Valósággá vált rémálom

Valósággá vált rémálom

(2010.09.27.-28.)

- Jonghyun. Jonghyun ébredj! – rázogattam kedvesem a vállánál fogva.

Hirtelen felült az ágyban, és zavartan tekintett körbe a sötét szobában. Levegőért kapkodott, mintha percekig nem jutott volna oxigénhez. Hallottam szíve mérhetetlen sebességű dobogását, ami a zaklatottságtól vagy inkább a félelemtől pergett ilyen intenzíven és rendszertelenül. Izzadságcseppek gyöngyöződtek az arcán, a homlokán s a nyakán, melyek azt jelezték, hogy az álom teljesen a hatalmába kerítette és kimerítette.

Én is felültem, de nem szóltam hozzá. Lassan összekulcsoltam ujjainkat a takaró alatt, mire ő könnyes szemekkel rám nézett.

Szemeiben ijedtséget pillantottam meg, mely kétségbeesettséggel és némi értetlenséggel volt megfűszerezve.

Felzokogott.

Magamhoz húztam, szorosan átöleltem, és simogatni kezdtem az arcát és a hátát, miközben lassan előre-hátra dülöngéltem vele, ahogy egy anya szokott a kisgyermekével.

- Cssss, már nincs semmi baj, itt vagyok veled… – suttogtam fülébe lágy hangon. Apró puszikkal halmoztam el fejét, jelezvén, nincs mitől félni, mert én nem engedem, hogy akárki is bántsa.

Miután sírása abbamaradt, légzése újra szabályos lett, s szívverése is ütemesen vert, ismét megszólaltam:

- Megint álmodtál?

Alig észrevehetően bólintott.- Olyan szörnyű volt… – hangja rekedten csengett, szinte tapintani lehetett a rémületet, ami ezekbe a szavakba vegyült.

Üres tekintettel nézett előre, valószínűleg az álomképek peregtek szemei előtt.

- Megint ugyanazt? – kérdeztem.
- Igen… - felelte – Ott ültünk az ágyon, egymás kezét szorítva és vártunk a végzetünkre – szavai betöltötték a szoba némaságát, s oly tisztán és érthetően csengtek, mintha könyvből olvasná őket – Nem próbáltál meg megnyugtatni, hogy ne féljek, nem fog fájni. Csak rezzenéstelen arckifejezéssel és mozdulatlanul ültél mellettem, mintha számodra ez természetes lenne vagy mintha már elfogadtad volna sorsunkat. Még akkor se reagáltál, amikor megremegtem, és belecsimpaszkodtam karodba, és azt mondtam, félek. Talán már akkor halott voltál… ezért nem is mertem rád nézni. És miután ez a gondolat végigfutott a fejemben, tudtam, hogy igazam van. Összerázkódtam, és akaratlanul is, de lehunytam szemeim, s többé nem tudtam kinyitni őket, ahogy hallani se hallottam. Mintha megvakultam volna, sötétséget láttam, de aztán hirtelen mindent elöntött a fehérség. Félig halott voltam, de mégis, mintha még éltem volna, bár nem észleltem semmit, csupán csak az utolsó csókod égett forrón ajkaimon­… - sírta el magát.
- Oh… - megdöbbentem. Szó szerint ugyanazt mesélte el, amit az elmúlt két hét során már oly sokszor.

Az órára pillantottam, ami az éjjeliszekrényen kísértetiesen álldogált. Hatalmas, rikító piros betűk jelezték az időt: 00:08.- És már megint éjfélkor álmodtad… – állapítottam meg.- Igen… - sóhajtott fel, majd kibontakozott ölelésemből, hogy a szemembe nézett – Minnie, miért érzem úgy, hogy napról napra közeledik valami… valami rossz… valami nagyon rossz?- Mire gondolsz? – kérdeztem, pedig nagyon is jól tudtam, mit fog mondani.- A Halálra… Olyan, mintha újra és újra az álmokon át próbálna üzenni nekem, figyelmeztetni, hogy hamarosan eljön értem…- Hé, ne mondj ilyeneket! Ez butaság! Ezek csak rémálmok, nincs jelentőségük, te is tudod. Biztos csak a sok stressz és a munka miatt álmodsz rosszakat. Minden a legnagyobb rendben, semmi sem fog történni, meglátod.- Miért hazudsz? – nézett rám azzal az ártatlan, kisfiús nézésével. A szívem majd’ kettészakadt, amikor újabb könnycseppek villantak meg mogyoróbarna szemeiben – Miért hiszed, hogy minden rendben lesz?- Mert így van. Nem kell félned, mert én sosem hagylak el, örökké itt leszek veled, és vigyázok rád minden egyes másodpercben… Szeretlek, Jongie, és sose engedném, hogy elvegyenek tőlem­… – halványan elmosolyodtam.- Megígéred?- Megígérem… – feleltem, majd ujjaimmal letöröltem a sós cseppeket arcáról, és egy csókkal pecsételtem meg eskümet.

Hanyatt dőlt az ágyon, kényelmesen elhelyezkedett, egyik karjával átölelte a derekamat, s immár nyugodtan lépett újra az álmok mezejére, bízván abban, hogy tényleg betartom a szavam. Amint újra meghallottam halk szuszogását, könnycseppek kezdtek el csordogálni szememből. Visszafeküdtem mellé, és az arcát kezdtem el kémlelni. Miért ígérek neki olyat, amiről tudom, hogy nem tudom betartani? Hisz teljes mértékben egyet értettem vele, hogy valami történni fog, amit nem tudok sehogy se megállítani. De ahogy vele, úgy magammal is próbáltam elhitetni, hogy ezek tényleg csak nagyon rossz álmok, és semmit sem jelentenek. Hisz nem ez a remény lényege? Szentül hinni abban, amiről valahol a szívünk leges legmélyén tudjuk értelmetlen és hiábavaló. Hinni a lehetetlenben és kapaszkodni az utolsó reményszálakba, ameddig csak lehet.

Én is ezt tettem. Reménykedtem és hittem. De sejtésed egy hét múlva valóban bebizonyosodott.

A rémálmod valósággá vált.

Szívroham.

Nem sírtam tehetetlenül, nem könyörögtem, gyere vissza, mert számomra már akkor nyilvánvalóvá vált elvesztésed, amikor először álmodtál. Reménykedtem, erősen hittem benne, hogy mindketten tévedünk, de a szívem legeldugottabb zugában már régen feladtam. Becsaptam magam és téged is, és a bűntudat, hogy nem tudtalak megmenteni, hogy még csak megpróbálni se próbálhattam, nem engedi, hogy kiadjam magamból a gyötrő kínt, mely belülről mar. Csendben tűrtem a fájdalmat, a hiányodat, értelmetlen lett volna sikítanom és dühöngenem, hisz ez már nem hoz vissza téged.

Néma csend borította a kórházi szobát, én pedig ott ültem melletted érzelmek nélkül, üres tekintettel, könnyező szemekkel, erősen vérző szívvel, dühösen kiáltó lélekkel, miközben élettelen és hideg kezed szorongattam. Te pedig többé nem láttál, nem hallottál, nem érzékeltél semmit, kivéve azt a bizonyos utolsó csókot, melyet halálod előtt hintettem ajkaidra…