Hullócsillag

Hullócsillag
(2012.08.13.)

Körülnéztem a sötétségben. Féltem. Még sosem töltöttem kint az éjszakát a szabad ég alatt. Szemeimmel perceken át a távolba révedtem, noha semmit sem láttam. Úgy tűnt, mintha árnyak mozognának körülöttem, mintha megannyi elsuhanó szellem susogna mellettem. Egyedül voltam, mégis úgy éreztem, hogy valaki más is van itt.

Egy hideg fuvallat végigszánkázott testemen. Megborzongtam, és fagyosan húztam össze magamon pulcsimat. Szemem lassan kezdett hozzászokni a feketeséghez, s ezzel együtt a félelmem is elmúlt. Már nem az ellenséget láttam az éjszakában, hanem a megnyugvást és a békét. Furcsa, nem? Amitől egykoron rettegtünk, az egy nap a menedékünkké válik.

Felnéztem az égre. Most, hogy tudtam, biztonságban vagyok, volt hozzá bátorságom. És ami elém tárult, az gyönyörűbb volt mindennél, amit valaha el tudtam képzelni. Megannyi csillag táncolt odafent, s szívemet valami szokatlan, mégis kellemes érzés járta át. Aprók, egészen parányik és hatalmasak, fényesebben és tompábban ragyogók, de mégis csillagok. És mind nevettek. Vidámak voltak, mosolyogtak, és elhitették velem, hogy valóban táncolnak, pedig pontosan tudtam, hogy egy helyben ácsorognak. De szerettem volna azokban a percekben én is közéjük tartozni. De szerettem volna, ha gondtalanul élnék velük és nem kéne semmivel sem törődnöm. Vajon, ha egy nap meghalok, én is oda fogok kerülni?

Egy hullócsillag suhant át az égen. Most kéne kívánni valamit, súgta valami halk, gyermeki hang lelkemben.

Azt kívánom, hogy.... De mit kívánjak? Hisz annyi mindent szeretnék, annyi kívánságom van tarsolyomban, és mégis... félek kimondani őket. Vannak egészen aprók, mások számára jelentéktelenek, és vannak óriásik, lehetetlen álmaim. Mégis melyiket kívánjam? Mi van, ha nem teljesülnek? Mi van, ha sosem válnak valóra? Mi van, ha felesleges időpazarlás itt állni, és várni rájuk? Hisz ez csak a tündérmesékben létezik, márpedig ez a kőkemény valóság. Itt nincsenek csodák, nincsenek kívánságok. Itt az van, ami jutott neked, álmodozni pedig mit sem ér. De mégis. Legbelül mégis úgy hiszem, hogy valami jelentősége van. Én hiszek ebben, hiszem azt, hogy ha az ember hullócsillagot lát, és kíván, akkor az egy napon meg fog valósulni. Meg amúgy is... Mi veszíthetni valóm van?

Az kívánom, hogy....

Mi az az apró, narancssárgásan villogó fény? Egy repülőgép? Igen, elég valószínű. Vajon egy napon nekem is lesz alkalmam utazni? Vajon eljön az a pillanat, amikor én is felszállok arra a hatalmas járműre, és megkezdhetem utamat álmaim országába? Vajon pont az a repülőgép fog engem is elvinni az álmaimhoz? Vajon egy nap majd barátnőimmel egy olyanon fogok lenni és könnyekkel a szemünkben fogunk elbúcsúzni eddigi hazánktól, hogy egy másikban megkezdhessük új életünket, és vágyaink megvalósítását? Vajon így lesz ez, ahogy szeretném? És vajon kik utaznak most rajta? Lehetséges, hogy ott fent van az a személy, akivel később kapcsolatba kerülök? Mondjuk egy barát? Vagy a leendő férjem? Esetleg pont Ők, akik jelen pillanatban az életet, a reményt jelentik számomra, akik miatt Oda akarok utazni? Vajon akik ott vannak a gépen, mit gondolnak most? Olyan távolinak tűnik minden, olyan elérhetetlennek, olyan... megfoghatatlannak. Vajon egy napon én is ott lehetek?

