A zöld dinoszaurusz

Sziasztok!

Újabb két év kihagyás után sikerült novellát írnom. Úgy gondolom, ez merőben másabb, mint amiket korábban írtam és szerintem ez lett a valaha írt legjobb novella tőlem.^^

Ha a novellában lesz némi ismerős jelenet, akkor ez azért lehetséges, mert a történetet az It's okay to not be okay koreai dorama egyik jelenete ihlette. Minden mást én találtam ki hozzá.
Azt azért fontos megemlítenem, hogy a sorozatban szereplő zöld dinoszaurusz nálam eleinte nem volt tervben, hogy benne lesz, az végül csak azért került bele - és kapott a későbbiekben jelentést -, hogy legyen címe a novellának. xD

Remélem, elnyeri a tetszéseteket és írtok majd hozzá véleményt. ^^

~

A zöld dinoszaurusz
(2020.07.09.-10.)

Jeon Jungkook ott állt a ravatalozóban, testvérének virágokkal díszített koporsója előtt és nem szólt egy szót sem. Némán bámulta a fekete keretet, mely közrefogta egy sötét hajú, fülig érő mosolyú fiúcska fényképét. Csak állt és nézte őt, rendíthetetlenül, rezzenéstelenül, mintha a két ragyogó szempár megbabonázta volna, foglyul ejtette volna.

A bátyja meghalt, de ő az égadta világon nem érzett semmit. Nem érezte a szomorúságot, a fájdalmat, amit a körülötte gyászoló emberek. Édesanyja az egyik sarokba kuporodva zokogott, hol hangosan és üvöltve, hol némán, az öklét harapdálva. Jungkook nem igazán értette anyja viselkedését, hogy mitől volt ennyire kiborulva. Még sosem látta őt ennyire meggyötörve, és ez valamelyest aggasztotta. Egy kicsit dühítette.

Jungkook mindössze tíz éves volt, de nem először találkozott a Halállal. Édesapját néhány évvel ezelőtt veszítette el. Bár akkor még fiatalabb volt és még kevesebbet tudott a világról, de az a szörnyű, maró érzés mellkasában néha a mai napig kísérti. Tudta, hogy sosem kapja vissza, hogy sosem látja viszont, és ezt azóta se igazán tudta feldolgozni. Még most is emlékszik, hogy édesapja temetésén ő is ugyanúgy sírt és bömbölt, mint most az édesanyja.

De mégsem tudta megérteni, hogy édesanyja miért van most jobban kiborulva, mint amikor a férjét elveszítette. Hiszen ő maga nem érez semmit, egyetlen egy könnycsepp sem tud hullani a szeméből, akkor anyukája mégis miért sír? Hiszen ő még itt van, vele kellene most foglalkoznia, és csitítania, hogy nincsen semmi baj, hogy minden rendben lesz. Szorosan meg kellene ölelnie, és a fejét simogatni, csakúgy, mint amikor édesapja meghalt.

Jungkook tekintete a képről a mellette lévő zöld plüssdinoszauruszra siklik. Egyszerre gyűlölte, és szerette azt a plüssállatot. A bátyjáé volt. A bátyjáé, aki olyannyira szerette, hogy mindenhová magával cipelte, még az iskolába is, pedig már tizenkét éves volt. Bármennyire is utálta ezt Jungkook, hiszen nemcsak a testvérét, de emiatt őt is cikizték a barátai, mégis bele tudott törődni éveken keresztül.

Tudta, hogy a testvére beteg. Anyukája azt mondta, hogy autista, de Jungkook nem tudta pontosan, hogy ez mit jelent. Abban viszont biztos volt, hogy testvére mondhatni már születése óta ilyen, hogy teljesen más hozzá és a többi gyerekhez képest, és hogy ez sosem fog megváltozni. Tudta, hogy a testvére mindig gyerekesen fog viselkedni, hogy ezzel együtt kell élniük és az igazság az, hogy az évek múlásával ez egyáltalán nem zavarta őt. Megtanult így élni, hiszen ő maga is ebbe született bele és néha fel sem tűnt, hogy bármi más lenne a többi családhoz képest.

A zöld dinoszauruszt bámulva egy emlékkép lebeg szemei elé, mely teljesen kizárja a külvilágot. A múltban találja magát.

*

A családjával a nappaliban ül. Az amúgy sem túl nagy étkezőasztal most még parányibbnak tűnik a becsomagolt ajándék és egy torta alatt.

Négyen vannak, és Jungkook úgy gondolja, számukra igen szűkös ez a kis lakás, de nem túlzottan zavarja. Amíg a családjával lehet, nem számít, hol van. Mindig ezt tanították neki.

