Nem engedem el a kezed

Nem engedem el a kezed

(2014. november 9-22.)

Eljött az éjszaka. Az égen sötét felhők kúsztak át, eltakarva a csillagokat és a Holdat, az egyedüli fényforrást. Odakint minden csendes volt. Semmi zaj, semmi halk neszezés, még a fák lombkoronái se moccantak. Csakis a színtiszta és rideg mozdulatlanság. Ha volt is odakint valaki vagy valami, a teljes sötétség miatt nem láthattuk az árnyékát.

Visszahúztam a függönyt, elléptem az ablaktól és megfordultam. Végigfuttattam tekintetem a Chanyeolon és Krisen és egy sóhaj kíséretében konstatáltam, hogy már csak ennyien maradtunk. Leültem a székre, a kezemben lévő géppuskát a két lábam közé állítottam és úgy néztem a többiekre. Mindketten megtörtek voltak, fáradtak és nyúzottak.

Mielőtt bárki megszólalhatott volna, Sehun lépett ki az egyik szobából, és csatlakozott hozzánk.

- Hogy van Luhan? – kérdeztem.

- Nem élte túl.

Lehunytam a szemeimet és lassan kifújtam a levegőt. Nem kellett volna meglepnie a hírnek, mert számítottam rá, lélekben már felkészültem erre. Az elmúlt nap alatt ő volt a második, akit elvesztettünk. Vajon ki lesz a következő?

Felálltam és Sehun mellé léptem. Összegörnyedve ült az egyik rozoga széken, és miután óvatosan megszorítottam a vállát, halkan sírni kezdett. Teste előrehanyatlott, rázkódott, arcát kezeibe temetve zokogott. Sehun, aki mindig is életerős volt, aki az egyik legerősebb volt közülünk, eddig bírta. Most megtört, elkeseredett, elveszett. Luhan közel állt hozzá, a legjobb barátok voltak már egészen gyerekkoruk óta és most, hogy ő meghalt, kikészült.

Megveregettem a hátát, mire ő még hangosabban sírni kezdett, és derekamat átkarolva, magához húzott és arcát hasamba fúrva zokogott. Rossz volt így látni őt, és ahogy ismét a többiekre pillantottam, még jobban összeszorult a szívem.

Négy napja kezdődött minden.  Egy idegen és eddig ismeretlen vírus elterjedt a városban és sorra szedni kezdte az áldozatait. Naponta ezreket, tízezreket. Hogyan történt mindez? Ötletem sincs. Egyik nap még minden rendben volt, és most… Most másról sem hallani a hírekben. Ki tette ezt? Ki akarja elpusztítani a világot? Mi célja volt ezzel? Van ellenszer? Mi fog történni még? És ami a legfontosabb: mi meddig tartunk ki?

Négy napja rostokolunk a házamban. Három nappal ezelőtt még mind a tizenketten életben voltunk, de mostanra már csak négyen maradtunk: Sehun, Kris, Chanyeol, és én. Három napja nem merészkedtünk ki, nem láttuk a napfényt, a világot. Hogy mi van a családunkkal? Élnek-e vagy meghaltak? Arról sem tudunk semmit.

Az ételünk és az italunk fogytán van, a türelmünk és az energiánk úgyszintén, és nem tudjuk, hogy közülünk ki van megfertőződve. Semmit nem tudunk erről a vírusról. Hogyan kapták el a többiek? Elkaphatjuk a másiktól pusztán attól, hogy egy levegőt szívunk? Az egyetlen, amiben biztosak voltunk, hogy pillanatok alatt végez velünk és kicsit sem kíméletes. Luhan három órán át üvöltözött és zokogott, míg végül feladta a küzdést. Testén először furcsa vörös foltok jelentek meg, amik mindössze egy óra lezajlása alatt ellepték egész testét, végül lassan bőre elkezdett leválni testéről. Mintha élve megnyúzták volna. A legrosszabb mindebben az volt, hogy semmit sem tehettünk az ellen, hogy csillapítsuk fájdalmát. Még csak vizes ronggyal sem törölhettük meg homlokát, hogy a láza lemenjen, hisz amint hozzáértünk, ott a bőrén hatalmas seb keletkezett. Bármiféle fájdalomcsillapító, nyugtató itt mit sem ér.

- És akkor most mit csinálunk, Tao? – Kris kérdése visszarántott a valóságba. Megráztam a fejem és kinyitottam a szemeimet. Elengedtem Sehunt, aki addigra már abbahagyta a zokogást, és már csak halkan szipogott.

- Mennünk kell. Nem maradhatunk itt – összehúztam magamon a kabátomat, majd a kezembe fogtam a fegyvert és az ajtóhoz léptem. A többiek is öltözködni kezdtek, egyedül Chanyeol toporgott egy helyben.

- De… odakint veszélyes – ellenkezett.

- Tudom. De a katonai bázis csak néhány órára van tőlünk, és oda kell érnünk. Amennyi ételünk és vizünk maradt, nem bírjuk sokáig.

- Reggelig azért csak várhatunk, nem? Akkor valamivel mégiscsak biztonságosabb.

- A barátaink teste ott rohad a szobákban, Chanyeol. Idevonzza a többi korcs lényt, ezeket a zombikat vagy minek nevezzem őket, és én nem szeretnék az áldozatukká válni. Ráadásul bármelyikük átalakulhat, és én nem akarom lepuffantani egyik barátomat sem. Itt ugyanolyan veszélyes, mint odakint. Ha itt maradunk, nem éljük meg a reggelt, ha pedig útra kelünk, akkor van reményünk. Én is félek, ahogy ti is, de meg kell próbálnunk.

Chanyeol végül nagyot sóhajtott, és ő is felöltözött. Tudtam, hogy nem helyes kimennünk, de igazából jelen helyzetben sehol sem voltunk biztonságban. Akik nem haltak meg a vírustól, azok lenyúzott bőrrel, teljesen tudattalanul rohangáltak az utcákon és emberekre vadásztak. Ha maradunk, a rothadó hússzag, melyet barátaink holtteste árasztott magából, idecsalta volna őket. És ha megérzik, akkor nem egyedül, hanem több tucatnyian jönnek, akikkel nem tudunk elbánni. Ha meg kell halnom valaha, nem az ő eledelükké akarok válni.

- A következő a terv – mondtam, miután összeszedelőzködtünk és mindenki a kezébe vett valami fegyvert. – Beszállunk az autóba és elhúzzuk a csíkot. Még véletlenül se nézettek hátra, világos?

Egyetértően bólintottak a többiek. Mielőtt kinyithattam volna az ajtót, halk kaparászást hallottunk magunk mögött. Lélegzetvisszafojtva fordultunk meg és füleltünk. A neszezés az egyik ajtó mögül jött. Hosszú másodpercek teltek el, ezalatt pedig több gondolat is végigfutott fejemben. Talán már itt vannak és körbevették a házat? Vagy már be is másztak az ablakon és esélytelen a menekülés? Vagy…

- Luhan! Ez Luhan! – kiáltott fel Sehun, és eldobta a kezéből a fegyvert, majd szinte futva megindult a szoba felé, ahonnét nemrég jött ki. Még azelőtt sikerült visszarántanom, hogy megfogta volna a kilincset.

- Ez már nem Luhan! – ordítottam rá, és elráncigáltam az ajtótól.

- De igen! Még él! Tao, engedj el, Luhant is magunkkal kell vinnünk! – rángatózott és csapkodott kezeim között, de nem engedtem el.

- Ő meghalt, érted? – fordítottam magammal szembe, és mondtam egyenesen a szemeibe a kőkemény valóságot. – Tudom, hogy nehéz elfogadnod, de ő meghalt, Sehun. Nincs többé. Az a valami már csak a teste, semmi más. Ha kinyitod az ajtót, mindannyian meghalunk.

Nem vártam meg, míg értelmezi a szavaimat. Sehun gyászolt és ilyenkor hajlamosak vagyunk olyan dolgokat hinni és képzelni, ami nem létezik, vagy nem úgy van, ahogy. Nem dolgozta fel Luhan halálát, ami érthető volt, hisz csaknem fél órája veszítette el, éppen ezért nem gondolkozott tisztán. Ha gyászolunk, minden alkalmat megragadunk, hogy a szeretett személyt visszahozzuk, mert a fájdalom túl erős ahhoz, hogy képesek legyünk elviselni és megküzdeni vele.

Megfogtam a kezét, és magam után húzva kirohantam az éjszakába. Nem néztem se jobbra, se balra, csak futottam egyenesen az autóm felé. Túl nagy volt a csend, de némi morgást és az avar halk ropogását nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Már itt voltak, és minket figyeltek.