Újabb hullócsillag... 
Azt kívánom, hogy...

Meddig kell még itt lennem? Meddig kell még ezt a nyomorúságot elviselnem, amiben most élek? Vajon el fog egy napon múlni minden fájdalmam? Eljön majd az a nap, amikor végre én is boldog lehetek, amikor nem fogom megállás nélkül azt a szorongató, fojtogató érzést érezni a lelkemben? Vajon meddig kell még látnom mások szenvedéseit? Mit kell tennem azért, hogy jobbá tegyem az ő életüket is? Hisz annyi mindent megpróbáltam már, annyi mindent fojtottam el magamban, annyi mindenről lemondtam, annyiszor elnyomtam a dühöt... de meddig kell még ezt csinálnom? Nem bírom látni, egyenes megöl a tudat, hogy tudom, talán sosem kerülünk ki ebből. Valamit tenni szeretnék! Valamit, bármit, akármit, csak szűnjön meg ez a pokol, szűnjön meg minden gyötrelem, minden maró kín, minden kósza könnycsepp! Mikor múlik el minden szörnyűség?

Újabb hullócsillag... 
Azt kívánom, hogy...

És vajon mi lesz velünk? Vele és velem? Vajon találkozni fogunk, vajon fogjuk valaha is látni egymást? Hisz annyi mindent tett már értem csupán a jelenlétével, csupán azzal, hogy szerethetem, és meg akarom neki ezt köszönni. Magam mellett szeretném tudni, és szeretném, ha viszonozná az érzéseimet. Jelen pillanatban nem tudom elképzelni nélküle az életemet, és nem érdekel, ki vet meg ezért, ki gondolja azt, hogy ez őrültség. Pontosan tudom én is, hogy ezzel magamnak okozok fájdalmat, de az érzéseimnek nem tudok megálljt parancsolni. Szeretem, és kell nekem, ezt nem tagadom. De vajon elég erős leszek ahhoz, hogy kibírjak mindent?

Újabb hullócsillag... 
Azt kívánom, hogy...

Vajon ha találkozunk, mit fog gondolni rólam? Belém fog szeretni? Ha nem, akkor mit teszek? Vajon a jövőben is szeretni fogom? Vajon el fognak múlni az iránta érzett érzéseim? Meg tudom akadályozni, hogy ez ne következzen be? Vajon ha most azt kívánom, legyen Vele közös életem, és egy napon így lesz, akkor is szeretni fogom? Mi van, ha csak Ő fog engem, és én meg belekényszerül abba a kapcsolatba a kívánságom miatt? Vajon lehetséges ez, megtörténhet? Vajon miért érzem iránta azt, amit most, van valami jelentősége a későbbi életemre nézve? Úgy szeretnék Vele lenni, mellette ébredni és mellette feküdni, megcsókolni, és átölelni, és mindennap elmondani, mennyire szeretem... Vajon valaha megtehetem ezt, lesz rá alkalmam, hogy ezerszer a fülébe suttogjam? Vajon érzi a szeretetemet még így is, hogy nem ismer, nem tud a létezésemről? Vajon, amikor éjszakákat virrasztok át Rá gondolván, érzi a jelenlétem? Vajon, amikor sírok miatta, amikor szenvedek, amikor rossz hangulatomban vagyok, Ő érzi? Vajon ha megkérném, hogy várjon rám, várna? Vajon... vajon...? Annyi kérdésem lenne még Vele kapcsolatban. Annyira szeretném tudni, mi lesz kettőnk sorsa, de nem tudok mást tenni, mint várni és várni.

Újabb hullócsillag... 
Azt kívánom, hogy...

