Nem engedem el a kezed

Nem engedem el a kezed

(2014. november 9-22.)

Eljött az éjszaka. Az égen sötét felhők kúsztak át, eltakarva a csillagokat és a Holdat, az egyedüli fényforrást. Odakint minden csendes volt. Semmi zaj, semmi halk neszezés, még a fák lombkoronái se moccantak. Csakis a színtiszta és rideg mozdulatlanság. Ha volt is odakint valaki vagy valami, a teljes sötétség miatt nem láthattuk az árnyékát.

Visszahúztam a függönyt, elléptem az ablaktól és megfordultam. Végigfuttattam tekintetem a Chanyeolon és Krisen és egy sóhaj kíséretében konstatáltam, hogy már csak ennyien maradtunk. Leültem a székre, a kezemben lévő géppuskát a két lábam közé állítottam és úgy néztem a többiekre. Mindketten megtörtek voltak, fáradtak és nyúzottak.

Mielőtt bárki megszólalhatott volna, Sehun lépett ki az egyik szobából, és csatlakozott hozzánk.

- Hogy van Luhan? – kérdeztem.

- Nem élte túl.

Lehunytam a szemeimet és lassan kifújtam a levegőt. Nem kellett volna meglepnie a hírnek, mert számítottam rá, lélekben már felkészültem erre. Az elmúlt nap alatt ő volt a második, akit elvesztettünk. Vajon ki lesz a következő?

Felálltam és Sehun mellé léptem. Összegörnyedve ült az egyik rozoga széken, és miután óvatosan megszorítottam a vállát, halkan sírni kezdett. Teste előrehanyatlott, rázkódott, arcát kezeibe temetve zokogott. Sehun, aki mindig is életerős volt, aki az egyik legerősebb volt közülünk, eddig bírta. Most megtört, elkeseredett, elveszett. Luhan közel állt hozzá, a legjobb barátok voltak már egészen gyerekkoruk óta és most, hogy ő meghalt, kikészült.

Megveregettem a hátát, mire ő még hangosabban sírni kezdett, és derekamat átkarolva, magához húzott és arcát hasamba fúrva zokogott. Rossz volt így látni őt, és ahogy ismét a többiekre pillantottam, még jobban összeszorult a szívem.

Négy napja kezdődött minden.  Egy idegen és eddig ismeretlen vírus elterjedt a városban és sorra szedni kezdte az áldozatait. Naponta ezreket, tízezreket. Hogyan történt mindez? Ötletem sincs. Egyik nap még minden rendben volt, és most… Most másról sem hallani a hírekben. Ki tette ezt? Ki akarja elpusztítani a világot? Mi célja volt ezzel? Van ellenszer? Mi fog történni még? És ami a legfontosabb: mi meddig tartunk ki?

Négy napja rostokolunk a házamban. Három nappal ezelőtt még mind a tizenketten életben voltunk, de mostanra már csak négyen maradtunk: Sehun, Kris, Chanyeol, és én. Három napja nem merészkedtünk ki, nem láttuk a napfényt, a világot. Hogy mi van a családunkkal? Élnek-e vagy meghaltak? Arról sem tudunk semmit.

Az ételünk és az italunk fogytán van, a türelmünk és az energiánk úgyszintén, és nem tudjuk, hogy közülünk ki van megfertőződve. Semmit nem tudunk erről a vírusról. Hogyan kapták el a többiek? Elkaphatjuk a másiktól pusztán attól, hogy egy levegőt szívunk? Az egyetlen, amiben biztosak voltunk, hogy pillanatok alatt végez velünk és kicsit sem kíméletes. Luhan három órán át üvöltözött és zokogott, míg végül feladta a küzdést. Testén először furcsa vörös foltok jelentek meg, amik mindössze egy óra lezajlása alatt ellepték egész testét, végül lassan bőre elkezdett leválni testéről. Mintha élve megnyúzták volna. A legrosszabb mindebben az volt, hogy semmit sem tehettünk az ellen, hogy csillapítsuk fájdalmát. Még csak vizes ronggyal sem törölhettük meg homlokát, hogy a láza lemenjen, hisz amint hozzáértünk, ott a bőrén hatalmas seb keletkezett. Bármiféle fájdalomcsillapító, nyugtató itt mit sem ér.