Épp a bátyja születésnapját ünneplik, aki akkor lett hét éves. Nagy boldogsággal, levakarhatatlan vigyorral és gyermeki izgalommal bontja ki az ajándékot, amiben egy zöld dinoszaurusz plüss található. Bátyja teljesen odáig van érte, örömében ugrándozni kezd az aprócska nappaliban.

Jungkook ajkain is megjelenik egy alig látható mosoly. Szeretne örülni testvére boldogságának, de nem megy neki. Nem tudja pontosan, hogy mit érez, de abban biztos, hogy valami nem stimmel vele. Valami olyat érez, amit eddig nem. Leginkább ahhoz tudná hasonlítani az érzést, amikor édesanyja varrós dobozában kutakodott és véletlenül belenyúlt egy tűbe. Az ujja hegyéből vér serkent ki, amitől megijedt és sírni kezdett. De az az érzés, az a pillanatnyi fájdalom, ami hirtelen megrázta egész testét, sokkal inkább megijesztette.

Édesapja szaladt oda hozzá és megnyugtatta, hogy nem történt semmi. Csak egy aprócska seb, ami hamar begyógyul. Apukája puszit adott ujjára, és Jungkook úgy érezte már nem is fáj neki.

Azt hitte, ez az érzés elmúlik, de most egyszerre visszatért. Csak most épp nem az ujjában érezte azt a szúrást, hanem belül, a mellkasában. Valahol a szíve táján? Ő maga sem tudta.

Megijedt, de ezúttal nem szólt semmit. A testvére boldogsága mindenkit beragyogott, és aligha akarta ezt a pillanatot elrontani. Ritkán látta szüleit nevetni, és szerette volna, ha ez nem múlik el. Így hát csendben maradt.

De a zöld dinoszaurusz…

Felzaklatta. Hiszen néhány nappal ezelőtt, amikor édesanyjával a piacon sétált, ő látta meg először az egyik árusnál. Emlékszik is, milyen lelkesedéssel kapta a kezébe és mutogatta anyukájának, hogy szeretné megkapni. De édesanyja nem engedte meg, azt mondta, túl drága, de Jungkook nem tágított. Erre azt mondta neki, hogy majd megveszi, talán a közelgő születésnapjára, még a piaci árussal félre is tetette és Jungkook ennyiben hagyta.

Most mégis itt volt a dinoszaurusz. Csakhogy nem ő kapta meg, hanem a testvére.

Mégis miért a bátyja kapta meg, amikor ő kérte? Amikor ő ragaszkodott hozzá ennyire? Amikor ő látta meg elsőként? Miatta lett elrakatva, akkor most miért nem az ő kezében van? Megérti, hogy a bátyjának egy hónappal előbb van a születésnapja, mint neki, de Jungkook úgy érezte, elárulták őt.

De mégsem mert sírni. A családja előtt legalábbis nem.

Később, miután elfogyasztották a tortát, és ő kimehetett játszani az udvarra, a kertükben, az egyik fa törzsébe kuporodva aztán kitört belőle a sírás. Jungkook úgy érezte, olyan hangosan zokog, hogy még a falu túlsó végén is meghallják.

De végül rájött, hogy senki nem hallja őt és senki nem foglalkozik a megbántott érzéseivel. Senkit nem érdekli.

És akkor meggyűlölte azt a zöld dinoszauruszt. Amennyire szerette, amikor először meglátta, most annyira kívánta, bárcsak eltűnne az életükből.

*

Jungkook emléke elhalványul, és ismét a ravatalozóban találja magát. Farkasszemet néz a zöld dinoszaurusszal, de már nem érzi azt az utálatot, ami végig kísérte az első pillanattól kezdve mostanáig.

Jungkook egy pillanatra elszakad a plüssállatól, ahogy egy számára idős asszony térdel le elé.

- Jaj, szegény gyermek – csóválja fejét, miközben hangja reszket a szomorúságtól. Magához öleli, és Jungkook nem tiltakozik, bár nem érez különösebben semmit az ölelés hatására. – Nyugodtan sírj, ha jól esik, ne tartsd magadban. Idővel majd jobb lesz.

Az asszony megsimogatja az arcát, majd feláll és tovább sétál.

Jungkook követi a pillantásával, amíg el nem tűnik.

A közeli rokonok, ismerősök, barátok mind fekete ruhát öltöttek, és bánatosan, egy-egy könnycseppet hullajtva tettek egyre több szál virágot a már amúgy is túlzsúfolt virághalom tetejére. A legtöbbjüket Jungkook nem ismeri, bár biztosan találkozott velük korábban.

Nem szól semmit, de hallja, ahogy beszélgetnek.

„Ó, istenem, micsoda szörnyűség! Szegény pára!”