Kivágtam az ajtót, majd belöktem a hátsó ülésre Sehunt, én magam pedig bepattantam a kormányhoz. A többiek csatlakoztak, és miután ők is beszálltak, beletapostam a gázba. Épphogy kiértünk a kapun túlra, amikor valami nekicsapódott az autó oldalának. Mind a négyen felordítottunk, és ahogy oldalra fordítottam a fejemet, Luhan nézett velem farkasszemet. De ő már nem az igazi Luhan volt, mert a szemeiben csak az éhség és az üresség keveredett.

- Tao, indítsd már! – kiáltotta mellőlem Kris, de én teljesen lebénultam. Csak néztem a szőke hajú fiút, aki néhány órával ezelőtt még köztünk volt, és mosolyogva próbált bíztatni, hogy hamarosan túljutunk ezen az egészen. Most pedig… most pedig ránk vadászott, mintha az ellenségei lennénk.

- Tao, az istenért is! – üvöltött fel ismét Kris. Átcsúsztatta a lábát hozzám, és rátaposott a gázra, miközben a kormányba kapaszkodott egyik kezével, a másikkal pedig egy hatalmasat ütött combomra. Ütésére egyből észhez tértem, és átvettem a vezetést, ő pedig visszahúzódott a térfelére.

Az autóval kihajtottam az útra, és amilyen gyorsan csak lehetett, elhúztuk a csíkot. Mikor belenéztem a visszapillantó tükörbe, azok a lények célba vettek minket, de csakhamar lehagytuk őket.

Hosszú percekig nem szóltunk egymáshoz. Az előbb csak kis híján múlt, hogy ne kapjanak el minket; ha csak egy másodperccel később is indulunk, most mi is halottak lennénk.

Sehun csendesen sírdogált Chanyeolhoz bújva, Kris pedig mellettem ülve tekintgetett ki az ablakon. Odakint sötét volt, a házakban nem égtek a villanyok, az utcai lámpák réges-régen kialudtak, mindent a komor és ijesztő feketeség ölelt körbe. Egyedül csak az autó fényszórói adtak némi fényt, éppen csak annyit, hogy lássam az utat.

Mindannyian meg voltunk rémülve. Mindössze négy nap telt el a szörnyű járvány óta, de olyan volt, mintha ez az egész soha nem akarna véget érni. Nem tudtuk, látjuk-e még a családunkat, hogy eljutunk-e a katonai bázisig, és ha sikerül is, akkor ott mi lesz velünk. És akkor itt volt a tizenkét fős baráti társaságunk, akikből már csak négyen maradtunk. Egyikünk sem fogta fel, mi történt velünk, hogy min megyünk keresztül, és hogy a barátainkat sem látjuk többé viszont. Ez az egész olyan volt, mint egy borzalmas rémálom, amiből sehogy sem tudunk felébredni.

*

Csaknem egy órája utaztunk már, és azóta nem szóltunk egymáshoz. Többször körbepillantottam a társaságon, és örömmel vettem tudomásul, hogy mindenki elaludt. Azt hiszem, rájuk fért az alvás, hisz az elmúlt napokban nem sokat tudtunk pihenni.

Újra az útra figyeltem és lassan hajtottam keresztül a városon. Minden kihalt volt. Senki nem lézengett az utcákon, az üzletek zárva voltak, az élelmiszerboltok teljesen kifosztva, üresen álltak. A távolból most nem lehetett hallani a járművek zúgását, a fékcsikorgást, a fülsiketítő dudaszót, az utcasarkokon lévő szórakozóhelyek üvöltő zenéjét, az emberek nevetését, a kisgyerekek sikításait, a veszekedő párok kiáltásait. Minden megszokott zaj, ami néhanapján idegesített, most egyszerre megszűnt. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ezek a dolgok hiányozni fognak. Vajon visszatérhetünk a régi időkbe? Vajon visszakaphatjuk még ezeket a dolgokat?

Aligha.

A világ a vége felé közeledett, és nem tudtuk, hány napunk van még hátra. Minden egyes perc, amit élhettünk, egy kincs volt. Minden másodperc fontossá vált, és számított. Vagy inkább nevezzem átoknak? Hisz… mi értelme lett volna élni, ha már szinte mindenünk odaveszett? Legszívesebben feladtam volna, de még itt volt három ember, akiket nem engedhettem el.

A kocsi egy pillanatra megremegett, majd lassítani kezdett és néhány méterrel később megállt.

- Ne, ne, kérlek, mondd, hogy ez nem történik meg! – próbáltam újból elindítani a járművet, mindhiába. – A rohadt életbe! – ütöttem egyet a kormányra, és tehetetlenül dőltem rá.

- Mi az? Mi történt? – pislantott rám álmosan Kris, és beszélgetésünkre Sehun és Chanyeol is felébredtek.

- Kifogyott a benzin.

- Most ez komoly? Mondtam én, hogy maradnunk kell! – esett kétségbe Chanyeol, és dühösen nézett rám.

- Milyen messze vagyunk a bázistól? – kérdezte Kris. Igyekezett higgadt maradni, mert ha mindannyiunkat elfog a páni félelem, az nem vezet jóra.

- Nem tudom. Talán néhány kilométer – feleltem.

- Oké. Akkor gyalog megyünk tovább.

- Tessék? – néztünk rá kérdőn.

- Ha futunk, akkor egy órán belül odaérhetünk, de ha maradunk…

Egyikünknek sem akaródzott menni, de a semmi közepén voltunk egy autóban, ami többé szintén nem volt biztonságos. Nem mondtunk semmit, csak cselekedtünk. A kezünkbe vettük a fegyvereket, és kinyitottuk az ajtókat.

Minden erőnket beleadva, futni kezdtünk. Nem tudtuk, mi van mögöttünk, mi van előttünk, csak rohantunk az éjszakában. Akkor már nem volt célunk. Az, hogy eljussunk a menedékig, csak egy kifogás volt számunkra. Hogyan folytathatnánk az életünket, ha a szeretteink mind halottak? Voltak álmaink, amik négy nappal ezelőtt a semmivel váltak egyenlővé. Volt egy csodálatos otthonunk, ami úgy omlott össze, mint a kártyavár. Amiért még életben voltunk, az a barátság volt. Csak mi négyen maradtunk egymásnak. Az emlékek éltettek. A mottónk, hogy a végsőkig küzdünk. Semmi más.

Lépteket hallottunk magunk mögül. Ott voltak körülöttünk, célba vettek minket, üldözöttekké váltunk. Rohantunk, nem néztünk hátra, csak előre és előre, még ha nem is láttuk a kiutat. Bárhová is jutunk, a lényeg, hogy együtt tegyük meg.

Túl közel voltak. Egy pillanat alatt zajlott le minden. Chanyeolt elragadták mellőlem. Hangosan ordított egyet, és mire észbe kaptam, már nem volt mellettem.

- Chanyeol! – hangom visszhangot vert a kietlen némaságban. Lassítottam, hogy visszaforduljak érte, de Kris megfogta a kezem és tovább rángatott.

- Ne nézz vissza! Érte már nem tehetsz semmit!

Könnyek gyűltek a szemembe. Most már végképp nem láttam, hová tartunk. Felvettem Kris tempóját és azt tettem, amit mondott. Nem néztem vissza. Futottam, mint egy őrült, az életemet mentettem, de csak, mert tudtam, hogy mindenki ezt akarná.

Nem tudom, mióta rohantunk, de már fájtak a lábaim, és ha Kris nem rángat maga után, már biztosan összeestem volna. De helyettem Sehun volt az, aki megbotlott, és végigcsúszott az aszfalton.

- Ne álljatok meg! – üvöltötte utánunk, én pedig azt se tudtam, mi történik. Csak követtem az utasításokat, az utolsó kívánságokat.

Még hallottam, ahogy Sehun káromkodik egy sort, majd tüzet nyit, hogy megmentsen minket. Minél távolabb kerültünk tőle, hangja annál jobban eltompult, ködbe veszett. Mindössze öt perc alatt két barát… Létezik, hogy ilyen rövid időn belül elveszítsük a számunkra fontos embereket?

- Álljunk… meg… - lihegtem Krisnek.

Nem volt túl jó ötlet, de reméltem, hogy egy kicsit sikerült leráznunk őket és kifújhatjuk magunkat. Ha még egy lépést teszek, biztosan elájulok.

Térdeimre támaszkodva, nagy kortyokban ittam a levegőt. Szúrt az oldalam, és úgy éreztem, a szívem mindjárt kiszakad a helyéről. Meghalt Chanyeol és Sehun. Néhány perccel ezelőtt még ott rohantak mellettem, velem, és most… most ők sincsenek.