- És akkor most mit csinálunk, Tao? – Kris kérdése visszarántott a valóságba. Megráztam a fejem és kinyitottam a szemeimet. Elengedtem Sehunt, aki addigra már abbahagyta a zokogást, és már csak halkan szipogott.

- Mennünk kell. Nem maradhatunk itt – összehúztam magamon a kabátomat, majd a kezembe fogtam a fegyvert és az ajtóhoz léptem. A többiek is öltözködni kezdtek, egyedül Chanyeol toporgott egy helyben.

- De… odakint veszélyes – ellenkezett.

- Tudom. De a katonai bázis csak néhány órára van tőlünk, és oda kell érnünk. Amennyi ételünk és vizünk maradt, nem bírjuk sokáig.

- Reggelig azért csak várhatunk, nem? Akkor valamivel mégiscsak biztonságosabb.

- A barátaink teste ott rohad a szobákban, Chanyeol. Idevonzza a többi korcs lényt, ezeket a zombikat vagy minek nevezzem őket, és én nem szeretnék az áldozatukká válni. Ráadásul bármelyikük átalakulhat, és én nem akarom lepuffantani egyik barátomat sem. Itt ugyanolyan veszélyes, mint odakint. Ha itt maradunk, nem éljük meg a reggelt, ha pedig útra kelünk, akkor van reményünk. Én is félek, ahogy ti is, de meg kell próbálnunk.

Chanyeol végül nagyot sóhajtott, és ő is felöltözött. Tudtam, hogy nem helyes kimennünk, de igazából jelen helyzetben sehol sem voltunk biztonságban. Akik nem haltak meg a vírustól, azok lenyúzott bőrrel, teljesen tudattalanul rohangáltak az utcákon és emberekre vadásztak. Ha maradunk, a rothadó hússzag, melyet barátaink holtteste árasztott magából, idecsalta volna őket. És ha megérzik, akkor nem egyedül, hanem több tucatnyian jönnek, akikkel nem tudunk elbánni. Ha meg kell halnom valaha, nem az ő eledelükké akarok válni.

- A következő a terv – mondtam, miután összeszedelőzködtünk és mindenki a kezébe vett valami fegyvert. – Beszállunk az autóba és elhúzzuk a csíkot. Még véletlenül se nézettek hátra, világos?

Egyetértően bólintottak a többiek. Mielőtt kinyithattam volna az ajtót, halk kaparászást hallottunk magunk mögött. Lélegzetvisszafojtva fordultunk meg és füleltünk. A neszezés az egyik ajtó mögül jött. Hosszú másodpercek teltek el, ezalatt pedig több gondolat is végigfutott fejemben. Talán már itt vannak és körbevették a házat? Vagy már be is másztak az ablakon és esélytelen a menekülés? Vagy…

- Luhan! Ez Luhan! – kiáltott fel Sehun, és eldobta a kezéből a fegyvert, majd szinte futva megindult a szoba felé, ahonnét nemrég jött ki. Még azelőtt sikerült visszarántanom, hogy megfogta volna a kilincset.

- Ez már nem Luhan! – ordítottam rá, és elráncigáltam az ajtótól.

- De igen! Még él! Tao, engedj el, Luhant is magunkkal kell vinnünk! – rángatózott és csapkodott kezeim között, de nem engedtem el.

- Ő meghalt, érted? – fordítottam magammal szembe, és mondtam egyenesen a szemeibe a kőkemény valóságot. – Tudom, hogy nehéz elfogadnod, de ő meghalt, Sehun. Nincs többé. Az a valami már csak a teste, semmi más. Ha kinyitod az ajtót, mindannyian meghalunk.

Nem vártam meg, míg értelmezi a szavaimat. Sehun gyászolt és ilyenkor hajlamosak vagyunk olyan dolgokat hinni és képzelni, ami nem létezik, vagy nem úgy van, ahogy. Nem dolgozta fel Luhan halálát, ami érthető volt, hisz csaknem fél órája veszítette el, éppen ezért nem gondolkozott tisztán. Ha gyászolunk, minden alkalmat megragadunk, hogy a szeretett személyt visszahozzuk, mert a fájdalom túl erős ahhoz, hogy képesek legyünk elviselni és megküzdeni vele.

Megfogtam a kezét, és magam után húzva kirohantam az éjszakába. Nem néztem se jobbra, se balra, csak futottam egyenesen az autóm felé. Túl nagy volt a csend, de némi morgást és az avar halk ropogását nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Már itt voltak, és minket figyeltek.