„Ki ölhette meg ilyen brutálisan ezt a gyermeket? Hát ezt érdemelte?”

„Remélem, hamar előkerül a gyilkosa és sose engedik szabadon.”

„Ki képes ilyen kegyetlenségre? Halálra verni egy gyereket és fejbe ütni egy kővel? Hát ember az ilyen?”

„Remélem, több szerencsétlenség nem éri már ezt a családot… szegények!”

Ez és ehhez hasonló mondatok hagyják el az emberek száját, és Jungkook rezzenéstelenül hallgatja őket.

A bátyjáról sokat beszélnek, hogy milyen kedves fiúcska volt, és hogyan tehették ezt vele, hogy nem ezt a sorsot érdemelte. Az édesanyjáról is sok szót ejtenek, hogy mennyi veszteség sújtotta az évek folytán, és hogy vajon meddig bírja még ezt a fájdalmat elviselni.

És Jungkookról, hogy mennyire sajnálják, hogy ilyen fiatalon ennyi szörnyűségen kellett átesnie. Hogy mi lesz vele, hogyan fogja feldolgozni a történteket, hogy biztosan jót tenne neki, ha ezek után elköltöznének édesanyjával.

Jungkook csak áll közöttük és nem mond semmit. Nem egészen érti a szavaikat, pláne nem az idős nőét, aki azt mondta, sírjon, és ne tartsa magában. Tudja, hogy sírnia kellene, csak úgy, mint édesapja temetésén, de nem képes rá. És azt is tudja, hogy senki nem értené, ha elmondaná, miért is nem sír.

Jungkook tekintete ismét a zöld dinoszauruszra téved, és újabb emlékek hasítanak elméjébe.

*

Emlékszik az első pofonra, amit akkor kapott, amikor futás közben elesett és elszakadt a vadonatúj nadrágja. Még most is érzi a pofon égő érzését bal arcán. Még most is látja maga előtt édesanyja dühös tekintetét.

És még most se érti, hogy miért csak ő kapott ütést, amikor testvére ugyanúgy elesett, és ugyanúgy elszakította a nadrágját.

Bátyja sírt vérző térdét látva, és édesanyjuk karjába kapva futott be vele a lakásba, hogy leápolja a sebét. Látta, ahogy vizes ronggyal eltávolítja a vért, ahogy fehér kötés kerül a lábára, és ahogy édesanyja ezután magához ölelve csitítgatja, amíg meg nem nyugszik.

És Jungkook ugyanúgy a földön ült, vérző térddel, lüktető fájdalommal a lábában, és nézte a zöld dinoszauruszt, amit testvére erősen szorított kezeiben.

Emlékszik, amikor a testvérével labdáztak a lakásban annak ellenére, hogy anyukája megtiltotta nekik. Nem mehettek ki játszani, mert odakint esett az eső, de mindkettőjük tele volt energiával, így le kellett vezetniük.

Egy sokadik dobás alkalmával bátyja véletlenül leverte az ablakpárkányon lévő virágot. A cserép hatalmas csattanással darabokra tört a padlón.

Édesanyjuk berontott a szobába, mert azt hitte, baj történt. Egyből leguggolt bátyja elé, és megvizsgálta, nem sérült-e meg. Bátyja elmondta, hogy ő verte le a virágot az ablakból, de édesanyjuk nem haragudott rá. Felküldte az emeletre a szobájába, majd miután hallotta az ajtót becsukódni, Jungkook felé fordult.

- Megmondtam, hogy nem szabad a lakásban játszani! Miért kell folyton idegeskednem? Ha valamit kérek, akkor az legyen is úgy! Miért nem fogadsz szót? – Édesanyja hangja úgy csapott le rá, mint késő délután a vihar az egész falura, és Jungkook megrémült anyja haragjától, pont úgy, mint a mennydörgéstől, mely akkor szelte át a szoba csendjét. - Azonnal takarítsd el!

Azzal anyja hátat fordított, és becsukva maga után az ajtót, Jungkook magára maradt.

Nem értette, miért ő kap büntetést, amikor nem ő tette tönkre a virágot. Mindketten ugyanolyan vétkesek abban, hogy megszegték édesanyjuk szavát, de testvére az, aki rosszabbat tett, mint ő. Arról nem beszélve, hogy ő a fiatalabb, akkor miért nem a testvérét bünteti? Megérti, hogy beteg és egy kicsit más, de attól még ő az idősebb is. A testvérének kellene büntetést kapnia, nem neki. Vagy ha már édesanyjuk mindenképpen büntetni akarja őket, akkor épp annyira kellene a bátyját is leszidnia, mint őt.

