Miracles in December

Miracles in December

(Ajánlott zene: EXO - Miracles in December)
http://www.youtube.com/watch?v=yVLxRXoLaas

Nagy pelyhekben hullott a hó. Odakint már mindent a gyönyörű fehérség ölelt körbe; az utakat, a fákat, a bokrokat, a háztetőket. Elmosolyodtam a csoda láttán, és fejemet a hideg ablaknak döntöttem. Mindig is imádtam a telet, számomra ez volt a legszebb évszak. Imádtam a hóesést, amikor az apró, fehér hópelyhek lassan szállingózva értek földet. Mintha ezernyi gyémánt hullott volna a mennyországból. Imádtam a kivilágított házakat, a megannyi mosolygó embert a vásárlások közepette, és a karácsonyt, mely mindig meghitt, és békés volt.

A szeretet ünnepe.

Szerettem a karácsonyt, és nem az ajándékok miatt. Szerettem másokat megajándékozni, mert látni a barátaim, a családom örömteli arcát többet ért minden másnál. A karácsonyt mindig azokkal töltöttem, akik számomra fontosak voltak, és ilyenkor minden rosszkedvem elszállt.

Kivéve idén.

Idén egyedül töltöttem a karácsonyt, és ez elszomorított. Csak ültem a szobám ablakában, és néztem a szomszédos házakat, ahol a családok együtt ünnepeltek és bontogatták az ajándékokat. Akaratlanul is, de egy könnycsepp gördült le arcomon. Felsóhajtottam, és megtöröltem szemem, de továbbra se mozdultam.

A nappaliban a falióra hangosan kattant egyet, majd fura neszezést hallottam. Szemöldök ráncolva másztam ki az ablakból, és indultam meg a hang irányába. Mielőtt kiléptem volna a szobámból, megragadtam egy vázát, mert attól tartottam, hogy betörtek hozzám.

De a nappaliba érve csak a néma csend fogadott. Égett a villany, amit én hagytam úgy, de semmi jelét nem láttam annak, hogy valaki járt volna itt. Megkönnyebbülten engedtem ki az eddig bent tartott levegőt, és halkan felkuncogtam, milyen nevetségesen festhettem a kezemben a vázával. Már épp fordultam volna vissza, hogy visszasétáljak a szobámba, amikor megpillantottam a faliórát. Elkerekedtek szemeim, és pár másodpercig csak bámultam rá; még a fejem is megráztam, hogy vajon csak káprázik-e a szemem, de nem.

A falon lévő óra megállt.

Nem mozdult egyik mutatója sem. Közelebb léptem hozzá, és megütögettem, hátha az elemek merültek ki, de emlékeztem, hogy az előző nap töltöttem fel őket. Akkor mégis miért állt meg az idő?

Hirtelen lekapcsolódott a villany, én pedig abban a pillanatban megfordultam. Minden sötétbe burkolódzott, én pedig ezzel a sötétséggel néztem farkasszemet. A szívem a torkomban dobogott, és úgy szorítottam magam elé a vázát, mintha az életem múlna rajta, miközben szorosan a falhoz simultam. Teljesen megrémültem, és nem tudtam, mégis mit kéne tennem. Mozdulni nem mertem, hisz az orrom hegyéig se láttam.

Aztán mint egy varázsszóra, a plafonon két apró, világító gömb jelent meg, mely épp elég volt ahhoz, hogy az egész helyiséget bevilágítsa. Értetlenül és csodálkozva néztem fel; egyszerűen nem tudtam, mi történik. Először megáll az idő, most meg két gömböcske szórja fényét a nappaliban. Mégis mi ez?

De ezzel sem volt vége a meglepetésnek.

Lassan, de biztosan apró hópelyhek kezdtek el hullani fentről. Pár percig csak teljesen ledöbbenve álltam és néztem, ahogy a nappalit lassan beborítja a fehérség, majd óvatosan letettem az asztalra a vázát, és kezeimet kinyújtva próbáltam elkapni a hópelyheket. Egy sikeresen a kezemben landolt, és amint megláttam a formáját, már szinte tudtam, mi történik.