Kivágtam az ajtót, majd belöktem a hátsó ülésre Sehunt, én magam pedig bepattantam a kormányhoz. A többiek csatlakoztak, és miután ők is beszálltak, beletapostam a gázba. Épphogy kiértünk a kapun túlra, amikor valami nekicsapódott az autó oldalának. Mind a négyen felordítottunk, és ahogy oldalra fordítottam a fejemet, Luhan nézett velem farkasszemet. De ő már nem az igazi Luhan volt, mert a szemeiben csak az éhség és az üresség keveredett.

- Tao, indítsd már! – kiáltotta mellőlem Kris, de én teljesen lebénultam. Csak néztem a szőke hajú fiút, aki néhány órával ezelőtt még köztünk volt, és mosolyogva próbált bíztatni, hogy hamarosan túljutunk ezen az egészen. Most pedig… most pedig ránk vadászott, mintha az ellenségei lennénk.

- Tao, az istenért is! – üvöltött fel ismét Kris. Átcsúsztatta a lábát hozzám, és rátaposott a gázra, miközben a kormányba kapaszkodott egyik kezével, a másikkal pedig egy hatalmasat ütött combomra. Ütésére egyből észhez tértem, és átvettem a vezetést, ő pedig visszahúzódott a térfelére.

Az autóval kihajtottam az útra, és amilyen gyorsan csak lehetett, elhúztuk a csíkot. Mikor belenéztem a visszapillantó tükörbe, azok a lények célba vettek minket, de csakhamar lehagytuk őket.

Hosszú percekig nem szóltunk egymáshoz. Az előbb csak kis híján múlt, hogy ne kapjanak el minket; ha csak egy másodperccel később is indulunk, most mi is halottak lennénk.

Sehun csendesen sírdogált Chanyeolhoz bújva, Kris pedig mellettem ülve tekintgetett ki az ablakon. Odakint sötét volt, a házakban nem égtek a villanyok, az utcai lámpák réges-régen kialudtak, mindent a komor és ijesztő feketeség ölelt körbe. Egyedül csak az autó fényszórói adtak némi fényt, éppen csak annyit, hogy lássam az utat.

Mindannyian meg voltunk rémülve. Mindössze négy nap telt el a szörnyű járvány óta, de olyan volt, mintha ez az egész soha nem akarna véget érni. Nem tudtuk, látjuk-e még a családunkat, hogy eljutunk-e a katonai bázisig, és ha sikerül is, akkor ott mi lesz velünk. És akkor itt volt a tizenkét fős baráti társaságunk, akikből már csak négyen maradtunk. Egyikünk sem fogta fel, mi történt velünk, hogy min megyünk keresztül, és hogy a barátainkat sem látjuk többé viszont. Ez az egész olyan volt, mint egy borzalmas rémálom, amiből sehogy sem tudunk felébredni.

*

Csaknem egy órája utaztunk már, és azóta nem szóltunk egymáshoz. Többször körbepillantottam a társaságon, és örömmel vettem tudomásul, hogy mindenki elaludt. Azt hiszem, rájuk fért az alvás, hisz az elmúlt napokban nem sokat tudtunk pihenni.

Újra az útra figyeltem és lassan hajtottam keresztül a városon. Minden kihalt volt. Senki nem lézengett az utcákon, az üzletek zárva voltak, az élelmiszerboltok teljesen kifosztva, üresen álltak. A távolból most nem lehetett hallani a járművek zúgását, a fékcsikorgást, a fülsiketítő dudaszót, az utcasarkokon lévő szórakozóhelyek üvöltő zenéjét, az emberek nevetését, a kisgyerekek sikításait, a veszekedő párok kiáltásait. Minden megszokott zaj, ami néhanapján idegesített, most egyszerre megszűnt. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ezek a dolgok hiányozni fognak. Vajon visszatérhetünk a régi időkbe? Vajon visszakaphatjuk még ezeket a dolgokat?

Aligha.

A világ a vége felé közeledett, és nem tudtuk, hány napunk van még hátra. Minden egyes perc, amit élhettünk, egy kincs volt. Minden másodperc fontossá vált, és számított. Vagy inkább nevezzem átoknak? Hisz… mi értelme lett volna élni, ha már szinte mindenünk odaveszett? Legszívesebben feladtam volna, de még itt volt három ember, akiket nem engedhettem el.