Szeretne édesanyja elé állni, és elmondani neki, de tudja, hogy attól csak nagyobb bajba kerülne.

Így hát némán, halkan zokogva elkezdi felszedni a cserépdarabokat. A virággal nem tudja, mit kezdjen, ezért azt is a kukába dobja.

És akkor Jungkook elkezdi meggyűlölni édesanyját, és testvérét is.

És a zöld dinoszauruszt, ami ezúttal játszás közben a kanapé alá csúszott, és onnan bámult rá hatalmas szemekkel.

*

Jungkook csak áll, és nézi a dinoszauruszt. Rengeteg ehhez hasonló emléket tudna felidézni, amikor ő kapott büntetést vagy szidást a testvére helyett. Bár ő volt a fiatalabb, mégis érettebb volt, mint a bátyja, és Jungkook tudta, hogy valószínűleg ez lehetett az oka, amiért ő kapott ki mindig.

Alapjáraton szerette a családját. Szeretett velük lenni, velük tölteni az időt, és velük menni bárhová. Nem voltak gazdagok, és nem volt nagy házuk se, de tudta, hogy édesanyja mindent megtesz a boldogságukért. A bátyja boldogságáért különösen.

Jungkook azt is tudta, hogy minden veszekedés és kiabálás ellenére édesanyja szereti őt. Hiszen öltöztette, iskolába járatta, adott neki enni, segített a tanulásban, ha valami nem ment, és esténként puszival búcsúzott el tőle. Azt gondolta, lehetne ennél rosszabb is a helyzet, és ezért megbecsülte az értékes perceket, amiket édesanyja ritkán, de neki szentelt.

És a bátyját is imádta, minden gyerekessége és butasága ellenére. Tudta, hogy a bátyja beteg, és ezért sokan piszkálják, de számára attól még ugyanolyan volt, mint mindenki más. Ugyanúgy szeretett vele játszani, bújócskázni, rajzolni, hiszen a testvére volt. Imádták egymást, mint a legtöbb testvér. Talán náluk a ragaszkodás erősebb volt, mint másoknál. Bátyja felnézett rá, hiszen más gyerekek nem nagyon fogadták el, és Jungkook úgy vigyázott rá és óvta mindentől, mint a bátyja a dinoszauruszát a kosztól.

Jungkook szerette őket, de valahogy ez egy idő után halványodni kezdett. Valami kezdett benne megváltozni, és egyre többször érezte magát megbántottnak, csalódottnak, kirekesztettnek.

Minden rossz ellenére szerette őket és igyekezett a rossz gondolatait elhessegetni, eltemetni, de egy idő után mintha már nem bírt volna velük. Felülkerekedtek rajta.

És Jungkook pontosan emlékszik arra a napra is, amikor ez a változás elkezdődött. Vagy mondhatni beteljesedett.

*

Emlékszik arra a napra, amikor az iskolában szintet lépett a taekwondoban. Megszerezte az eggyel nagyobb fokozatú övet, ezért edzés után amilyen gyorsan csak tudott, felöltözött és hazarohant.

Jungkook már egészen kiskora óta szerette a harcművészeteket, és nem csak azért, mert tudta, ezzel képes lesz a testvérét megvédeni a többi gyerektől, hanem mert édesapja is taekwondo edző volt.

A házuk a falu szélén volt, a lehető legmesszebb az iskolától, de a távolság és a hideg ellenére is csak szaladt és szaladt. Már csontig átfagyott, hiszen november vége volt, bőven nulla fok alatt, a hó éppen hogy csak nem esett, de a boldogsága, az öröme felülmúlt mindent. Semmi nem tudta visszatartani.

- Anya, anya! – Kiabált már jó messziről, és hangján érezni lehetett, hogy mennyire zilál.

Válasz természetesen nem érkezett, de nem is várt, hiszen biztos volt benne, hogy anyukája meg se hallotta.

- Anya! – Kiáltott újból, amint berohant a kapun.

Látása kicsit elhomályosodott már ekkor a hidegtől, de így is ki tudta venni, hogy édesanyja és testvére ott ülnek a teraszon.

- Anya! Megkaptam az övet! – Újságolta lelkesen, a levegőben lóbálva a zöld övet. – Szintet léptem! Már erősebb vagyok!

Jungkook nagyon boldog volt, és ezt szerette volna a családjával is megosztani, szerette volna, ha édesanyja is büszke lenne rá. Osztozni akart az örömben, a szívében túlcsorduló boldogságot ki akarta tölteni egy pohárba nekik.

Jungkook édesanyja felállt és megindult felé. Jungkook ott állt tőlük néhány méterre, széles mosollyal az arcán, kezeit a levegőbe emelve, az ölelést várva.