Ők azok.                            

Elmosolyodtam, és mint a villám, kapkodtam magamra a kabátomat, a cipőmet, a sálamat és a sapkámat, majd kettesével szedve a lépcsőket rohantam lefelé, egészen ki az udvarra. Az égre emeltem tekintetem, majd lehunytam szemeim, széttártam karjaim, és élveztem a hóesést. Noha hideg volt, és az arcom pillanatok alatt átjegesedett, mégsem érdekelt. Ekkor melegséget éreztem az arcomon, és amikor kezemmel odanyúltam, már egyáltalán nem éreztem őket hidegnek. Még szélesebbre húzódtak ajkaim, és hagytam, hogy a boldogság a szívemet is megtöltse.

Itt voltak.

Szinte éreztem jelenlétüket. Nem tudtam megmondani, mi történik, és nem is akartam rá válaszokat.

A következő pillanatban éreztem, ahogy valaki megfogja a kezem, majd amikor kinyitottam a szemem, egy hatalmas ház előtt álltam. Fehér falai beleolvadtak a környezetbe, és a hatalmas üvegablakokon kiszűrődő fény bevilágította az előtte álló kis teret.

Egy szökőkutat pillantottam meg, benne két, égősorral megvilágított szarvassal. Az a néhány aprócska fa is meg volt világítva, és nekem ez épp elég volt ahhoz, hogy felismerjem a helyet.

Könnybe lábadt a szemem, és megállás nélkül törölgettem a forró cseppeket, mert tisztán akartam látni. Azt akartam, hogy ez a kép örökre megmaradjon emlékeimben.

Sosem hittem a csodákban, de amit láttam, nem tudtam mással megmagyarázni.

Lassan megindultam lefelé a lépcsőkön, és ahogy a talpam érintkezett a havas betonnal, elolvadt a hó. Szinte éreztem a meleget a lábaim alatt, és egyből tudtam, ki műve ez.

Odasétáltam a szökőkút elé, és csak bámultam rá. Aztán hirtelen elkezdett belőle csobogni a víz, én pedig ijedten hátraléptem egyet. Egyre több könnycsepp hagyta el szemeim, amik elhomályosították látásomat, de még így is pontosan láttam azt az alakot, aki a szökőkút túloldalán állt.

Lassú léptekkel indult meg felém, én pedig annyira ledöbbentem, hogy nem bírtam megmozdulni. A fiú egyre közelebb ért, és egy lépéssel előttem állt meg. Felnéztem arcába, ő pedig kedvesen mosolygott rám.
- Te…? – hallottam meg saját hangom, ami olyan távolinak tűnt, mintha nem is én beszéltem volna.

Ő csak megállás nélkül mosolygott, miközben szemei ragyogtak.

Nem hittem el, hogy itt áll előttem. Mégis hogyan? Hisz sosem ismert engem, nem is tudja, hogy létezem, a világ másik felén él, akkor mégis hogy kerül ő ide? Pontosabban… én hogyan kerültem ide? Vagyis… azt tudom, hogy ki tette ezt, de… miért vagyok itt? Miért vagyunk mi itt?

Ujjaimmal lassan előre nyúltam, de még mielőtt megérinthettem volna arcát, visszahúztam kezem. Attól féltem, ha megérintem, köddé válik, eltűnik, én pedig felébredek, és nem akartam, hogy ez az egész csak egy álom legyen. Itt állt előttem, akit mindennél jobban tiszteltem, akit szerettem, és én ezt alig bírtam feldolgozni.

Kezem után nyúlt. Mielőtt visszadughattam volna kabátom zsebébe, megfogta. Összekulcsolta ujjainkat, majd megszüntette a köztünk lévő távolságot. Egész testem remegett, és ahogy szemeibe néztem, minden gondolatom, minden kérdésem szertefoszlott.

Csak ő, és én léteztünk.

Csak mi ketten.

Ez nem csak egy álom volt. Olyan erősen fogta kezem, hogy biztos voltam abban, ez a valóság. Éreztem arcomon leheletét, éreztem keze melegét, a testéből és szívéből áradó szeretet.