A kocsi egy pillanatra megremegett, majd lassítani kezdett és néhány méterrel később megállt.

- Ne, ne, kérlek, mondd, hogy ez nem történik meg! – próbáltam újból elindítani a járművet, mindhiába. – A rohadt életbe! – ütöttem egyet a kormányra, és tehetetlenül dőltem rá.

- Mi az? Mi történt? – pislantott rám álmosan Kris, és beszélgetésünkre Sehun és Chanyeol is felébredtek.

- Kifogyott a benzin.

- Most ez komoly? Mondtam én, hogy maradnunk kell! – esett kétségbe Chanyeol, és dühösen nézett rám.

- Milyen messze vagyunk a bázistól? – kérdezte Kris. Igyekezett higgadt maradni, mert ha mindannyiunkat elfog a páni félelem, az nem vezet jóra.

- Nem tudom. Talán néhány kilométer – feleltem.

- Oké. Akkor gyalog megyünk tovább.

- Tessék? – néztünk rá kérdőn.

- Ha futunk, akkor egy órán belül odaérhetünk, de ha maradunk…

Egyikünknek sem akaródzott menni, de a semmi közepén voltunk egy autóban, ami többé szintén nem volt biztonságos. Nem mondtunk semmit, csak cselekedtünk. A kezünkbe vettük a fegyvereket, és kinyitottuk az ajtókat.

Minden erőnket beleadva, futni kezdtünk. Nem tudtuk, mi van mögöttünk, mi van előttünk, csak rohantunk az éjszakában. Akkor már nem volt célunk. Az, hogy eljussunk a menedékig, csak egy kifogás volt számunkra. Hogyan folytathatnánk az életünket, ha a szeretteink mind halottak? Voltak álmaink, amik négy nappal ezelőtt a semmivel váltak egyenlővé. Volt egy csodálatos otthonunk, ami úgy omlott össze, mint a kártyavár. Amiért még életben voltunk, az a barátság volt. Csak mi négyen maradtunk egymásnak. Az emlékek éltettek. A mottónk, hogy a végsőkig küzdünk. Semmi más.

Lépteket hallottunk magunk mögül. Ott voltak körülöttünk, célba vettek minket, üldözöttekké váltunk. Rohantunk, nem néztünk hátra, csak előre és előre, még ha nem is láttuk a kiutat. Bárhová is jutunk, a lényeg, hogy együtt tegyük meg.

Túl közel voltak. Egy pillanat alatt zajlott le minden. Chanyeolt elragadták mellőlem. Hangosan ordított egyet, és mire észbe kaptam, már nem volt mellettem.

- Chanyeol! – hangom visszhangot vert a kietlen némaságban. Lassítottam, hogy visszaforduljak érte, de Kris megfogta a kezem és tovább rángatott.

- Ne nézz vissza! Érte már nem tehetsz semmit!

Könnyek gyűltek a szemembe. Most már végképp nem láttam, hová tartunk. Felvettem Kris tempóját és azt tettem, amit mondott. Nem néztem vissza. Futottam, mint egy őrült, az életemet mentettem, de csak, mert tudtam, hogy mindenki ezt akarná.

Nem tudom, mióta rohantunk, de már fájtak a lábaim, és ha Kris nem rángat maga után, már biztosan összeestem volna. De helyettem Sehun volt az, aki megbotlott, és végigcsúszott az aszfalton.

- Ne álljatok meg! – üvöltötte utánunk, én pedig azt se tudtam, mi történik. Csak követtem az utasításokat, az utolsó kívánságokat.

Még hallottam, ahogy Sehun káromkodik egy sort, majd tüzet nyit, hogy megmentsen minket. Minél távolabb kerültünk tőle, hangja annál jobban eltompult, ködbe veszett. Mindössze öt perc alatt két barát… Létezik, hogy ilyen rövid időn belül elveszítsük a számunkra fontos embereket?

- Álljunk… meg… - lihegtem Krisnek.

Nem volt túl jó ötlet, de reméltem, hogy egy kicsit sikerült leráznunk őket és kifújhatjuk magunkat. Ha még egy lépést teszek, biztosan elájulok.