De amint édesanyja elé ért, az ölelés helyett egy hatalmas pofon csattant az arcán.

Jungkook teljesen lefagyott.

Arca égett, mint a kandallóban a tűz.

Mosolya egy pillanat alatt elolvadt, kezei a levegőből a teste mellé hulltak.

- Hogy tehetted ezt? – Ripakodott rá anyja bosszúsan. – Nézz a bátyádra! Megverték!

Jungkook félve pillantott a háttérben ülő testvérére, aki vigyorogva ölelgette a zöld dinoszauruszt. Jobb arca és szeme felduzzadt, szája sarkából csöpögött a vér, és halovány karcolások borították. Biztosan fájhatott neki, de testvére még így is boldogan mosolygott. Ő volt az egyetlen, aki mindezek ellenére örült a sikerének.

- Neked kellett volna vigyáznod rá! Ez a feladatod! Hogyan küldhetted haza egyedül? – Anyja ordított, és Jungkook ismét rá figyelt.

Várta a következő pofont, de az nem érkezett. Pedig sokkal inkább szerette volna azt az ütést, minthogy anyja így viselkedjen, és őt szidja. Ezerszer el tudta volna viselni az ütéseit, de azt már kevésbé, ha a haragját kimutatta és a szavaival sújtott le rá.

- Ha már megengedtem, hogy taekwondora járj, akkor meg kellene védened a bátyádat! Azért tanulsz verekedni, hogy őt megvédhesd! 

Édesanyja kikapta Jungkook kezéből a zöld övet, majd a földre dobta és megtaposta. Hátat fordított neki, és visszasétált a teraszra.

Jungkook pedig sírni kezdett.

Eltörött nála a mécses és csak bömbölt, megállíthatatlanul.

- Anya…

De az anyja nem figyelt rá. Azt se tudta, mit mondjon neki. Bocsánatot kérjen a viselkedéséért? Hibázott egyáltalán?

Jungkookot olyan szomorúság és fájdalom öntötte el, amit nem tudott szavakba foglalni. Valami hasogatott belül, és azt hitte, hogy beteg. Hogy valami nem működik rendesen a szervezetében, és azért fáj neki ennyire. De csakhamar rájött, hogy ez ugyanaz az érzés, amit édesapja halálakor érzett.

Ettől hát még inkább rázendített. Arra gondolt, bár itt lenne édesapja, aki megvigasztalná. Nem is, ha itt lenne az édesapja, akkor ez meg sem történt volna. Minden sokkal jobb volt, amikor az apukája velük volt. Akkor még békességben éltek, és nem hárult rá ennyi feladat. Jungkook úgy érezte, amióta édesapja meghalt, neki kellene azt csinálnia, amit az apjának.

De Jungkook még csak gyerek volt, és nem tudta, hogyan tudná egy felnőtt férfi feladatát átvenni.

Így tehát egyre hangosabban sírt, és sírt.

Testvére odaszaladt hozzá, és a kezébe nyomta a zöld dinoszauruszt.

- Én büszke vagyok rád. Jungkook-ah. Jó testvér vagy. Erős testvér vagy. Kölcsön adom neked a dinoszauruszomat erre a napra!

És a testvére csak vigyorgott, még megvert arccal is. Ez annyira szánalmassá tette és ezt Jungkook nem bírta elviselni. Miért boldog most is? Mégis mit képzel magáról, hogy ezek után még ő akar lenni a jobb testvér? Hiszen miatta került bajba, miatta viselkedik így az édesanyja, miatta taposta össze az övet és miatta nem képes osztozni az örömében.

- Nem kell a hülye dinoszauruszod! – Kiáltotta sírva, és két kézzel lökte el magától.

Bátyja a földre esett, de nem lett baja, és nem kezdett el sírni. Jungkook a földre dobta a kezében lévő dinoszauruszt, majd ahogy édesanyja tette, úgy ő is jól megtaposta.

Ettől aztán testvére visítani kezdett. Gyűlölte, ha valaki a holmijához ér és kárt tesz benne. Olyan szinten megvadult tőle, hogy üvölteni kezdett és eszeveszettül igyekezett a plüsst megtisztítani a kosztól.

Édesanyja meghallva a kiabálást elindult feléjük, és Jungkook biztos volt abban, hogy most minden bizonnyal meg is kapná azt a második pofont.

De nem bírta elviselni a helyzetet. Képtelen volt ennyi érzelmet és ennyi szenvedést egyszerre elviselni. Mielőtt édesanyja odaért volna hozzájuk, ő elrohant. Hallotta maga mögött szitkozódni, de nem emlékezett rá, mit mondott.

A kapuban azonban még megállt, és visszafordult. Édesanyja testvére mellett guggolt, és próbálta valahogyan megnyugtatni.