Mit művelünk mi? Mi történik velünk? Hová kerültünk, mi ez az egész? Tényleg ez a világ vége, és ez nem csak egy álom? Azokban a pillanatokban azt kívántam, bár felébrednék, de a mellkasomban lüktető fájdalom emlékeztetett arra, hogy minden valóságos. Mikor lesz már vége?

- Tao… - bökött oldalba Kris. Megtöröltem könnyes szemeim, és felé fordultam. – Nézd! – mutatott előre.

Tekintetemmel követtem az ujját. Először nem értettem, mit kell látnom, végül megpillantottam a távolban haloványan pislákolni a fényt.

- Ott a bázis. Már nincs messze. Gyere! – rám mosolygott, megfogta a kezem és továbbhúzott.

Újra futni kezdtünk, amikor hirtelen valami Krisre vetődött. Kris ellökött magától, így a földre zuhantam. Kellett néhány másodperc, mire észbe kaptam, mi történt. Ahogy láttam az utolsó barátomat verekedni és az életéért küzdeni, muszáj volt tennem valamit. Felkeltem a földről, egy hatalmasat rúgtam a lénybe, aki egy hangos nyikkanással gurult le róla.

- Menj! Tao, fuss! – nyöszörgött Kris, de nem tudtam otthagyni.

Felvettem a fegyvert a földről, és lepuffantottam az idegent.

- Gyere, nincs már messze! – guggoltam le Kris mellé, majd hóna alá nyúltam, hogy felsegítsem.

- Mit művelsz, Tao? Mentsd az életed!

- Nem hagylak itt!

- Én meg fogok halni! Megfertőzött ez az állat. Tao, tűnj már el!

- Nem foglak! Nem hagyom, hogy meghalj! Tarts ki, mindjárt ott vagyunk, biztos tudnak segíteni rajtad!

Láttam Krissen, hogy vitába szállna velem, de hajthatatlan voltam. Nem veszíthettem el őt is. A legjobb barátom volt. Már egészen gyerekkorunk óta ismertük egymást; nem hagyhattam, hogy most meghaljon. Ha elveszítem, mi marad nekem? Nem tudnám feldolgozni ezt a szörnyűséget egyedül. Talán önzőség életben tartani és megmenteni, de mégis mit kéne tennem?

Lassan álló helyzetbe tornáztuk magunkat, és megindultunk előre. Minden lépés nehezemre esett, de nem adhattam fel. Most nem. Ott voltunk nem messze a bázistól, meg kellett ezt tennem mindannyiunkért. Chanyeol és Sehun feláldozták magukat értünk, nem állhattam meg pont most.

Esni kezdett az eső. A hideg cseppek pillanatok alatt átáztatták egész ruhámat, amin az sem segített, hogy erőteljesen fújt a szél. Minden egyes lépés nehéz és fárasztó volt, minden egyes lépésnél úgy éreztem, mindjárt összeesek, de tovább küzdöttem. Krisnek segítségre volt szüksége és csak ez lebegett a szemem előtt.

Kínzó lassúsággal teltek el a percek, és úgy tűnt, mintha a hatalmas vasajtó egyre távolabb kerülne tőlünk. Mégis, egyszer csak azon kaptam magam, hogy ott vagyunk néhány lépésre tőle.

Hirtelen erős fények gyúltak fel körülöttünk. Sokáig nem bírtam felnézni, annyira égette a szememet, végül elengedtem Krist, és mindkét kezemmel integetni kezdtem, hogy észrevegyenek.

Az ajtó lassan kinyílt, majd két egyenruhás ember lépett ki rajta. Egy zseblámpával világítottak felénk, és lassan megindultak, mire én is tettem előre néhány lépést, hogy biztosan lássanak.

- Itt vagyunk! A barátom... segíteni kell rajta – igyekeztem minél hangosabban beszélni, de nehezemre esett ennyi futás és vánszorgás után.

A fények Krisre vetültek, aki a földön feküdt. A két egyenruhás összenézett, majd egy bólintás után hátat fordítottak, és visszasétáltak. Néhány másodpercig teljesen lebénultan álltam és néztem, ahogy alakjuk távolodik.

- Ne, kérem ne! Ne menjenek! Ne hagyjanak itt minket! Kris… megsérült! – kezdtem el kiáltozni, és utánuk rohantam. – Kérem! Ő nem fertőzött! Még életben van! Segíteniük kell! Ne, ne csukják be! Nem tehetik! Kérem!

Mindhiába. Az ajtó bezárult előttem, és hiába ütögettem, többé nem nyílt ki. A fények kialudtak, minden ismét elcsendesedett.

Nem akartam elhinni. Emberek voltunk és elutasítottak. Hátat fordítottak, magunkra hagytak. Tehet egy ilyet az ember a társaival? Mégis miféle világot élünk?

Nem tudtam, mit érezzek akkor. Dühöt vagy szomorúságot? Haragot vagy csalódottságot? Inkább hagynak minket meghalni, mert… miért is? Krist még meg lehetne menteni, vagy legalább a fájdalmát csillapítani. Talán nincs ellenszer, de akkor sem hagyhatnak itt kint minket meghalni. Emberek vagyunk, és ki tudja, mennyien maradtunk, és inkább eldobnak minket, semmint segítetnének.

Hátat fordítottam, és visszasétáltam Krishez. Ismét talpra rángattam, majd megindultam visszafelé.

- Mi a fenét csinálsz, Tao? Mondtam, hagyj magamra… - suttogta, de nem figyeltem rá.

- Nem tehetem.

- Tao…

- Keresünk egy helyet, ahol megbújhatunk és rendbe hozlak. Talán nem éljük meg a reggelt, de inkább veled halok meg, mint egyedül éljek tovább.

Fogalmam sincs, milyen messze jutottunk. Fogalmam sincs, hogyan sikerült találni egy fedezéket az eső elől, és hogy esőben hogyan sikerült tüzet gyújtani. Fogalmam sem volt, mi lesz velünk, és honnan szerezzek gyógyszereket, amivel meggyógyíthatom Krist, egyszerűen csak tennem kellett valamit.

Betakartam Krist, és leültem mellé. Bágyadtan tekintett rám, de szemeiből hálát és köszönetet olvastam ki. Biztatóan rámosolyogtam, és megfogtam a kezét.

- Tao… köszönöm.

Nem feleltem, csak megszorítottam a kezét. Tekintetem a sötétségbe emeltem. A horizonton láttam felkelni a napot. Hajnalodik, lassan reggel lesz. Talán kaptunk még egy napot, egy újabb lehetőséget, talán van még reményünk.

- Nyugodtan aludj, Kris. Mikor felébredsz, én itt leszek melletted.

- Tao… Itt van Lay… - motyogta félig csukott szemekkel. Egy könnycsepp gördült le arcomon, ahogy barátomra néztem. Tudtam, hogy szenved, hogy nagy fájdalmai vannak, és hogy hiába nyomtam belé az utolsó fájdalomcsillapítót, ami még a zsebemben volt.

- Ne sírj, Tao. Nem fogok meghalni. Lay… meggyógyít. Tudod, hogy meggyógyít.

Értetlenül néztem rá, de mikor felemeltem a pólóját, ahol egy hatalmas vágás éktelenkedett, és ami már fele akkorára csökkent, halványan elmosolyodtam, és még inkább sírni kezdtem.

- Ne sírj, csak azt szeretném, hogy…

- Tudom, tudom – simítottam végig arcán, majd a takarót felhúztam a nyakáig, és fejét vállamra hajtottam. – Itt maradok veled és nem engedem el a kezed.

Te leszel az utolsó gondolatom...

Te leszel az utolsó gondolatom
(2014.09.27.)

Fázósan húztam össze magamon pulóveremet, és cipzáraztam be egészen a nyakamig. Zsebre dugtam kezeimet, majd kiléptem az ajtón. Nem maradhattam a szobámban, a négy fal között, különben megőrültem volna. Az a magány, az a sok fájó emlék megfojtott volna.

Későre járt, az ég már magára öltötte fekete pizsamáját. A Hold fényesen ragyogott, talán úgy, mint még soha, de a mosoly az arcán oly keserű volt. Csillagtestvérei ezen az éjjelen mind elbújtak, így ő egyedül maradt a sötétségben. Fájt neki, és borzalmasan érezte magát, nem szeretett egyedül lenni, ennek ellenére mégis ontotta magából a fényt.

Pontosan így éreztem magam én is.

Magányosnak, szomorúnak, mégis mosolyognom kellett.

Tekintetem elemeltem róla, majd egy sóhaj kíséretében útnak indultam. Nem tudtam, merre visznek lábaim, egyszerűen csak jól esett sétálni. Csípős, hideg szél fújt, egyre erőteljesebben tépte a fák lombkoronáit és már a levegőben éreztem a közelgő vihar illatát. Szinte biztos voltam abban, hogy percek kérdése és elered az eső.