Térdeimre támaszkodva, nagy kortyokban ittam a levegőt. Szúrt az oldalam, és úgy éreztem, a szívem mindjárt kiszakad a helyéről. Meghalt Chanyeol és Sehun. Néhány perccel ezelőtt még ott rohantak mellettem, velem, és most… most ők sincsenek.

Mit művelünk mi? Mi történik velünk? Hová kerültünk, mi ez az egész? Tényleg ez a világ vége, és ez nem csak egy álom? Azokban a pillanatokban azt kívántam, bár felébrednék, de a mellkasomban lüktető fájdalom emlékeztetett arra, hogy minden valóságos. Mikor lesz már vége?

- Tao… - bökött oldalba Kris. Megtöröltem könnyes szemeim, és felé fordultam. – Nézd! – mutatott előre.

Tekintetemmel követtem az ujját. Először nem értettem, mit kell látnom, végül megpillantottam a távolban haloványan pislákolni a fényt.

- Ott a bázis. Már nincs messze. Gyere! – rám mosolygott, megfogta a kezem és továbbhúzott.

Újra futni kezdtünk, amikor hirtelen valami Krisre vetődött. Kris ellökött magától, így a földre zuhantam. Kellett néhány másodperc, mire észbe kaptam, mi történt. Ahogy láttam az utolsó barátomat verekedni és az életéért küzdeni, muszáj volt tennem valamit. Felkeltem a földről, egy hatalmasat rúgtam a lénybe, aki egy hangos nyikkanással gurult le róla.

- Menj! Tao, fuss! – nyöszörgött Kris, de nem tudtam otthagyni.

Felvettem a fegyvert a földről, és lepuffantottam az idegent.

- Gyere, nincs már messze! – guggoltam le Kris mellé, majd hóna alá nyúltam, hogy felsegítsem.

- Mit művelsz, Tao? Mentsd az életed!

- Nem hagylak itt!

- Én meg fogok halni! Megfertőzött ez az állat. Tao, tűnj már el!

- Nem foglak! Nem hagyom, hogy meghalj! Tarts ki, mindjárt ott vagyunk, biztos tudnak segíteni rajtad!

Láttam Krissen, hogy vitába szállna velem, de hajthatatlan voltam. Nem veszíthettem el őt is. A legjobb barátom volt. Már egészen gyerekkorunk óta ismertük egymást; nem hagyhattam, hogy most meghaljon. Ha elveszítem, mi marad nekem? Nem tudnám feldolgozni ezt a szörnyűséget egyedül. Talán önzőség életben tartani és megmenteni, de mégis mit kéne tennem?

Lassan álló helyzetbe tornáztuk magunkat, és megindultunk előre. Minden lépés nehezemre esett, de nem adhattam fel. Most nem. Ott voltunk nem messze a bázistól, meg kellett ezt tennem mindannyiunkért. Chanyeol és Sehun feláldozták magukat értünk, nem állhattam meg pont most.

Esni kezdett az eső. A hideg cseppek pillanatok alatt átáztatták egész ruhámat, amin az sem segített, hogy erőteljesen fújt a szél. Minden egyes lépés nehéz és fárasztó volt, minden egyes lépésnél úgy éreztem, mindjárt összeesek, de tovább küzdöttem. Krisnek segítségre volt szüksége és csak ez lebegett a szemem előtt.

Kínzó lassúsággal teltek el a percek, és úgy tűnt, mintha a hatalmas vasajtó egyre távolabb kerülne tőlünk. Mégis, egyszer csak azon kaptam magam, hogy ott vagyunk néhány lépésre tőle.

Hirtelen erős fények gyúltak fel körülöttünk. Sokáig nem bírtam felnézni, annyira égette a szememet, végül elengedtem Krist, és mindkét kezemmel integetni kezdtem, hogy észrevegyenek.

Az ajtó lassan kinyílt, majd két egyenruhás ember lépett ki rajta. Egy zseblámpával világítottak felénk, és lassan megindultak, mire én is tettem előre néhány lépést, hogy biztosan lássanak.

- Itt vagyunk! A barátom... segíteni kell rajta – igyekeztem minél hangosabban beszélni, de nehezemre esett ennyi futás és vánszorgás után.

A fények Krisre vetültek, aki a földön feküdt. A két egyenruhás összenézett, majd egy bólintás után hátat fordítottak, és visszasétáltak. Néhány másodpercig teljesen lebénultan álltam és néztem, ahogy alakjuk távolodik.