Annyira össze vagyok zavarodva, annyira kétségbe vagyok esve. Nem tudom, mi célból jöttem a világra, nem tudom, hová tartok. Nekem csak álmaim vannak, és nem tudom, hogyan érjem el őket. Én csak lézengek a világban és álmodozom arról, milyen lesz majd a jövőben, szeretett országomban, szeretett barátnőimmel és Vele. Félek, rettegek, hogy ez fogja okozni a vesztem. Álmodozni jó, de meddig? A valóságban nem teszek semmit, sodródom az árral, és várom, hogy valahol partra vetődjek. De meddig csinálhatom ezt? Mikor kell elkezdenem élnem? Mikor kell felébrednem az álmaimból? Mert nem szeretnék felkelni, mert ott jó nekem. És ha egy napon felébredek, mennyire fog fájni mindez? Meddig ringathatom magam hamis képzeletekbe, hazug ábrándokba? Meddig...? Mit hoz majd a jövő, mi vár rám a nagy betűs életben? Annyira félek, és nem találom a kiutat, nem találom a kérdéseimre a választ. Pedig annyi kérdés van még bennem, amiket nem tettem fel, amiket nem tudok hogyan szavakba önteni! Ez mind-mind csak egy kis részlete volt az életemnek, de hol van még a többi? Vajon a kívánságok mennyit segítenek nekem? Mit, mégis mit tegyek?

És hol vannak a hullócsillagok? Hová tűntek? Látnom kell még, látnom kell még legalább egyet! Egyet? Még százat! Kívánnom kell, muszáj kívánnom, annyira el vagyok veszve. Csak ők adhatnak nekem választ, csak ők felelhetnek nekem. Kívánnom kell, hogy utat mutassanak, hogy megmondják, mit kezdjek az életemmel. Hová lettek a hullócsillagok?

Újabb szellő simít végig arcomon, kap bele játékosan hajamba, s nevetve továbbszalad. Lecsukom szemem, s szemhéjam alól egy árva, erőtlen, forró könnycsepp bukkan elő, melyet egyre több és több követ. Felsóhajtok, mélyet szippantok a friss, nyárias éjszakai levegőből.

Nincs több hullócsillag... 
Nincs több kívánság...

Hallucináció

Hallucináció
(2011.03.28-04.01.)

      Mint egy kiéhezett vadállat, úgy nyomtam neki a falnak, miután becsaptam magunk mögött a sminkszoba ajtaját. Ajkaimat erőszakosan tapasztottam övéire, nyelvemet ugyanolyan durvasággal toltam át szájába, s hívtam táncba az ő nyelvét. Testem egész súlyával passzíroztam a falnak, s esélye sem volt a mozdulásra, nem hogy a menekülésre.

   Kezeimet feje mellett támasztottam meg, amik néhány másodperc után önkéntelenül vándoroltak át derekára, hogy aztán szorosan körbefogjam, s magamhoz szorítsam. Szemeim vadul megcsillantak, törékeny teste eszeveszetten ficánkolt alattam, de hiába ellenkezett, hiába próbált kiszabadulni karjaim fogságából, nem engedtem.

   Végül néhány másodperc elteltével éreztem, ahogy ellazul, s eggyé válik velem. Már nem küszködött; örömmel olvadt bele csókomba, és karolta át nyakamat. Szemeimet lehunytam, és kizártam a külvilágot: egyáltalán nem érdekelt, hogy az ajtó nincs kulcsra zárva, így a többiek bármikor ránk nyithatnak.

      Ujjaimmal végigsimítottam a vállától a felkarján át, egészen a csuklójáig, majd hirtelen benyúltam pólója alá, s mellkasát kezdtem el cirógatni. Összerándult, ahogy hideg ujjaim végigszánkáztak bőrén, én pedig ettől még jobban izgalomba jöttem, és magamhoz szorítottam. Tenyerem alatt éreztem szíve ütemtelen dobogását, amely mégis az enyémmel táncolt egy ritmusra.

   Halk és rekedtes sóhaj tört ki belőle, amint áttértem nyakára, és kulcscsontját kezdtem el puszilgatni. Felhevült testünk egyre inkább kívánta egymást, forrt bennünk a Szerelem vére, mely már oly régóta várt erre a pillanatra. Nem akartam mást, csak Vele lenni, Őt érezni, és saját magamat odaadni. Már őrülten hiányzott.