Olyan gyorsan telik az idő és olyan rövid tud lenni. Szinte még most is emlékszem az első találkozásunkra, a megismerkedésünkre. Emléke folyton mosolyt csal arcomra, és ezúttal sem tudom megállni, hogy ne kacagjak fel. Mintha minden csak tegnap történt volna, holott már öt éve ismerjük egymást. Hogy repül az idő… Istenem, bár meg tudnám most állítani.

„Te leszel az utolsó gondolatom…”

Már öt éve annak, hogy szeretlek. Öt éve, hogy együtt vagyunk és boldogan éljük az életünket. Milyen csodás és vidám fiatalkorunk volt. Néha úgy érzékeltem a valóságot, mint egy tündérmesét. Lehetetlen, hogy valaki mindent megkaphasson az életében. Mert azzal, hogy te az enyém lettél, nekem nem volt semmi másra szükségem. Melletted minden kín, minden probléma, minden baj megoldható volt. Veled mindent le tudtam győzni és mindenen felül tudtam kerekedni.

„Te leszel az utolsó gondolatom…”

Az eső lassan csöpögni kezdett. Nem hoztam magammal esernyőt, így pillanatok alatt eláztam, de most ez sem érdekelt. Csak mentem és mentem arra, amerre a lábaim vittek, amerre a szívem húzott. Elhaladtam egy temető mellett, ahol egy rövid időre megtorpantam. Vajon hamarosan ez lesz az új törzshelyem? Vajon hamarosan mindennapos programommá válik, hogy eljövök ide, hogy találkozzam veled?

Kérlek, Istenem, mondd, hogy még van egy kis időm. Mondd, hogy legalább még van egy napom, mondd, hogy ez a nap még nem az utolsó. Kérlek, ne legyél velem kegyetlen, én még nem érzem úgy, hogy felkészültem erre. Én még nem tudom elengedni őt…

Tovább megyek. Képtelen vagyok erre. Már maga a gondolat egyenlő egy késdöféssel a szívembe. Nem, még biztosan van időnk. Az orvos azt mondta, van még egy hete. Igen, ez az egy hét még megadatott számunkra. De akkor mégis miért folynak könnyeim és miért van furcsa, szorító érzés a mellkasomban?

„Te leszel az utolsó gondolatom…”

Kialszik a lámpa. Amint elhaladok az egyik utcai fényforrás alatt, az egy halk pukkanás kíséretében kiég. Felnézek rá, és tudom, hogy történt valami. Az ilyen mindig baljóslatú és a lámpa is úgy magaslik fölém, mint egy démon. Szinte már hallom is éles, gúnyos kacagását.

Futásnak eredek. Olyan erővel rohanok, mint még soha, szinte versenyt futok a széllel, az idővel. Úgy érzem, a Hold többé nem a társam és hogy minden fény kialszik körülöttem. Sötétség kebelez be, de nem tarthat vissza. Csak rohanok, minden erőmet beleadva. Végtagjaim már teljesen átfagytak a kinti hidegtől, és minden izmom lüktet, de akkor is futok. Oda kell érnem, muszáj látnom téged. Nem lehet, nem lehet, hogy…

„Te leszel az utolsó gondolatom…”

Berontok a kórházba, és félrelökve mindenkit az utamból, rohanok fel az második emeletre. Az orvos épp akkor lép ki a szobádból. Meg akar állítani, hogy beszélhessen velem, de én nem akarok. Tudom, mit fog mondani, de én nem akarom hallani. Látom az arcán a részvétet, a sajnálatot, de én tudom, hogy fogalma sincs, mit érzek most.

Félrelökve őt, belépek a kórterem ajtaján, könnyeimtől már semmit sem látok. Hát valóban ennyi lett volna? Valóban ilyen rövid az élet? De olyan fiatal vagy… mégis miért kellett itt hagynod az élők sorát? Nem hibáztatlak, nem okollak, mert nem te akartad, mert te minden erőddel azért harcoltál, hogy túléld. Hogy legyőzd a betegséged. Tudom, mert mondtad, mert ott voltam veled, és mert én is veled együtt küzdöttem.

De mindketten túl gyengék voltunk.

A Sorsod meg volt írva, ez ellen nem tehettünk semmit. Odafent döntöttek az életed felől, és bármit is tettünk volna, nem számított. Nem voltam rád dühös, és bár régen felkészültem erre, most mégis borzalmasan fájt. Lelkemben orkán erejű sebességgel tombolt a fájdalom, szívemet kettéroppantotta, és hiába akartam üvölteni, képtelen voltam rá.

Egyszerűen csak… elfogadtam, ami történt. Beletörődtem.

Mégis mennyivel lett volna jobb, ha őrjöngeni kezdek, ha teli torokból üvöltök, és azt kiabálom, ez csak egy álom, te nem halhattál meg? Mennyivel lett volna jobb így viselkedni, drámázni és okolni mindenkit? Ugyan mit értem volna el vele? Ez téged már nem hoz vissza.

Odaléptem az ágyadhoz, és hosszú percekig néztelek. Könnyeim elhomályosították látásomat, de még így is tisztán láttam tökéletes arcodat. Hogy is ne láttam volna, amikor már minden egyes négyzetcentimétere mélyen beleégett elmémbe?

Remegő ujjakkal simítottam végig kézfejeden, egészen a válladig, majd vissza és végül összekulcsoltam ujjaikat. Annyira tökéletes voltál még így is, hogy tudtam, többé nem nyitod ki szemed, hogy már nem érzékeled jelenlétem. Istenem… miért kellett őt elvenned tőlem? Miért pont neki kellett meghalnia? Hisz tele volt vágyakkal, álmokkal, célokkal, annyi jót szeretett volna tenni az életben és annyi mindenkinek fontos volt. Ő egy angyal volt, aki a szeretetével, a kedvességével embereken segített. Miért pont egy ilyen ártatlan és csupa szív embert kellett elvinned? Nézd! Még ott van a lista az asztalon is. A lista, amelyre azokat a dolgokat írta fel, amiket meg akart még tenni. Annyi mindent szeretett volna, annyi mindenre lehetett volna még lehetősége, de az idő számára lejárt… Miért pont ő?

Tudom, nem fair dolog téged vádolni, de Istenem, miért? Mi lesz velem? Arra nem gondoltál, én hogyan fogok tovább élni? Hogy mások élete hogyan fog tönkremenni? Szerinted azzal, hogy ő meghalt, velem mi lesz? Mert nélküle nem tudom folytatni. Nem csak az ő jósága veszett oda, hanem az enyém is. Többé nem leszek képes felállni a földről, többé nem leszek képes harcolni és élni. Tudom, nem vagyok senki, hogy értsem a dolgodat, és hogy azt kérjem, bár mással tennéd ezt, de akkor is… miért pont ő?

Hangosan zokogtam fel, majd rogytam le az ágy melletti székbe. Két kézzel kapaszkodtam kezedbe, és olyan erősen szorítottam, hogy szinte belefehéredtek ujjaim.

Annyira hiányzol…

Ugye jól leszel? Mondd, Baekhyun, ugye jó helyed lesz a túlvilágon és boldog leszel? Ugye ha egyszer én is meghalok, akkor majd várni fogsz rám?

Annyira szeretlek…

Felemelem fejem és arcodra nézek. Csak most veszem észre, hogy egy apró mosoly ül ajkaidon. Nem voltam itt melletted az utolsó perceidben, de te mégis mosolyogva mentél el.

Annyira sajnálom…

Kihúzom kezemet kezeid közül, hogy végigsimítsak arcodon… utoljára. De ahogy elhúzom kezem, egy apró, fehér papír fecnit vélek felfedezni tenyeredben. Mégis mi ez? Értetlenül veszem el tőled, majd nyitom szét és olvasom el, ami rajta áll. Ha lehet, még jobban zokogni kezdek, és nem vagyok képes elviselni a bennem lévő ürességet, fájdalmat. Karjaidba borulok, és beléd kapaszkodva sírok, mert most már tudom, hogy sosem kaplak vissza.

„Te leszel az utolsó gondolatom, amikor meghalok.

Szeretlek, Tao.”

Kiáltás a temetőben

Kiáltás a temetőben
(Írva: 2010.04.22-24.)

Tavasz volt, április közepe. A Nap még nem sütött olyan erőteljesen, és a levegő se volt éppen meleg. Sötét felhők gyülekeztek az égbolton, a szél egyre vadabbul tépte a fák lombkoronáit. Mindenki hazafelé igyekezett, egyrészt, mert vége volt az iskolának és a munkaidőnek, hisz délután négy felé járhatott az idő, másrészt nagyon úgy nézett ki, hogy vihar közeledik.