- Ne, kérem ne! Ne menjenek! Ne hagyjanak itt minket! Kris… megsérült! – kezdtem el kiáltozni, és utánuk rohantam. – Kérem! Ő nem fertőzött! Még életben van! Segíteniük kell! Ne, ne csukják be! Nem tehetik! Kérem!

Mindhiába. Az ajtó bezárult előttem, és hiába ütögettem, többé nem nyílt ki. A fények kialudtak, minden ismét elcsendesedett.

Nem akartam elhinni. Emberek voltunk és elutasítottak. Hátat fordítottak, magunkra hagytak. Tehet egy ilyet az ember a társaival? Mégis miféle világot élünk?

Nem tudtam, mit érezzek akkor. Dühöt vagy szomorúságot? Haragot vagy csalódottságot? Inkább hagynak minket meghalni, mert… miért is? Krist még meg lehetne menteni, vagy legalább a fájdalmát csillapítani. Talán nincs ellenszer, de akkor sem hagyhatnak itt kint minket meghalni. Emberek vagyunk, és ki tudja, mennyien maradtunk, és inkább eldobnak minket, semmint segítetnének.

Hátat fordítottam, és visszasétáltam Krishez. Ismét talpra rángattam, majd megindultam visszafelé.

- Mi a fenét csinálsz, Tao? Mondtam, hagyj magamra… - suttogta, de nem figyeltem rá.

- Nem tehetem.

- Tao…

- Keresünk egy helyet, ahol megbújhatunk és rendbe hozlak. Talán nem éljük meg a reggelt, de inkább veled halok meg, mint egyedül éljek tovább.

Fogalmam sincs, milyen messze jutottunk. Fogalmam sincs, hogyan sikerült találni egy fedezéket az eső elől, és hogy esőben hogyan sikerült tüzet gyújtani. Fogalmam sem volt, mi lesz velünk, és honnan szerezzek gyógyszereket, amivel meggyógyíthatom Krist, egyszerűen csak tennem kellett valamit.

Betakartam Krist, és leültem mellé. Bágyadtan tekintett rám, de szemeiből hálát és köszönetet olvastam ki. Biztatóan rámosolyogtam, és megfogtam a kezét.

- Tao… köszönöm.

Nem feleltem, csak megszorítottam a kezét. Tekintetem a sötétségbe emeltem. A horizonton láttam felkelni a napot. Hajnalodik, lassan reggel lesz. Talán kaptunk még egy napot, egy újabb lehetőséget, talán van még reményünk.

- Nyugodtan aludj, Kris. Mikor felébredsz, én itt leszek melletted.

- Tao… Itt van Lay… - motyogta félig csukott szemekkel. Egy könnycsepp gördült le arcomon, ahogy barátomra néztem. Tudtam, hogy szenved, hogy nagy fájdalmai vannak, és hogy hiába nyomtam belé az utolsó fájdalomcsillapítót, ami még a zsebemben volt.

- Ne sírj, Tao. Nem fogok meghalni. Lay… meggyógyít. Tudod, hogy meggyógyít.

Értetlenül néztem rá, de mikor felemeltem a pólóját, ahol egy hatalmas vágás éktelenkedett, és ami már fele akkorára csökkent, halványan elmosolyodtam, és még inkább sírni kezdtem.

- Ne sírj, csak azt szeretném, hogy…

- Tudom, tudom – simítottam végig arcán, majd a takarót felhúztam a nyakáig, és fejét vállamra hajtottam. – Itt maradok veled és nem engedem el a kezed.

Te leszel az utolsó gondolatom...

Te leszel az utolsó gondolatom
(2014.09.27.)

Fázósan húztam össze magamon pulóveremet, és cipzáraztam be egészen a nyakamig. Zsebre dugtam kezeimet, majd kiléptem az ajtón. Nem maradhattam a szobámban, a négy fal között, különben megőrültem volna. Az a magány, az a sok fájó emlék megfojtott volna.

Későre járt, az ég már magára öltötte fekete pizsamáját. A Hold fényesen ragyogott, talán úgy, mint még soha, de a mosoly az arcán oly keserű volt. Csillagtestvérei ezen az éjjelen mind elbújtak, így ő egyedül maradt a sötétségben. Fájt neki, és borzalmasan érezte magát, nem szeretett egyedül lenni, ennek ellenére mégis ontotta magából a fényt.

Pontosan így éreztem magam én is.