 - Jonghyun, ne… - hirtelen eltolt magától, tenyerét mellkasomnak nyomva megnövelte a köztünk lévő távolságot.

    Nem kellett kétszer szólnia. Abbahagytam, de továbbra se bontakoztam ki öleléséből. Érezni akartam még a közelségét, szeretetének lágy és puha tapintását, csupán csak azt, hogy itt van mellettem. Arcomat nyakába fúrtam, és mélyeket szippantottam bőrének édeskés fahéjillatából.

- Ne csináld már… - nyöszörögtem elfúló hangon.
- Sajnálom… - suttogta, és talán Ő is olyan csalódott volt, mint én – Ez nem helyes… - lesöpörte magáról kezeimet, majd kibújt karjaimból, és két lépéssel előttem, megállt. Rám pillantott, én pedig belenéztem az örvénylő, mindent elsöprő és magával ragadó mogyoróbarna szemeibe, amik most fájdalmasan villantak rám.  – Nem helyes – ismételte meg.
- Mit csináltam rosszul? – kérdeztem vissza, bár úgy éreztem, mintha nem is én mozgatnám a számat. Elvesztem tekintetében, és már nem láttam mást, csak Őt. Mondott valamit, de én nem hallottam, és legközelebb már csak akkor eszméltem fel, amikor az ajtó becsukódott mögötte.

      Értetlenül pillantottam körbe a helyiségben, majd miután megláttam a zárban a jobbra-balra lengő kulcsot, tudtam, hogy elment. Szívem hirtelen összeszorult, és szemeimben könnycseppek csillantak meg. Biztos voltam benne, hogy visszajön, de arra már nem tudtam választ adni, hogy mégis miért hagyott magamra. Mit tettem rosszul? Megbántottam volna valamivel, vagy csak megijedt? De hisz annyi forró éjszakát hagytuk már magunk mögött, annyi mindent megéltünk már! Mindig vigyáztam rá, mindig mindent úgy csináltam, ahogy szerette, és soha egyetlen egy panaszt sem kaptam tőle. Akkor mégis miért nézett úgy rám, mintha hibát követtünk volna el?

      Megráztam a fejem, és elmaszatoltam a könnyeket, amint meghallottam, hogy a fiúk közelednek a szoba felé. Néhány pillanattal később kinyílt az ajtó, és valóban ők léptek be nevetve. Muszáj volt megeresztenem egy mosolyt, még akkor is, ha közben legbelül darabokra törtem. Imádtam őket, hisz nagyszerű barátok voltunk, és mindig képesek voltak felvidítani.

       Kacarászva beszélgettek, míg én csendben álltam a hatalmas tükör előtt, és magamat néztem. Próbáltam némi vidámságot csempészni arcomra, de sajnos a szomorúságtól csillogó szemeim mindent elárultak.

       Hirtelen Minho termett mellettem, és csípőjével oldalba lökött, amitől én kis híján elestem, de ő csak rám vigyorgott, én pedig fejet rázva böktem vissza, ám továbbra is némaságba burkolództam.

- Olyan szótlan vagy… Valami történt? – kérdezte. Nem tudtam, mit reagáljak, és először úgy néztem rá, mint aki nem tudja, miről van szó. – Ne mondd azt, hogy csak azért, mert lefárasztott a koncert, mert azt nem hiszem el – folytatta, én pedig nagyot sóhajtva felé fordultam.