Másik kezét felemelte, majd lassan szívem felé kezdett vele közeledni.
- Mit művelsz? – suttogtam, és ösztönösen léptem volna hátra, de összekulcsolt ujjaink ezt nem engedték.

Ismét elmosolyodott, majd letörölte a könnycseppeket az arcomról, és szívemhez érintette kezét. Végül azzal a jól ismert hangon, mely mindig a fülemben csengett, és mely többet jelentett nekem minden másnál, azt suttogta:
- Csak meggyógyítom a szívedet…

Valósággá vált rémálom

Valósággá vált rémálom

(2010.09.27.-28.)

- Jonghyun. Jonghyun ébredj! – rázogattam kedvesem a vállánál fogva.

Hirtelen felült az ágyban, és zavartan tekintett körbe a sötét szobában. Levegőért kapkodott, mintha percekig nem jutott volna oxigénhez. Hallottam szíve mérhetetlen sebességű dobogását, ami a zaklatottságtól vagy inkább a félelemtől pergett ilyen intenzíven és rendszertelenül. Izzadságcseppek gyöngyöződtek az arcán, a homlokán s a nyakán, melyek azt jelezték, hogy az álom teljesen a hatalmába kerítette és kimerítette.

Én is felültem, de nem szóltam hozzá. Lassan összekulcsoltam ujjainkat a takaró alatt, mire ő könnyes szemekkel rám nézett.

Szemeiben ijedtséget pillantottam meg, mely kétségbeesettséggel és némi értetlenséggel volt megfűszerezve.

Felzokogott.

Magamhoz húztam, szorosan átöleltem, és simogatni kezdtem az arcát és a hátát, miközben lassan előre-hátra dülöngéltem vele, ahogy egy anya szokott a kisgyermekével.

- Cssss, már nincs semmi baj, itt vagyok veled… – suttogtam fülébe lágy hangon. Apró puszikkal halmoztam el fejét, jelezvén, nincs mitől félni, mert én nem engedem, hogy akárki is bántsa.

Miután sírása abbamaradt, légzése újra szabályos lett, s szívverése is ütemesen vert, ismét megszólaltam:

- Megint álmodtál?

Alig észrevehetően bólintott.- Olyan szörnyű volt… – hangja rekedten csengett, szinte tapintani lehetett a rémületet, ami ezekbe a szavakba vegyült.

Üres tekintettel nézett előre, valószínűleg az álomképek peregtek szemei előtt.

- Megint ugyanazt? – kérdeztem.
- Igen… - felelte – Ott ültünk az ágyon, egymás kezét szorítva és vártunk a végzetünkre – szavai betöltötték a szoba némaságát, s oly tisztán és érthetően csengtek, mintha könyvből olvasná őket – Nem próbáltál meg megnyugtatni, hogy ne féljek, nem fog fájni. Csak rezzenéstelen arckifejezéssel és mozdulatlanul ültél mellettem, mintha számodra ez természetes lenne vagy mintha már elfogadtad volna sorsunkat. Még akkor se reagáltál, amikor megremegtem, és belecsimpaszkodtam karodba, és azt mondtam, félek. Talán már akkor halott voltál… ezért nem is mertem rád nézni. És miután ez a gondolat végigfutott a fejemben, tudtam, hogy igazam van. Összerázkódtam, és akaratlanul is, de lehunytam szemeim, s többé nem tudtam kinyitni őket, ahogy hallani se hallottam. Mintha megvakultam volna, sötétséget láttam, de aztán hirtelen mindent elöntött a fehérség. Félig halott voltam, de mégis, mintha még éltem volna, bár nem észleltem semmit, csupán csak az utolsó csókod égett forrón ajkaimon­… - sírta el magát.
- Oh… - megdöbbentem. Szó szerint ugyanazt mesélte el, amit az elmúlt két hét során már oly sokszor.