Hazafelé tartottam a suliból, örültem, hogy végre vége az ottani szenvedéseknek. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy csak arra az egy órára szabadultam fel, amíg az iskola és az otthonom közti távolságot megteszem. Hisz amint belépek a bejárati ajtón, újra elkezdődik a Pokol, és akkor már visszavágyom a padok közé, mert még ott is sokkal jobban érzem magam. Mert amióta elmentél, már semmi sem a régi…

Befordulok az utcasarkon. Már csak néhány száz méter és hazaérek. Legszívesebben világgá futnék, és bármit megtennék azért, hogy soha többé ne kelljen visszamennem oda, amit az otthonomnak nevezek, de igazából nem tekintek annak. Nem akarok! Mégse teszek semmit, képtelen vagyok megálljt parancsolni magamnak, csak megyek előre, akaratlanul, mint egy gép… Egyszerűen már belefáradtam mindenbe! Mert amióta elmentél, minden rossz lett…

Elhaladok a temető mellett, de pár lépés után megtorpanok. Érzem, könnycseppek futnak végig az arcomon. Rengeteg emlékkép hasít elmémbe néhány másodperc erejéig, majd egy hangocska kezd el kántálni a fejemben:

„Be kell menned! Menj be!” – ismételgeti egyre hangosabban és hangosabban.

„De nem tudok!” – mondanám, de ő csak szüntelenül ezt hajtogatja.

Megfordulok. Már lassan öt éve, hogy nem vagy itt velem, de még csak néhányszor látogattalak meg. És nem azért, mert nem akartam, mert nem szerettelek. Egyszerűen nem volt erőm bemenni. Féltem. A mai napig nem tudtalak elfelejteni, a mai napig rettentően fáj, hogy azon a bizonyos napon hagytam, hogy magadtól indulj el itthonról…

„Be kell mennem…” – suttogom halkan magam elé most már én is. Tudom, hogy még jobban fog fájni, mint eddig, de ugyanakkor most erre van szükségem. Muszáj valakivel beszélnem az otthoni dolgokról, mert ami ott zajlik, még nehezebbé teszi az életem, és úgy érzem, ha nem osztom meg valakivel, lassan én is meghalok.

Elindulok. Ujjaim a kilincsre fonódnak, majd óvatosan és lassan lenyomom azt, s a hatalmas vasajtó nyikorogva kinyílik. Belépek, lábaim alatt ropog a sok apró, fehér kavics. Egyre beljebb és beljebb jutok, cikázok a sorok között, bár nem tudom, merre kell mennem, hisz a mai napig nem tudom, hol van a sírod, mégis, lassan meglátom kitűnni a hófehér márványkoporsód a többi közül. Talán Te hívtál, s talán Te vezettél el ideáig… Magadhoz…

Szívem ólomnehéz, ezer tonna súly nyomja. „Még visszafordulhatok” – gondolom, de már késő. Ott állok előtted. Percek telnek el, néma csendben. Nem csinálok semmit, csak mozdulatlanul állok és nézem, ahogy a napsugarak valami furcsa táncot kezdenek el járni a sírkövön egy képzeletbeli dallamra. Majd tekintetem a nevedre téved, és ez nekem épp elég ahhoz, hogy félredobjam álarcom és önmagam legyek, mert Előtted sohasem kellett megjátszanom magam. Kitör belőlem a sírás, nem bírom tovább tartani magamban a fájdalmat. Térdre rogyok, úgy, mint amikor a temetéseden voltam itt. Kezeimbe temetem az arcom, és csak zokogok. Miért? Miért kellett elmenned? Miért kellett elveszítenem Téged? Hisz Te voltál az, aki az életemet színesebbé tette, Te voltál az, aki mosolyt csalt az arcomra, Te voltál az, akiért érdemes volt élnem és most… Miért?

Újabb percek telnek el. Körülöttem minden nyugodt, csak én zavarom meg a csendet azzal, ahogy szívem ezer darabjaira törik. Felnézek, közelebb mászok a sírhoz. Leolvasom a dátumot, ami a neved alatt rejlik, és csak akkor tudatosul bennem, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy egyedül küzdök meg az élet nehézségeivel. Mennyi idő telt el azóta, hogy már nem vagy itt velem…

Elered az eső, és bár nem túlzottan szeretem, ha esik, most mégis kellemes érzés tölt el, ahogy elképzelem, hogy ezek az esőcseppek lehűtik, eloltják bennem a fájdalomtól égő lelkem lángjait. De tudom, hogy ez nem igazi eső. Ezekbe a cseppekbe a Te könnycseppjeid is beleolvadtak. Te is sírsz. Tudom.

Pillanatok alatt vizes leszek, de nem érdekel. Csak arra tudok gondolni, hogy olyan jó lenne itt maradni, és megvárni, míg elvonul a vihar, hogy vele együtt én is kimúljak. Úgy szeretnék Utánad menni, de megígértem, hogy nem fogok, és ettől úgy érzem, menten kettészakadok. Mégis… Olyan jó lenne végre Veled lenni… Lelkem sír és a szívem is könnyezik, és csak Te tudod mindezt megszüntetni, Te tudod begyógyítani a sebeimet… Senki más.

Megremeg a kezem, ahogy végighúzom ujjaim a neveden… Már senki sem emlékszik Rád, csak én… Hiányzol… És még mindig halálosan szeretlek… Ez miért nem elég ok Neked ahhoz, hogy utánad menjek? Csak egy karnyújtás lenne, és ott lennék, ahol Te vagy… Miért nem engeded meg?

Könnyeimtől fuldokolva, de mesélni kezdek. Órákon át csak beszélek neked az elmúlt évekről. Jóról, rosszról egyaránt. Az iskoláról, hogy bár sokat kell tanulni, én mégis kitartóan veszem az akadályokat. Az írásról, hogy még mindig tervben van egy könyv kiadása, és egyre jobban közeledek célom felé. A barátaimról, hogy miket szoktunk csinálni, hogy mennyire szeretem őket, s hogy milyen kedvesek velem. Mikor róluk mesélek, elmosolyodom, de aztán belekezdek egy rosszabb történetbe. A családom. Amióta elmentél, a világ száznyolcvan fokos fordulatot vett maga körül. A szüleim kegyetlenül bánnak velem, és nem tudom, miért. Hisz nem adtam rá okot. Gyűlölnek, kihasználnak, megaláznak. Ami fontos nekem, mind elveszik tőlem. Úgy bánnak velem, mint egy rongybabával, amit ide-oda rángathatnak, anélkül, hogy bármit is érezne. Mintha csak egy darab, értéktelen tárgy lennék, amit nyugodtan lehet dobálni, rugdosni, össze lehet törni, nem fáj neki. Tudod, amíg itt voltál, ők is szerettek, és megbecsültek, normálisan szóltak hozzám, de aztán meghaltál és minden visszatért az eredeti kerékvágásba. Minden folytatódott tovább, mint azelőtt, mielőtt megismertelek volna. Úgy hiszem, csak Miattad bántak velem jól. Jó hatást gyakoroltál rájuk. Miért nem jössz vissza? Hisz te is látod odafentről, mit okoznak velem! Te is látod, hogy tönkretesznek!

Elcsuklik a hangom. Érzem, ahogy a bennem tomboló tűz utolsó lángnyalábjai lassan mindent felemésztenek. Már nem bírom sokáig ezen a földön. Csak arra vágyok, hogy Veled legyek, hisz Rajtad kívül már senkim sincs.

Hallasz engem? Hallod a hangom? Hallod a segélykiáltásaim? Látsz engem? Látod, ahogy itt ülök és sírok Neked és tehetetlen vagyok? Látod, ahogy lassan porrá égek? Érzed, amit érzek? Érzed, hogy mennyire fáj, hogy mennyire hiányzol? Érzed az ürességet bennem, ugyanakkor a kínt, ami kitölti minden egyes porcikámat? Hát miért nem jössz és mentesz meg? Miért nem jössz vissza hozzám? Vagy miért nem viszel magaddal? Miért? Könyörgöm, válaszolj! Ha azt akarod, hogy éljek, ha még boldognak akarsz látni, akkor mondd meg, mit tegyek? Nem bírom már sokáig a kegyetlen szavakat, a megaláztatásokat, azt, ahogy bánnak velem és nem bírok Nélküled létezni! Mutasd meg az utat, amerre mehetek, mutasd meg nekem, hogy miért érdemes még itt maradnom! Mutasd meg, hogy mi a szép ebben a világban! Mutasd meg azt, amiért nem akarod, hogy meghalljak! Mert biztos van valami, ami miatt azt akartad akkor és most is, hogy itt maradjak! És ne mondd azt, hogy azért, mert fiatal vagyok és hogy még egy hosszú élet áll előttem, ami tele van sok-sok vidámsággal, mert ez nem igaz! Már nem tudom, hogy mi a fontos, hogy mégis miért érdemes itt maradnom! Már öt éve, hogy tengődök a világban! Öt éve, hogy egyedül vagyok! Öt éve, hogy minden egyes perccel a halál felé közeledek! Öt éve, hogy Nélküled létezem! Mégis mi értelme? Mutasd meg nekem az élet napos oldalát, és akkor talán elhiszem Neked, hogy megéri minden szenvedés…

Egy fájdalmas kiáltás szakad ki belőlem, mely sokáig visszhangot ver a temető néma és sűrű csendjében. De senki nem hallja, vagy ha mégis, nem törődik vele… Kétségbeesetten ülök előtted, és várom a feleleted, de nem kapok választ… Hát te sem hallasz.… Vagy csak nem akarsz hallani… Könyörgöm, felelj már! Miért mondtad azt, mielőtt meghaltál, hogy ne adjam fel sose, hogy csak menjek előre, és sohase nézzek vissza a múltba?

