el először
És amikor elhagyott miattad
Én tudtam meg utolsóként.

    Egy napon beléptél az életembe, anélkül, hogy észrevettelek volna. Mint egy angyal, úgy jelentél meg a semmiből, és bár én nem foglalkoztam veled, te a tudtomon kívül teljesen behálóztál. Akkor kaptam észbe, amikor már késő volt, amikor már nagy sóhajtások közepett egymást ölelve feküdtünk az ágyon egy szenvedélyes éjszaka után. Az az éjszaka teljesen megváltoztatta az életemet, és rá kellett jönnöm, teljesen beléd habarodtam. Olyan gyengéden bántál velem, olyan előszeretettel viselted gondomat, olyan meghatóan suttogtad fülembe a nevemet, s annyira elkápráztattál kedvességeddel. Nem tudtam parancsolni érzéseimnek, bármennyire is akartam és bármennyire is tudtam, helytelen, amit teszek. Egyszerűen csak hagytam, hogy az ár magával sodorjon, mert nem tudtam mást tenni.

És ezzel nem is lett volna baj, ha közben nem lett volna ott Key. De ott volt, és őt is ugyanúgy szerettem, ahogy téged, Taemin­…

Nem tudtam, mi tévő legyek, hisz mindkettőtöket teljes szívemből imádtam, mindkettőtökért ugyanannyira rajongtam, mindkettőtökben volt valami különleges, ami elvarázsolt, ami levett a lábamról, amiért ragaszkodtam hozzátok. Végül úgy döntöttem, senkinek sem fordítok hátat.

Hónapok teltek el, anélkül, hogy ti tudtatok volna egymásról, de mára már tudom, hogy ezt csak én gondoltam így…

Egy nap megjelentél előttem, és azt mondtad: „Nem folytathatjuk tovább, Jonghyun, véget kell vetnünk ennek.” Hazudtál! Azt mondtad, csak engem szeretsz, hogy számodra én jelentem a világot, hogy nélkülem mit sem ér az életed, de ez mind hazugság volt! Te vágtad a képembe, Taemin, te, hogy többé nincs rám szükséged, és Ő volt az, aki először lelépett, magamra hagyott… Magamra hagyott, azért, hogy veled lehessen! Key elhagyott Érted!

És ezt én tudtam meg utolsóként…

Miért nem mondta el nekem?

Hová menjek ma éjjel?
Nem mondott semmit
Csak elsétált.

    Miért nem mondta el nekem? Miért nem mondta, hogy van neki más is? Miért nem mondta el, hogy ti ketten együtt vagytok? Miért? Miért kellett magamra hagynia? Hogyan tudott csak így elsétálni? Miért nem hatotta meg, amikor látta, ahogy összetörök? Miért engedte el a kezem? Miért vert át? Ez annyira fáj!

Több ezer kérdés cikázott bennem, a fejem már annyira zsongott tőlük, hogy teljesen megszédültem. A könnyeim még mindig erőteljesen mardosták arcomat; olyan gyorsan szaladgáltak hófehér bőrömön, mint ahogy szívem dobogott kínjában. Nem tudtam otthon maradni, túl sok volt a kínzó emlék, amik idegesítően keltek táncra képzeletben szemeim előtt, de akkor most mégis hová menjek?

Te mondtad először
Hogy ez nekünk nem oké
Te hazudtál először
Mikor nem voltunk rendben
Ez volt az első szerelmem
Ő ment el először
És amikor elhagyott miattad
Én tudtam meg utolsóként.

   Órák óta az utcákat rovom, már messze magam mögött hagytam a várost. Hirtelen térdre esek, s keserves zokogásban török ki. Üvölteni tudnék a fájdalomtól, ami a lelkemben tombol, de a kiáltás félúton a torkomon akad. Tehetetlenül vergődök a nedves talajon, kínomban a füvet tépkedem, hátha sikerül elmulasztanom azt az égető érzést.

Elmentél… Képes voltál elhagyni anélkül, hogy törődtél volna azzal, mi lesz velem… Képes voltál szemrebbenés nélkül hazudni! Hónapokon át hitegetted, hogy minden a legnagyobb rendben, nincs semmi baj, s mégis Te mondtad ki először, hogy a szerelmünk már nem a régi, hogy ez nekünk nem oké. Miért kellett ezt tenned? És ennek ellenére mégsem Te hagytál el, mégsem Te közölted velem, hogy ég veled, hanem Key! Ő törte össze a szívem, Ő hagyott magamra, Miattad!

Mindketten olyan tökéletesek voltatok, mindketten elvarázsoltatok, s észrevétlenül csöppentem bele egy szerelmi háromszögbe. Egész idő alatt azon gondolkodtam, hogyan mászok ki ebből, hogy mégis melyikőtöket válasszam, s kit bántsak meg és eközben ti egész végig tudtatok egymásról, tudtatok arról, mi folyik köztünk! A bolondot járattátok velem, én pedig naiv módon belementem ebbe a kegyetlen és buta játékba! Pedig ha csak egy cseppnyi eszem is van, ha csak egy pillanatra is megvilágosodok, felismerem, hogy az első perctől kezdve nem stimmel valami. Annyira szörnyű belegondolni, hogy ez az egész előre ki volt tervelve, és én mindent csak utolsóként tudtam meg!

Én akarom először elmondani
Hogy most már jól vagyok
És első alkalommal
Nyitottam fel a szemeim
Ez volt a legrosszabb szerelmem
Te fogsz először elmenni
És amikor ő elhagy a halálért
Te fogod utolsóként megtudni.

   Felállok a földről, letörlöm könnyeim. Nem fogok sírni, nem fogok azért sírni, mert elhagytatok. Nem adom meg nektek azt a lehetőséget, hogy lássatok szenvedni, hogy kinevessetek, nem! Bármennyire is szeretném mindkettőtöket visszakapni, nem fogok térden állva könyörögni! Nem!

Lassan elindulok, a lépteim visszhangot vernek a kietlen némaságban. Az eső is lassan elcsendesül, a szél is egyre inkább alábbhagy, s csak én lángolok még belül hevesen, de minden erőmmel azon vagyok, hogy ezt elnyomjam magamban. „Jól vagyok, minden rendben, nincs semmi baj” – próbálom elhitetni magammal.

Lehunyom szemeim, s mélyet szippantok a friss, tavaszi eső illatú levegőből. Tüdőm megtelik mézédes virágillattal, és hiszem, még ezek után is lehet jobb életem. Ez volt a legrosszabb szerelem, amivel valaha találkoztam, de tudom, nem szabad feladnom.

Felnyitom a szemeim és elmosolyodom.

Mert bár Te voltál az, aki először kilépett az életemből, de tudom, hogy ugyanezt vissza fogod tőle kapni, hogy ugyanezt Te is át fogod élni, csak sokkal rosszabban. Előbb-utóbb bele fog fáradni Key ebbe a játékba, rá fog jönni, hogy ez az egész egy őrültség, hogy ez nem rá vall, hogy ezt nem csinálhatja élete végéig, hogy ő már rég nem az, aki volt. Egy nap rá fog ébredni, hogy amit tett, hiba volt, hogy mennyire undorodik magától, hogy nem képes tovább élni a saját bőrében, és boldogan fog a Halál karjába sétálni…

…és akkor te leszel az, Taemin, aki ezt utolsóként fogja megtudni…