Magányosnak, szomorúnak, mégis mosolyognom kellett.

Tekintetem elemeltem róla, majd egy sóhaj kíséretében útnak indultam. Nem tudtam, merre visznek lábaim, egyszerűen csak jól esett sétálni. Csípős, hideg szél fújt, egyre erőteljesebben tépte a fák lombkoronáit és már a levegőben éreztem a közelgő vihar illatát. Szinte biztos voltam abban, hogy percek kérdése és elered az eső.

Olyan gyorsan telik az idő és olyan rövid tud lenni. Szinte még most is emlékszem az első találkozásunkra, a megismerkedésünkre. Emléke folyton mosolyt csal arcomra, és ezúttal sem tudom megállni, hogy ne kacagjak fel. Mintha minden csak tegnap történt volna, holott már öt éve ismerjük egymást. Hogy repül az idő… Istenem, bár meg tudnám most állítani.

„Te leszel az utolsó gondolatom…”

Már öt éve annak, hogy szeretlek. Öt éve, hogy együtt vagyunk és boldogan éljük az életünket. Milyen csodás és vidám fiatalkorunk volt. Néha úgy érzékeltem a valóságot, mint egy tündérmesét. Lehetetlen, hogy valaki mindent megkaphasson az életében. Mert azzal, hogy te az enyém lettél, nekem nem volt semmi másra szükségem. Melletted minden kín, minden probléma, minden baj megoldható volt. Veled mindent le tudtam győzni és mindenen felül tudtam kerekedni.

„Te leszel az utolsó gondolatom…”

Az eső lassan csöpögni kezdett. Nem hoztam magammal esernyőt, így pillanatok alatt eláztam, de most ez sem érdekelt. Csak mentem és mentem arra, amerre a lábaim vittek, amerre a szívem húzott. Elhaladtam egy temető mellett, ahol egy rövid időre megtorpantam. Vajon hamarosan ez lesz az új törzshelyem? Vajon hamarosan mindennapos programommá válik, hogy eljövök ide, hogy találkozzam veled?

Kérlek, Istenem, mondd, hogy még van egy kis időm. Mondd, hogy legalább még van egy napom, mondd, hogy ez a nap még nem az utolsó. Kérlek, ne legyél velem kegyetlen, én még nem érzem úgy, hogy felkészültem erre. Én még nem tudom elengedni őt…

Tovább megyek. Képtelen vagyok erre. Már maga a gondolat egyenlő egy késdöféssel a szívembe. Nem, még biztosan van időnk. Az orvos azt mondta, van még egy hete. Igen, ez az egy hét még megadatott számunkra. De akkor mégis miért folynak könnyeim és miért van furcsa, szorító érzés a mellkasomban?

„Te leszel az utolsó gondolatom…”

Kialszik a lámpa. Amint elhaladok az egyik utcai fényforrás alatt, az egy halk pukkanás kíséretében kiég. Felnézek rá, és tudom, hogy történt valami. Az ilyen mindig baljóslatú és a lámpa is úgy magaslik fölém, mint egy démon. Szinte már hallom is éles, gúnyos kacagását.

Futásnak eredek. Olyan erővel rohanok, mint még soha, szinte versenyt futok a széllel, az idővel. Úgy érzem, a Hold többé nem a társam és hogy minden fény kialszik körülöttem. Sötétség kebelez be, de nem tarthat vissza. Csak rohanok, minden erőmet beleadva. Végtagjaim már teljesen átfagytak a kinti hidegtől, és minden izmom lüktet, de akkor is futok. Oda kell érnem, muszáj látnom téged. Nem lehet, nem lehet, hogy…

„Te leszel az utolsó gondolatom…”

Berontok a kórházba, és félrelökve mindenkit az utamból, rohanok fel az második emeletre. Az orvos épp akkor lép ki a szobádból. Meg akar állítani, hogy beszélhessen velem, de én nem akarok. Tudom, mit fog mondani, de én nem akarom hallani. Látom az arcán a részvétet, a sajnálatot, de én tudom, hogy fogalma sincs, mit érzek most.

Félrelökve őt, belépek a kórterem ajtaján, könnyeimtől már semmit sem látok. Hát valóban ennyi lett volna? Valóban ilyen rövid az élet? De olyan fiatal vagy… mégis miért kellett itt hagynod az élők sorát? Nem hibáztatlak, nem okollak, mert nem te akartad, mert te minden erőddel azért harcoltál, hogy túléld. Hogy legyőzd a betegséged. Tudom, mert mondtad, mert ott voltam veled, és mert én is veled együtt küzdöttem.