Megint nincs válasz… És most mégis mit tegyek? Hallgassak rád, vagy menjek a saját fejem után? Melyik mellett döntsek? Mutass már egy jelet, csak hogy tudjam, tényleg itt vagy még velem és nem csak én hiszem!

Felállok a földről. Mindig is túl makacs voltál, és úgy látszik, az is maradtál. Ezért nem válaszolsz. Hát legyen, ahogy akarod. Küzdök tovább a semmiért, de csak mert azt mondtad, csak mert ez volt az utolsó kérésed, mielőtt átlépted volna a Túlvilág kapuját. De remélem most boldog vagy, hogy látsz szenvedni, és hogy fájdalmat okozol nekem. Miért nehéz megértened, hogy Te voltál a világ számomra és most, hogy nem vagy itt, semmi értelme nekem se itt lennem?

Letörlöm keserű könnycseppjeim, majd egy utolsó pillantást vetek a fehér márványkoporsóra, Rád, aztán megfordulok és elsétálok onnan. Magadra hagylak, ahogy Te hagytál magamra azon az átkozott napon…

Utolsóként megtudni

Ajánlott zene: Three Days Grace – Last To Know (http://www.youtube.com/watch?v=URblbwlpnLc)

Megjegyzés: A dalszöveg a Last To Know fordítása

Utolsóként megtudni

(2011.01.08-09.)

Egyszerűen csak elsétált
Miért nem mondta el nekem?
És hová megyek ma éjjel?

Ez nem történhet meg velem.
Ez nem történhet meg velem
Nem mondott semmit, csak elsétált.

   Este volt, hideg és sötét. Az eső megállás nélkül zuhogott, miközben a koromfekete égbolton hatalmas villámok cikáztak át. Egyetlenegy fényes csillag se ragyogott odafent; a goromba és önző felhők makacsul takarták el őket ezzel bemocskolva szépségüket.

Fázósan húztam össze magamon a pulcsimat, ahogy egy kisebb fuvallat végigsimított testemen. Könnyeim patakokban folytak le arcomon, amiket egy ideig eszeveszetten törölgettem, de végül megadtam magam, s többé nem álltam útjukba. Tehetetlenül álltam az ajtóban, és bámultam a fagyott éjszakába. „Itt hagyott… elment… Miért nem mondta el, hogy mi a szándéka?” – zakatolt a fejemben ez a néhány gondolat, és hiába próbáltam rájönni, nem érkezett semmi válasz.

Megráztam a fejem, és kiléptem az esőbe. A mérgezett cseppek pillanatok alatt vizes foltokat hagytak ruhámon, de nem törődtem vele. „Ez nem történhet meg velem, ez nem történhet meg, ilyen egyszerűen nincs!” – újabb gondolatok hasítottak elmémbe, s tisztán láttam magam előtt, ahogy percekkel ezelőtt hátat fordított nekem, és bármiféle érzelem nélkül elsétált… Elsétált, szó nélkül kilépett életemből, egyedül hagyva a szerelem fojtogató láncával… Hogy tehette ezt?

Tétlenül bolyongtam a kihalt utakon. Minden némaságba volt burkolódzva, csak egy-egy távolban elsuhanó autó hangja törte meg a fullasztó csendet. Mégis hová a fenébe megyek?

A házakból kellemes meleg áradt ki, s ahogy bepillantottam egy-egy ablakon, kedves és szeretettel teli arcokat láttam. Boldogok voltak, és nevettek. Csak én voltam üres belül, én voltam az, akinek a szíve összetörten feküdt valahol eltaposva és ezer darabjaira szétszórva a porban…

Te mondtad elsőként
Hogy ez nekünk nem oké
Te hazudtál először
Mikor nem voltunk rendben
Ez volt az első szerelmem
Ő ment el először
És amikor elhagyott miattad
Én tudtam meg utolsóként.

    Egy napon beléptél az életembe, anélkül, hogy észrevettelek volna. Mint egy angyal, úgy jelentél meg a semmiből, és bár én nem foglalkoztam veled, te a tudtomon kívül teljesen behálóztál. Akkor kaptam észbe, amikor már késő volt, amikor már nagy sóhajtások közepett egymást ölelve feküdtünk az ágyon egy szenvedélyes éjszaka után. Az az éjszaka teljesen megváltoztatta az életemet, és rá kellett jönnöm, teljesen beléd habarodtam. Olyan gyengéden bántál velem, olyan előszeretettel viselted gondomat, olyan meghatóan suttogtad fülembe a nevemet, s annyira elkápráztattál kedvességeddel. Nem tudtam parancsolni érzéseimnek, bármennyire is akartam és bármennyire is tudtam, helytelen, amit teszek. Egyszerűen csak hagytam, hogy az ár magával sodorjon, mert nem tudtam mást tenni.

És ezzel nem is lett volna baj, ha közben nem lett volna ott Key. De ott volt, és őt is ugyanúgy szerettem, ahogy téged, Taemin­…

Nem tudtam, mi tévő legyek, hisz mindkettőtöket teljes szívemből imádtam, mindkettőtökért ugyanannyira rajongtam, mindkettőtökben volt valami különleges, ami elvarázsolt, ami levett a lábamról, amiért ragaszkodtam hozzátok. Végül úgy döntöttem, senkinek sem fordítok hátat.

Hónapok teltek el, anélkül, hogy ti tudtatok volna egymásról, de mára már tudom, hogy ezt csak én gondoltam így…

Egy nap megjelentél előttem, és azt mondtad: „Nem folytathatjuk tovább, Jonghyun, véget kell vetnünk ennek.” Hazudtál! Azt mondtad, csak engem szeretsz, hogy számodra én jelentem a világot, hogy nélkülem mit sem ér az életed, de ez mind hazugság volt! Te vágtad a képembe, Taemin, te, hogy többé nincs rám szükséged, és Ő volt az, aki először lelépett, magamra hagyott… Magamra hagyott, azért, hogy veled lehessen! Key elhagyott Érted!

És ezt én tudtam meg utolsóként…

Miért nem mondta el nekem?

Hová menjek ma éjjel?
Nem mondott semmit
Csak elsétált.

    Miért nem mondta el nekem? Miért nem mondta, hogy van neki más is? Miért nem mondta el, hogy ti ketten együtt vagytok? Miért? Miért kellett magamra hagynia? Hogyan tudott csak így elsétálni? Miért nem hatotta meg, amikor látta, ahogy összetörök? Miért engedte el a kezem? Miért vert át? Ez annyira fáj!

Több ezer kérdés cikázott bennem, a fejem már annyira zsongott tőlük, hogy teljesen megszédültem. A könnyeim még mindig erőteljesen mardosták arcomat; olyan gyorsan szaladgáltak hófehér bőrömön, mint ahogy szívem dobogott kínjában. Nem tudtam otthon maradni, túl sok volt a kínzó emlék, amik idegesítően keltek táncra képzeletben szemeim előtt, de akkor most mégis hová menjek?

Te mondtad először
Hogy ez nekünk nem oké
Te hazudtál először
Mikor nem voltunk rendben
Ez volt az első szerelmem
Ő ment el először
És amikor elhagyott miattad
Én tudtam meg utolsóként.

   Órák óta az utcákat rovom, már messze magam mögött hagytam a várost. Hirtelen térdre esek, s keserves zokogásban török ki. Üvölteni tudnék a fájdalomtól, ami a lelkemben tombol, de a kiáltás félúton a torkomon akad. Tehetetlenül vergődök a nedves talajon, kínomban a füvet tépkedem, hátha sikerül elmulasztanom azt az égető érzést.