- Én csak… - kezdtem, de megakadt a szavam. A sírás mardosta a torkomat, és egyáltalán nem volt kedvem beszélni, de mégsem hazudhattam a csapattársamnak, a barátomnak. Minho mindeközben érdeklődve fürkészte arcomat, és kíváncsian várta a válaszomat. Láttam a szemeiben, hogy őszintén érdekli, mi a baj, így nem próbálkoztam meg hazugsággal kivágni magamat a helyzetből – Én csak nem tudom, miért rohant el az előbb Key…

      Döbbenten villant rám barna írisze, mintha valami lehetetlen dolgot mondtam volna. A szobában hirtelen sűrű csend állt be, én pedig néhány másodperc után kezdtem kínosan érezni magamat. Minho hátrapillantott a többiek felé, akik ugyanolyan értetlenül bámultak rám. Felvont szemöldökkel mértem végig a három fős társaságot, és érdeklődve vártam a feleletet.

- Key? – Minho hangja furcsán csengett, és nem értettem, miért.
- Igen… Az előbb… szóval mi az előbb majdnem… na, szóval érted – jöttem zavarba, de folytattam – és… egyszerűen elrohant. És nem tudom, mit tettem rosszul.

      Éreztem, ahogy újra könnyek szöknek a szemembe, de visszanyeltem őket. Nem akartam sírni, előttük legalábbis nem, holott nem kellett titkolnom előlük, mert nagyon jól tudták, mennyire szeretem Keyt. 

      Elfordítottam fejem, és azon kezdtem el gondolkodni, vajon mennyire volt jó ötlet, hogy mindezt elmondtam. Hisz ez csak egy apróság, és talán nincs is nagy dologról szó. Lehet, hogy csak a koncert közben ejtett bakin fújta fel magát, amit pedig majd meg fogunk beszélni, miután kidühöngte magát. Az agyam kétszeres gyorsasággal pergett, a gondolataim csak úgy váltogatták egymást, és hirtelen rájöttem, hülyeség volt ezen fennakadni.

- Srácok, ne haragudja… - újra feléjük fordultam, de amint megláttam az aggodalmat és a félelmet a szemükben, az a cseppnyi remény is eloszlott belőlem, ami néhány másodperc alatt keletkezett. - Úristen, mi a baj? – kérdeztem elképedve.
- Jonghyun… - fogta meg a karom Onew – Beszélnünk kell!
- Miről van szó? Jesszusom, ugye nem Key-vel történt valami? Mondjátok, hogy jól van és nem esett baja! – dobálództam a kérdésekkel – Mit nem mondott el, amiről tudnom kellene? Ugye nem halt meg? Ugye nem?

- Jonghyun… Jobb lesz, ha leülsz… - kérte Minho, de mintha meg sem hallottam volna, csak folytattam tovább a faggatózást és az aggályoskodást. Képtelen voltam ebben a helyzetben nyugalmat erőltetni magamra, mert nagyon jól tudtam, hogy valamit elhallgatnak előlem, és hogy ez a dolog nem éppen lesz jó.
- Jonghyun, kérlek… Nyugodj meg és ülj le! – utasított Onew, mire ráüvöltöttem.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha inkább megmutatjuk neki… - szólt közbe Taemin, és ahogy ránéztem, még inkább összeszorult a szívem. Fájdalmat pillantottam meg szemeiben, mérhetetlen fájdalmat. Mégis mi fájhat neki ennyire ilyen fiatalon? – futott át agyamban ez a kósza gondolat, és rájöttem, hogy nem akarom tudni, mégis, amint Taemin megfogta a kezem és elindult kifelé, engedelmesen követtem.

       Némán sétáltunk át a kietlen folyósokon, majd beértünk egy kisebb helyiségbe, ahol a ruháinkat és a táskáinkat tároltuk. Megálltunk a szoba közepén, én pedig szemöldök ráncolva néztem körbe. Valami más volt, mint néhány órája, valami megváltozott, valami… hiányzott.

- Hol vannak Key cuccai? – kérdeztem némi haraggal a hangomban - Hová tettétek Key holmijait?
- Mi nem tettük őket sehová… - jelentette ki suttogva Onew, mire dühösen kaptam felé fejemet. Már szólásra nyitottam a számat, hogy újra ráordítsak, amikor is Taemin egy levelet csúsztatott kezembe.