Ez felettébb sok volt Jungkooknak.

Őt soha semmiért nem vigasztalták meg, pedig most volt a legnagyobb szüksége rá.

- Gyűlöllek! Gyűlöllek titeket! – Ordította torka szakadtából. - Bárcsak halott lennél! Bárcsak meghalnál, hyung!

- Azonnal fejezd be! Nincs jogod így beszélni! A te feladatod, hogy biztonságban legyen a testvéred! Azért szültelek, hogy megvédd őt és vigyázz rá!

És Jungkooknál akkor betelt a pohár.

Az a keserűség, amit édesapja halálakor érzett, most egyszerre megrohamozta őt. Elöntötte testét, és nem hagyta szóhoz jutni. Úgy érezte, elveszítette édesanyját, és tudta, sosem fog akkora szeretet kapni, mint a bátyja.

Jungkook úgy érezte magát, mintha ő maga lenne a sötétség egy viharos éjszakán. Se Hold, se csillagok, se lámpafény. Csak a tömör feketeség, a tömör fájdalom. A megalázottság. A hiány. A gyűlölet.

Hátat fordított és ismét futni kezdett. Csak rohant, maga mögött hagyva őket, remélve, ettől elmúlik minden rossz érzése.

Csak az a bizonyos zöld dinoszaurusz lebegett szemei előtt.

*

Jungkook szeme a dinoszauruszról ismét a fényképre téved. A bátyja még halála után is vigyorgott rá azzal az ártatlan mosolyával, amitől mindenki megsajnálta, és ezt Jungkook szívből gyűlölte.

Szerette bátyját, de a gyűlölete mostanra már sokkal nagyobb volt.

Bátyját okolta mindazért, amit az élettől nem kapott meg, és éppen ezért nem tudott most sírni. Mondhatni, még örült is neki, bár ezt soha senkinek sem merte volna bevallani, még magának sem.

Jungkook végre úgy érezte, hogy ő léphet előtérbe. Most, hogy már nem volt itt a bátyja, aki édesanyja figyelmét folyton elvonta volna, tudta, hogy minden rendben lesz. Ezentúl az édesanyja őt fogja a szeretetével elárasztani, őt fogja pátyolgatni, az ő kezét fogja fogni, amikor átmennek az úttesten, ő fog egy esős napon az esernyője alá beállni, őt fogja szerető karjaiba zárni, és édes puszikkal elhalmozni.

Jungkook nem érezte azt, hogy ez a gondolat rossz lenne. Eddig mindig csak a testvére létezett, de végre megkaphatta azt, ami neki járt. Hiszen ő volt a fiatalabb, róla kellett volna gondoskodnia mindenkinek, és nem fordítva.

Sajnálta testvérét, de úgy gondolta, megérdemelte. Elvett tőle mindent, megfosztotta a szeretettől és édesanyjától, és ő viselt el minden pofont és szidást helyette is. Néha még azt is gondolta, hogy édesapja is miatta halt meg. A testvére tehát csak megkapta a büntetését, ami kijárt már neki.

Jungkook tekintete édesanyjára téved. Most maga elé meredve, zokogás nélkül ül a sarokban. Egy kicsit csalódott benne, amiért a fiát siratja, aki annyi fejfájást okozott neki. Jungkook tudja, hogy édesanyjának nem volt könnyű a testvérét kezelni, sokszor nem tudott eleget aludni és hamar elfáradt a tanításában, abban, hogy folyton mellette kellett lennie. Tudja, hiszen hamar elkezdett őszülni a haja, sokkal több ránc keletkezett arcán, mint a többi gyerek anyukájának, és gyakran hallotta esténként sírni is. Jungkook emiatt is gyűlölte a bátyját.

Egy kicsit még haragudott édesanyjára, amiért azt mondta, hogy azért hozta őt a világra, hogy a testvérére vigyázzon, de most, hogy már nem volt kire, tudta, hogy ez már nem számít. Ketten maradtak, és tudta, anyja mindent meg fog tenni azért, hogy neki sose essen baja, és őt sose veszítse el.

*

Pár nappal később megtartották a temetést.

Jungkook egy idős hölgy kezét fogva nézte végig, ahogy testvére koporsóját a földbe helyezik. Édesanyja nem tudott ott lenni mellette, mert a fájdalomtól összerogyva zokogott az egyik széken.

Szomorú dal szólt a háttérben, ami elvegyült az ismerősök hüppögésével, néhányak erőteljesebb sírásával. A pap mélyen zengő hangja valamelyest elnyomta ezt a ricsajt, ami annyira idegesítette. Szerette volna elmondani az embereknek, hogy a testvére mennyire álszent volt, hogy nem kell megsiratni, hiszen jogosan halt meg, de végül csendben maradt. Ezek után úgyis feledésbe fog merülni, és évekkel később soha senki nem fogja már szóba hozni.