Elmentél… Képes voltál elhagyni anélkül, hogy törődtél volna azzal, mi lesz velem… Képes voltál szemrebbenés nélkül hazudni! Hónapokon át hitegetted, hogy minden a legnagyobb rendben, nincs semmi baj, s mégis Te mondtad ki először, hogy a szerelmünk már nem a régi, hogy ez nekünk nem oké. Miért kellett ezt tenned? És ennek ellenére mégsem Te hagytál el, mégsem Te közölted velem, hogy ég veled, hanem Key! Ő törte össze a szívem, Ő hagyott magamra, Miattad!

Mindketten olyan tökéletesek voltatok, mindketten elvarázsoltatok, s észrevétlenül csöppentem bele egy szerelmi háromszögbe. Egész idő alatt azon gondolkodtam, hogyan mászok ki ebből, hogy mégis melyikőtöket válasszam, s kit bántsak meg és eközben ti egész végig tudtatok egymásról, tudtatok arról, mi folyik köztünk! A bolondot járattátok velem, én pedig naiv módon belementem ebbe a kegyetlen és buta játékba! Pedig ha csak egy cseppnyi eszem is van, ha csak egy pillanatra is megvilágosodok, felismerem, hogy az első perctől kezdve nem stimmel valami. Annyira szörnyű belegondolni, hogy ez az egész előre ki volt tervelve, és én mindent csak utolsóként tudtam meg!

Én akarom először elmondani
Hogy most már jól vagyok
És első alkalommal
Nyitottam fel a szemeim
Ez volt a legrosszabb szerelmem
Te fogsz először elmenni
És amikor ő elhagy a halálért
Te fogod utolsóként megtudni.

   Felállok a földről, letörlöm könnyeim. Nem fogok sírni, nem fogok azért sírni, mert elhagytatok. Nem adom meg nektek azt a lehetőséget, hogy lássatok szenvedni, hogy kinevessetek, nem! Bármennyire is szeretném mindkettőtöket visszakapni, nem fogok térden állva könyörögni! Nem!

Lassan elindulok, a lépteim visszhangot vernek a kietlen némaságban. Az eső is lassan elcsendesül, a szél is egyre inkább alábbhagy, s csak én lángolok még belül hevesen, de minden erőmmel azon vagyok, hogy ezt elnyomjam magamban. „Jól vagyok, minden rendben, nincs semmi baj” – próbálom elhitetni magammal.

Lehunyom szemeim, s mélyet szippantok a friss, tavaszi eső illatú levegőből. Tüdőm megtelik mézédes virágillattal, és hiszem, még ezek után is lehet jobb életem. Ez volt a legrosszabb szerelem, amivel valaha találkoztam, de tudom, nem szabad feladnom.

Felnyitom a szemeim és elmosolyodom.

Mert bár Te voltál az, aki először kilépett az életemből, de tudom, hogy ugyanezt vissza fogod tőle kapni, hogy ugyanezt Te is át fogod élni, csak sokkal rosszabban. Előbb-utóbb bele fog fáradni Key ebbe a játékba, rá fog jönni, hogy ez az egész egy őrültség, hogy ez nem rá vall, hogy ezt nem csinálhatja élete végéig, hogy ő már rég nem az, aki volt. Egy nap rá fog ébredni, hogy amit tett, hiba volt, hogy mennyire undorodik magától, hogy nem képes tovább élni a saját bőrében, és boldogan fog a Halál karjába sétálni…

…és akkor te leszel az, Taemin, aki ezt utolsóként fogja megtudni…

Nightmare II. paródia - A gyilkos

Megjegyzés:

Senki ne keressen ebben a novellában értelmet! Ha valaki olvassa tőlem a Nightmare című történetem, annak lehet ismerős lesz a szituáció, ugyanis ez az egyik jelenet paródiája. Amikor megírtam a 2. évad 15. részét, az egyik ismerősöm a rész után azt mondta, hogy Olaf (a Jégvarázs című film hóembere) volt a gyilkos. Nos, én akkor elhatároztam, hogyha elég beteg pillanatomban leszek, akkor megírom. 

Jelentem: megírtam.

Senki ne ijedjen meg, ha egyes részletek ismerősek lesznek, ugyanis a saját történetemből másoltam ki őket! Valamint annyit még tudni kell, hogy Minseo a Nightmare-ben természetfeletti lény, Lee Jongsuk (igen, a színész Jongsuk) pedig vámpír. 

Ismétlem: semmi értelmet ne keressen benne senki!

A gyilkos

Nightmare II. paródia

(2014. 06. 20.)

Miután Jongsuk odanyújtotta nekem a kezét, átvettem tőle a kulcsot. Halkan kiléptünk a folyosóra, majd szorosan a fal mellé simulva visszaosontunk a kiszemelt szobához. Míg Jongsuk figyelt, hogy jön-e valaki, addig én kinyitottam az ajtót, majd mindketten bementünk.

Nem kapcsoltuk fel a villanyt, hogy ne keltsünk feltűnést, de azért elkértem a telefont tőle, hogy világítsak magamnak. Körbejártam a szobát, és valóban üres volt, ahogy gondoltam. A lakók valószínűleg másik szobába költöztek, vagy elhagyták a kollégiumot. Én is így tettem volna a helyükben.

Nemrégiben gyilkosság történt pont ebben a szobában. A lányra holtan találtak rá, de semmi arra utaló jel nem volt, hogy megölték volna, vagy önként vetett volna véget életének. Egyszerűen csak eltávozott az élők sorából, minden előjel nélkül. Mintha csak gondolt volna egyet, hogy ő meghal és erre… meghalt. De mint tudjuk, ilyen a való életben nem létezik.

Természetesen a pánik elkerülése végett az itt lakó kollégistákkal beetették, hogy öngyilkosság történt, én azonban nem hittem nekik. Természetfeletti voltam és pontosan tudtam, hogy ezt az áldozatot is természetfeletti ölte meg. Éppen ezért voltam itt, hogy ezt kiderítsem, vagy legalábbis nyomokat keressek.- Mit keresel pontosan? – törte meg a csendet Jongsuk, én pedig összerezzentem, mert annyira belemerültem a szoba tanulmányozásába, hogy el is felejtettem, nem egyedül jöttem ide.

- Nem tudom. Valamit. Bármit – guggoltam le és ujjaimat végighúztam a padlón, majd megnézegettem a szekrényeket, az asztalokat, de semmi.

Jongsuk csak állt az ajtóban, és onnan figyelte minden mozdulatomat. Ő csak testőrként volt itt, hogyha esetleg valaki rám támadna, akkor legyen, aki megvédjen. 

- Nem lesz itt semmi, már régen feltakarítottak. Felesleges időpazarlás itt lenni – tette azért hozzá.

Nem törődtem vele, de néhány perc elteltével végül igazat adtam neki. Csalódottan felsóhajtottam, majd felkeltem a földről és az ajtó felé vettem az irányt. Itt bizony tényleg nem volt mit keresni. 

- Menjünk.

Jongsuk kinyitotta az ajtót, és előre engedett. Kiléptem a folyosóra, ő pedig jött volna utánam, de megtorpantam, így nekem jött, és kis híján fellökött.

- Most meg mi van? – kérdezte értetlenül.

Nem figyeltem rá, csak visszatolattam a szobába, majd néhány másodperc után ismét a folyosóra léptem. Ezután ismét bementem, átsétáltam a szoba másik felébe, majd újabb másodpercek után vissza a szoba elejébe, és ismét ki.

- Minseo, minden rendben? – kérdezte suttogva Jongsuk – El kéne tűnni innen, mielőtt lebukunk.

- Te nem érzed? – fordultam felé értetlenül, és újból visszamentem a szobába.

- Mégis mit?

Leguggoltam ott, ahol nemrég még a lány holtteste hevert. Egyik kezem a padlóra helyeztem, míg a másikat a levegőbe tartottam. Jongsuk furcsán méregetett, de becsukta magunk mögött a szoba ajtaját, és várta, hogy választ adjak a kérdésére.

- Sokkal hidegebb van itt bent, mint a folyosón. Sőt, az igazat megvallva, sokkal hidegebb a levegő a padlónál, ott, ahol a lány teste hevert, mint a szoba bármelyik részében. Tényleg nem érzed?

Jongsuk leguggolt mellém és ő is megérintette a talajt, majd körbejárta a szobát, és ismét visszatért mellém. Arcán az érzelmek pillanatok alatt váltakoztak: eddig teljesen úgy nézett rám, mintha egy bolond lennék, most pedi az őszinte meglepettség vette át a helyét. 

- Érzem. Igazad van. Tényleg hidegebb – pillantott rám hatalmas barna szemeivel, majd mindkét tenyerét a padlóra szegezte, és mint egy ötéves kisgyerek, elkezdte törölgetni.

- Mit csinálsz? Így meghamisítod a bizonyítékot! – förmedtem rá és félrelöktem a kezét, mire majdnem pofára esett.