De mindketten túl gyengék voltunk.

A Sorsod meg volt írva, ez ellen nem tehettünk semmit. Odafent döntöttek az életed felől, és bármit is tettünk volna, nem számított. Nem voltam rád dühös, és bár régen felkészültem erre, most mégis borzalmasan fájt. Lelkemben orkán erejű sebességgel tombolt a fájdalom, szívemet kettéroppantotta, és hiába akartam üvölteni, képtelen voltam rá.

Egyszerűen csak… elfogadtam, ami történt. Beletörődtem.

Mégis mennyivel lett volna jobb, ha őrjöngeni kezdek, ha teli torokból üvöltök, és azt kiabálom, ez csak egy álom, te nem halhattál meg? Mennyivel lett volna jobb így viselkedni, drámázni és okolni mindenkit? Ugyan mit értem volna el vele? Ez téged már nem hoz vissza.

Odaléptem az ágyadhoz, és hosszú percekig néztelek. Könnyeim elhomályosították látásomat, de még így is tisztán láttam tökéletes arcodat. Hogy is ne láttam volna, amikor már minden egyes négyzetcentimétere mélyen beleégett elmémbe?

Remegő ujjakkal simítottam végig kézfejeden, egészen a válladig, majd vissza és végül összekulcsoltam ujjaikat. Annyira tökéletes voltál még így is, hogy tudtam, többé nem nyitod ki szemed, hogy már nem érzékeled jelenlétem. Istenem… miért kellett őt elvenned tőlem? Miért pont neki kellett meghalnia? Hisz tele volt vágyakkal, álmokkal, célokkal, annyi jót szeretett volna tenni az életben és annyi mindenkinek fontos volt. Ő egy angyal volt, aki a szeretetével, a kedvességével embereken segített. Miért pont egy ilyen ártatlan és csupa szív embert kellett elvinned? Nézd! Még ott van a lista az asztalon is. A lista, amelyre azokat a dolgokat írta fel, amiket meg akart még tenni. Annyi mindent szeretett volna, annyi mindenre lehetett volna még lehetősége, de az idő számára lejárt… Miért pont ő?

Tudom, nem fair dolog téged vádolni, de Istenem, miért? Mi lesz velem? Arra nem gondoltál, én hogyan fogok tovább élni? Hogy mások élete hogyan fog tönkremenni? Szerinted azzal, hogy ő meghalt, velem mi lesz? Mert nélküle nem tudom folytatni. Nem csak az ő jósága veszett oda, hanem az enyém is. Többé nem leszek képes felállni a földről, többé nem leszek képes harcolni és élni. Tudom, nem vagyok senki, hogy értsem a dolgodat, és hogy azt kérjem, bár mással tennéd ezt, de akkor is… miért pont ő?

Hangosan zokogtam fel, majd rogytam le az ágy melletti székbe. Két kézzel kapaszkodtam kezedbe, és olyan erősen szorítottam, hogy szinte belefehéredtek ujjaim.

Annyira hiányzol…

Ugye jól leszel? Mondd, Baekhyun, ugye jó helyed lesz a túlvilágon és boldog leszel? Ugye ha egyszer én is meghalok, akkor majd várni fogsz rám?

Annyira szeretlek…

Felemelem fejem és arcodra nézek. Csak most veszem észre, hogy egy apró mosoly ül ajkaidon. Nem voltam itt melletted az utolsó perceidben, de te mégis mosolyogva mentél el.

Annyira sajnálom…

Kihúzom kezemet kezeid közül, hogy végigsimítsak arcodon… utoljára. De ahogy elhúzom kezem, egy apró, fehér papír fecnit vélek felfedezni tenyeredben. Mégis mi ez? Értetlenül veszem el tőled, majd nyitom szét és olvasom el, ami rajta áll. Ha lehet, még jobban zokogni kezdek, és nem vagyok képes elviselni a bennem lévő ürességet, fájdalmat. Karjaidba borulok, és beléd kapaszkodva sírok, mert most már tudom, hogy sosem kaplak vissza.

„Te leszel az utolsó gondolatom, amikor meghalok.

Szeretlek, Tao.”