Jungkook szorosan a kezében fogta a zöld dinoszauruszt. Szerette volna megtartani, hiszen eredetileg ez az övé volt, neki szánta volna édesanyja, de ugyanakkor tudta, hogy el kell engednie, mert ha vele marad, az olyan lenne, mintha a bátyja sose tűnne el.

Így hát miközben földet lapátoltak a koporsóra, ő is beledobta a zöld dinoszauruszt a gödörbe, hogy testvére csontjaival együtt temessék el. Mit számított már, hiszen ezentúl édesanyja őt fogja ajándékokkal elhalmozni, és ha legközelebb kinéz magának egy plüsst, akkor azt ő fogja megkapni. Nem a testvére, nem valaki más. Csakis ő.

*

A temetés után a zene elhalt, a pap hangja sem búgott többé, és a fekete ruhás emberek szétszéledtek, lassan eltűntek a közelükből.

Csak édesanyja zokogott magában a padon ülve, és Jungkook állt még mindig ott a koporsó előtt, az idős hölgy kezét szorongatva.

Jungkook ajkai alig láthatóan, de felfelé görbültek.

Mosolygott.

Életében először talán most mosolygott felhőtlenül, megkönnyebbülve.

*

Elgáncsolja a fiút, aki ettől a földre esik. Hatalmas porfelhő száll fel körülötte. A fiú próbálna felkelni, de akkor egy kő találja el a tarkóját, amitől nem bír felállni. A fájdalomtól sírni kezd, és kezét a sebhez emeli. Csupa vér lesz.

Jungkook a hátára fordítja a fiút, és a derekára ül. Tudja, hogy a fiú erősebb nála, ezért gyorsan cselekszik. Ütni kezdi, mindkét öklével teljes erőből. Csak úgy repkednek a pofonok, a levegőben a csattanások sokkal hangosabbak, mint amikor tanórákon gyakorolta.

Percek telnek el, de Jungkook még mindig üti az arcát. Képtelen abbahagyni. A gyűlölete túl erős, hogy megálljt parancsoljon.

Végül lihegve, elfáradva néz a fiú arcába. Tele van sebekkel az arca, zúzódásokkal és vérrel. Egy ép felület sincs rajta. A fiú már nem sír, nem üvölt, csak halkan nyöszörög, és a nevén szólítja.

Jungkook undorodva tekint a saját bátyjára. Mélyen a szemébe néz, és lassan felkel.

A testvére könyörög neki, hogy segítsen, és ahogy távolodni kezd, azt hiszi, valóban segítségért rohan.

De néhány lépés után Jungkook megáll, és egy nagyobb darab követ emel fel. Nehéz a súlya, alig bírja odacipelni a testvére mellé.

Kezei, ujjai fájnak még a kesztyű alatt is, de tudja, hogy véghez fogja vinni.

Muszáj.

Csak így kaphatja vissza édesanyját.

Elengedi a követ bátyja feje felett. A csontok apró darabokra törnek, még több vér, és némi agyvelő színezi meg a koszos földutat.

A testvére többé nem mosolyog.

*

Jeon Jungkook ott állt testvérének virágokkal feldíszített koporsója előtt és nem érzett megbánást. Ő volt az egyetlen, aki tudta az igazságot.

Azt, hogy ő ölte meg a testvérét.

És erre mérhetetlenül büszke volt.

Emlékszel még...?

EMLÉKSZEL MÉG…?

(2018.08.28.)

Emlékszel még arra, hogyan ismerkedtünk meg? A napra, amikor valami csoda folytán először találkoztunk és nem igazán tudtuk, hogyan kezdjünk beszélgetést egymással? Aztán valahogy pár nap alatt mégis egészen a szívemig kúsztál, láthatatlanul, elsöpörtél mindent, mint egy nagy erejű vihar és azt vettem észre, hogy csak az irántad érzett szerelmet látom, érzékelem. Olyan csodás volt, olyan mesébe illő… Nagy jelentőséget tulajdonítottam neki, úgy éreztem magamat, mint egy filmszereplő, különlegesnek tartottam mindezt, pedig valójában csak egy egyszerű és teljesen átlagos találkozás volt.