- Ez nem csak hideg! Ez vizes! – mondta teljesen felvillanyozódva. Megszagolta tenyerét, majd az én arcomba nyomta – Ez víz! Ez hideg víz! Mintha elolvadt volna egy jégkocka. Vagyis… sok jégkocka! Minseo, hallod, ez víz! VÍZ!

- Jó, értem, felfogtam elsőre is. Vidd már a képemből a kezed, légyszi! – ráztam meg fejem, és nem értettem, mi baja hirtelen. De az volt az igazság, hogy nem mondott hülyeséget. A padló tényleg vizes volt.

- Tudod, mit jelent ez? – kérdezte, és olyan hévvel fordult felém, ragadta meg karom és rázott meg, hogy ha nem kapaszkodom meg az ágy szélében, biztosan hanyatt estem volna.

- Öh… nem?

- Tudom, ki a gyilkos! Minseo, tudom, ki tette! Tudom, ki ölte meg a lányt! – felugrott hirtelen, majd először az ajtó felé indult, de mielőtt odaért volna, visszafordult és az ablak elé lépett. Elhúzta a függönyt és kinézett az udvarra. Hosszú perceken bámulta a sötétséget, én pedig álltam mögötte a válaszát várva.

- És… ki az? – kérdeztem végül, miután meguntam a várakozást.

Jongsuk olyan sebességgel fordult meg és rohant elém, hogy akaratlanul hátrébb léptem egy lépést. Teljesen belelkesedett, és úgy viselkedett, mint egy kisgyerek. Az már az első pillanatban feltűnt, hogy Jongsukkal nem stimmel valami, de hogy ennyire gyerekes lenne… azt nem hittem volna.

- Olaf! – mondta határozottan, ragyogó szemekkel – Olaf a gyilkos! Olaf! Olaf! O-L-A-F! OLAF!

- Az meg ki? – szemöldököm a homlokom közepéig szaladt, ahogy Jongsukot néztem.

Gyerekest mondtam az előbb? Tévedtem.

Egyenesen idióta ez az ember.

- Hát a Jégvarázsból Olaf! Tudod, a hóember! Nem láttad még azt a filmet? Te nem is vagy ember! – szemei elkerekedtek és ő is hátrébb lépett egyet, és úgy méregetett, mintha egy idegen lennék.

Ez nem csak idióta, hanem őrült is. 

- Hát… nem is teljesen vagyok ember – súgtam félhalkan csak úgy – De miért tette volna Olaf?

Most komolyan belemegyek ebbe a hülyeségbe? Úristen, kezdek én is bekattanni.

- Nem tudom. Honnan tudnám? Biztos volt oka! Gyere, keressük meg!

Jongsuk elindult az ajtó irányába, én pedig nem tehettem mást, mint mentem utána. Nem akartam utána kiáltozni, ugyanis akkor biztosan felkelt volna az egész kollégium. Miután kiértünk a hátsó udvarra, csak akkor szólaltam meg ismét.

- Miből gondolod, hogy itt van még?

- Hová mehetett volna ilyen meleg időben? Itt kellett maradnia, ha élni akar.

- És ha elolvadt?

- Olaf nem olvad el! – nézett rám szúrós szemekkel, és védekezően emeltem magam elé kezeimet. Ez tényleg begolyózott. De nem csak ő, hanem én is. Komolyan az éjszaka kellős közepén egy hóembert keresünk? Na, ne.

- És… mit csinálsz, ha megtalálod Olafot? Megölöd? Bedobod egy kandallóba?

- Minseo! Hogy mondhatsz ilyet? Olaf jó ember, biztos megvolt rá az oka, hogy végezzen a lánnyal. Csak letért a helyes útról, és segítenünk kell neki visszatalálni.

Hát jó. Keressük meg azt a hóembert. Jongsuk tuti szívott valamit, amiért így viselkedik. Mindegy, segítek neki megkeresni, hadd nyugodjon meg a kis lelke. De ha tényleg találunk egy hóembert, én isten biz, önként vonulok be a diliházba. De előtte felgyújtom azt a hóembert.

Jongsuk elindult a sötétben, én pedig szorosan a nyomába szegődtem. Semmit sem láttam, ő viszont vámpír volt, és úgy közlekedett, mintha fényes nappal lenne. Alig mehettünk néhány métert, amikor hirtelen megtorpant.

- Ott van! – mutatott előre, de én senkit sem láttam – Szevasz, kishaver, mizujs veled?

Megindult felé, én pedig csak álltam egy helyben. Most tényleg van ott valami, vagy csak odaképzeli? Mielőtt Jongsuk is eltűnt volna a látókörömből, utána eredtem, és csak akkor értem utol, amikor már Olaf előtt állt.

Na jó. Velem is itattak valamit, ugye? Mit keresne itt egy hóember, akit Olafnak hívnak? Oké, ez már tényleg mindennek a teteje. Tutira álmodom, mert nem létezik, hogy ez a valóság lenne.

Olaf nem fordult meg, csak háttal állt nekünk, és volt valami furcsa a kezében… Valami hosszú és éles… egy… egy…

- Kés! Jongsuk, kés van nála, vigyázz! - kiáltottam rá, és megragadva karját visszahúztam. 

- Kés? Eszednél vagy? Az egy répa! Az az orra! – förmedt rám, és lenézően pillantott rám. Még engem néz hülyének, miután ő kerget egy hóembert?

Jongsuk odalépett Olaf elé, aki teljesen elkeseredve lógatta az orrát… vagyis… azt éppen nem, inkább csak a nemlétező orrát. Akarom mondani… egyszerűbb, ha azt mondom, hogy el volt keseredve az orra miatt.

Nem tudom, mit beszélt vele Jongsuk, de azt hiszem, jobb is volt így. Még fel se fogtam, amit látok, mi lett volna, ha Olaf még meg is szólal? Mindenesetre mire észhez tértem, legalábbis valamennyire, Jongsuk visszatette Olaf orrát a helyére, aki hatalmas mosollyal az arcán Jongsuk nyakába vetette magát.

Ez kész rémálom. Nem is, ez rosszabb, mint egy rémálom.

- Olaf, bemutatom a barátomat, Minseot. Ő egy kicsit fura lány, de ettől függetlenül nagyon aranyos – mondta Jongsuk a hóembernek, amikor elém léptek.

Fura? Én? Nem én beszélgetek egy hóemberrel és nem én mondogattam, hogy létezik. Bár… tényleg látom, és hallom, de… akkor is. Valaki tuti irányítja az érzékszerveimet. Vagy ez a Kész átverés lenne?

- Szia, Olaf vagyok és szeretem, ha megölelnek – tárta ki két botból készült karját Olaf, én pedig nem tudtam, mit reagáljak. Ott állt előttem egy hóember, hatalmas mosollyal az arcán és azt várta, hogy megöleljem. Ha megölelem, akkor elismerem, hogy teljesen megőrültem, ha meg nem ölelem meg, akkor… megsértődik?

Jó, ez nekem így túl sok.

- Jongsuk… ő megölt egy embert és most te… haverkodsz vele? – fordultam a vámpírfiú felé. A két élőlény közül Jongsuk tűnt értelmesebbnek, így próbáltam Olafot kizárni, hátha eltűnik magától.

Jongsuk csak szemforgatva pillantott rám, majd Olaf felé fordult, aki értetlenül bámult ránk. Isten a tanúm, amint feljön reggel a nap, én tényleg felkeresem azt a diliházat. 

- Olaf… te ölted meg azt a lányt, ugye? - kérdezte Jongsuk együtt érezve, mintha Olaf egy kisgyerek lenne, aki eltörte anyuci kedvenc vázáját és most be kell ismernie tettét.

Olaf bűnbánó arccal nézett rám, majd Jongsukra, végül a földre szegezte tekintetét, és lassan bólintott egyet.

- És miért tetted? 

- Mert… - zokogott fel és megtörölte a könnyeit. Egy hóembernek vannak könnyei? És mióta tudnak sírni? – Mert az a lány fel akart használni az üdítőjébe jégkockának. Nem hagyhattam neki. Csak önvédelem volt. Én nem akartam bántani, de ő támadt rám és… hát végül megöltem. De nem akartam.

Jongsuk letérdelt Olaf elé, majd karjaiba zárta a zokogó hóembert, aki olyan keservesen sírt, mint egy ember.

Itt telt be nálam a pohár. Ez már több volt a soknál.

- Szerintem jobb lesz, ha mielőbb elmentek. Nem lenne jó, ha rátok találnának - mondtam nekik, de nem vártam meg, mire válaszolnak és elindulnak.

Hátat fordítottam nekik, és visszasétáltam a kollégium irányába.

Nem várok holnap reggelig a diliházzal. Most azonnal odamegyek.