      Értetlenül fordultam felé, mert nem tudtam, mit akar ezzel. Nem mondott semmit, csak bólintott egyet, mintha olvasott volna a gondolataim között. Széthajtottam a hófehér lapot, amin csupán csak néhány szó állt, és meglepődtem, amikor Key kézírását véltem felfedezni bennük.

„Jonghyun… Sajnálom, hogy magadra hagylak, és sajnálom, hogy mindent eltitkoltam előled… Ne haragudj rám… Szeretlek és örökké szeretni foglak!”

      Mintha áram rázott volna meg, úgy tértem észhez, és találtam magamat újra a valóságban. Zokogva rogytam a padlóra, és kezdtem keserves sírásba és fájdalmas kiáltozásba. Tehetetlenül vergődtem a földön, szinte éreztem, ahogy a kíntól lángra gyúlok belül, és szép lassan hamuvá égek. Ereimben pulzált a szomorúság; a boldogságot és a harmóniát a másodperc ezredrésze alatt váltotta fel a szenvedés. Mellkasomba iszonyatos keserűség lopakodott, amitől úgy éreztem, majd szétszakadok, és legszívesebben egy kést döftem volna magamba, hogy kieresszem a bennem uralkodó fájdalmat.
       Szép sorjában megrohamoztak az emlékképek, megállíthatatlanul kergették egymást a fejemben a halovány képfoszlányok, és hiába küzdöttem ellenük, sehogy sem tudtam elnyomni őket. Mélyen ivódtak bele elmémbe, és ahogy egyre csak ismételgették magukat, úgy erősödött meg bennem az a bizonyos nap is. Néhány perc alatt kitisztult a „látásom”; most már mindent értettem, most már pontosan emlékeztem mindenre:

Key meghalt… még évekkel ezelőtt.

      Mindaz, amit az utóbbi években hittem, meg sem történt. De nem hallucinálhattam! Ilyen egyszerűen nincs! Az utóbbi évek nélküle múltak el, én mégis azt hittem, itt van velem! Két év telt el azóta, két nyomorult év! Két éve hagyott magamra, két éve lépte át a Mennyország küszöbét, és én két éve élek úgy, hogy azt hittem, minden a legnagyobb rendben! Nem, ez egyszerűen nem lehet igaz, ez képtelenség!

      Minden egyes érintés, minden egyes sóhaj, minden egyes édes csók, minden egyes elsuttogott szerelmes szó, minden egyes lélegzetelállító pillanat, minden egyes szívdobbanás, minden, minden csak hallucináció volt! Egy téves hazugság, egy hamis ábránd, egy csalóka képzelet, egy aljas álom! Egy szánalmas kis látomás! Egy nyamvadt illúzió, amit a tudatalattim hozott létre, mert nem tudtam megbirkózni a gyötrelemmel, mert nem bírtam elviselni a hiányát!

Key, miért hagytál magamra?

       Görcsösen szorítottam magamhoz a már összegyűrt levelet, mint egy utolsó reményszálat. Összeszorítottam szemeimet, és nem akartam kinyitni, mert attól féltem, ha ezt megteszem, minden varázs elillan, és rá kell jönnöm, ez az egész csak egy beteljesületlen tündérmese volt. Nem akartam beismerni, hogy mindent csak én képzeltem el, hogy hallucináltam, mert nem akartam még ennél is jobban összetörni. Azzal próbáltam hitegetni magamat, hogy álmodok, hogy egy nagyon borzalmas rémálomba csöppentem, amiből mindjárt felébredek, és Key mellettem fog édesen aludni. De a szívem már rég felismerte ezt az álcát, nem hagyta magát újra becsapni, így hagyta, hogy a fájdalom egyre jobban bekebelezze, és végül teljesen kivéreztesse, végezzen vele, apró darabokra trancsírozza.
       A szerelem hiánya és a vele járó felemésztő tűz elpusztított bennem  minden érzést, és nem hagyott maga után semmi mást, csak egy hatalmas, feneketlen, feketén tátongó ürességet...