Emlékszel még arra, hogy mennyi ideig kerültük egymást és mennyi ideig titkoltuk egymás elől az érzéseinket? Hetek, hónapok teltek el így. Találkoztunk, amikor tudtunk, beszélgettünk, amikor lehetőségünk adódott rá, amit csak lehetett, megosztottunk egymással. Napról napra közelebb kerültünk egymáshoz, megismertük a másikat, és ezáltal egyre inkább egymásba szerettünk.
Hosszú ideig mégsem vallottuk be érzéseinket. Mai napig nem tudom, hogy miért. Talán, mert féltünk, hogy a másik mégsem így érez? Vagy, hogy ez az egész túl szép, hogy igaz legyen? Vagy egyszerűen csak azért, mert ennyire bátortalanok voltunk?

Emlékszel még a késő esti sétáinkra? Hajnalokig az utcán bolyongtunk, céltalanul. Nem számított, hogy mennyi az idő, hogy másnap korán kell kelni, mi csak mentünk, és mentünk. Az se számított, ha éppen szakadt az eső, vagy dermesztő hideg tombolt; átfagyott végtagokkal is bejártuk a várost, csak mert minél több időt akartunk tölteni a másik társaságában. Mert hiába az időjárás, semmi sem tudott minket elszakítani egymástól. Mert minden egyes perc felért egy kinccsel, mert minden egyes perc alatt egyre közelebb és közelebb kerültünk.

Emlékszel még, hogy egymás lelki támaszai voltunk? Amikor rossz passzban voltál, mindig hozzám menekültél. Nekem öntötted ki a lelkemet, nekem dühöngtél, és tőlem kértél segítséget. Nálam megtaláltad a vigaszt, hozzám bármikor jöhettél, én mindig tárt karokkal öleltelek magamhoz. Ott voltam, amikor szükséged volt rám, és ahogy mondtad, a legjobb barátod voltam. Úgy törődtem veled, mint senki más, pedig váltig állítottad, hogy meg se érdemled, hiszen olyan rövid ideje ismerjük egymást. Én mégis ott voltam, mert szerettelek, és mert ember vagy, akit nem hagyhatok magára.

És ott voltam, mert tudtam, fordított esetben is számíthatok rád. Meghallgatsz, és magadhoz ölelsz, és azt mondod, minden rendben lesz. Ez sokkal többet jelentett nekem, mint bármi más.

Emlékszel még az első csókunkra? Épp filmeztünk, amikor egymásra néztünk és valahogy csak megtörtént. Édesen forró volt, lassú és érzéki. Megnyugtató, mégis felpezsdítő. Megszűnt körülöttünk a világ, és nem kellettek szavak, anélkül is biztosak voltunk abban, mit érez a másik. Akkor lett mindkettőnk számára biztos, hogy érzéseink kölcsönösek és ez rettenetesen boldoggá tett. Az a mosoly, ahogy rám néztél utána… Nem tudom elfelejteni. Olyan hangosan dobbant akkor a szívem, hogy szinte biztos vagyok abban, hogy te is hallottad.

Emlékszel még arra, amikor kiderült, hogy mindez csak egy hazugság? Kiderült, hogy te sosem akartál tőlem semmit, hogy te sosem éreztél irántam semmit, hogy csak akkor rohantál hozzám, amikor össze voltál törve és csak azért találkoztál velem, mert barátok voltunk, és a barátoknak kötelességük találkozniuk. Nem szerettél, és minden egyes apró dolog, aminek én nagy jelentőséget tulajdonítottam, neked csak egy hétköznapi dolog volt. Sosem akartál velem lenni, csak azért nálam vigasztalódtál, mert tőlem megkaptad, amire szükséged volt, mert tudtad, hogy én mennyire szeretlek. Kihasználtál, csak akkor tettél bármit is, amikor te az akartad, csak a saját javadra cselekedtél, én mégis mindezt úgy érzékeltem, hogy értem teszed.

Megvakítottál a nézéseddel, a bolondját járattad velem. A végén pedig még én voltam mindezért a hibás.

Emlékszel még arra, amikor kiléptem az életedből? Tudom, hogy nem szerettél úgy, és tudom, hogy önző vagy, de ugyanakkor, amit adtam neked, azt most már hiányolod. Mert az a sok apró öröm, az a sok kellemes nap, az a sok séta és beszélgetés, igenis nyomot hagyott benned, és most, hogy már nincs, ha egészen kicsit is, de hiányzik. Tudom, hogy az ürességet más be fogja tölteni, de az a rövid időszak mégiscsak boldog volt, neked is, amit én egy mozdulattal kitéptem. Ha nem is fáj annyira, attól még egy egészen kicsikét sajog neked is, ha visszagondolsz az együtt töltött időkre.

Emlékszel még erre, ha meglátod a nevemet?

Emlékszel még a boldogságunkra, ha meglátsz egy képet rólam?

Emlékszel még a fájdalomra, ha körbenézel az üres szobádban?

Emlékszel még, ugye?

Mert én már nem.