Az órára pillantottam, ami az éjjeliszekrényen kísértetiesen álldogált. Hatalmas, rikító piros betűk jelezték az időt: 00:08.- És már megint éjfélkor álmodtad… – állapítottam meg.- Igen… - sóhajtott fel, majd kibontakozott ölelésemből, hogy a szemembe nézett – Minnie, miért érzem úgy, hogy napról napra közeledik valami… valami rossz… valami nagyon rossz?- Mire gondolsz? – kérdeztem, pedig nagyon is jól tudtam, mit fog mondani.- A Halálra… Olyan, mintha újra és újra az álmokon át próbálna üzenni nekem, figyelmeztetni, hogy hamarosan eljön értem…- Hé, ne mondj ilyeneket! Ez butaság! Ezek csak rémálmok, nincs jelentőségük, te is tudod. Biztos csak a sok stressz és a munka miatt álmodsz rosszakat. Minden a legnagyobb rendben, semmi sem fog történni, meglátod.- Miért hazudsz? – nézett rám azzal az ártatlan, kisfiús nézésével. A szívem majd’ kettészakadt, amikor újabb könnycseppek villantak meg mogyoróbarna szemeiben – Miért hiszed, hogy minden rendben lesz?- Mert így van. Nem kell félned, mert én sosem hagylak el, örökké itt leszek veled, és vigyázok rád minden egyes másodpercben… Szeretlek, Jongie, és sose engedném, hogy elvegyenek tőlem­… – halványan elmosolyodtam.- Megígéred?- Megígérem… – feleltem, majd ujjaimmal letöröltem a sós cseppeket arcáról, és egy csókkal pecsételtem meg eskümet.

Hanyatt dőlt az ágyon, kényelmesen elhelyezkedett, egyik karjával átölelte a derekamat, s immár nyugodtan lépett újra az álmok mezejére, bízván abban, hogy tényleg betartom a szavam. Amint újra meghallottam halk szuszogását, könnycseppek kezdtek el csordogálni szememből. Visszafeküdtem mellé, és az arcát kezdtem el kémlelni. Miért ígérek neki olyat, amiről tudom, hogy nem tudom betartani? Hisz teljes mértékben egyet értettem vele, hogy valami történni fog, amit nem tudok sehogy se megállítani. De ahogy vele, úgy magammal is próbáltam elhitetni, hogy ezek tényleg csak nagyon rossz álmok, és semmit sem jelentenek. Hisz nem ez a remény lényege? Szentül hinni abban, amiről valahol a szívünk leges legmélyén tudjuk értelmetlen és hiábavaló. Hinni a lehetetlenben és kapaszkodni az utolsó reményszálakba, ameddig csak lehet.

Én is ezt tettem. Reménykedtem és hittem. De sejtésed egy hét múlva valóban bebizonyosodott.

A rémálmod valósággá vált.

Szívroham.

Nem sírtam tehetetlenül, nem könyörögtem, gyere vissza, mert számomra már akkor nyilvánvalóvá vált elvesztésed, amikor először álmodtál. Reménykedtem, erősen hittem benne, hogy mindketten tévedünk, de a szívem legeldugottabb zugában már régen feladtam. Becsaptam magam és téged is, és a bűntudat, hogy nem tudtalak megmenteni, hogy még csak megpróbálni se próbálhattam, nem engedi, hogy kiadjam magamból a gyötrő kínt, mely belülről mar. Csendben tűrtem a fájdalmat, a hiányodat, értelmetlen lett volna sikítanom és dühöngenem, hisz ez már nem hoz vissza téged.

Néma csend borította a kórházi szobát, én pedig ott ültem melletted érzelmek nélkül, üres tekintettel, könnyező szemekkel, erősen vérző szívvel, dühösen kiáltó lélekkel, miközben élettelen és hideg kezed szorongattam. Te pedig többé nem láttál, nem hallottál, nem érzékeltél semmit, kivéve azt a bizonyos utolsó csókot, melyet halálod előtt hintettem ajkaidra…

Tánc az esőben

Tánc az esőben

(2012.10.24 - 28.)

Mindig is az életem része volt a tánc. Már egészen kiskoromban táncra perdültem, ha zenét hallottam. Bárhol is voltam, az utcán, az óvodában, vagy anyuval a boltban, én mindig képes voltam összevissza ugrabugrálni. Kétség sem fért ahhoz, hogy a jövőm már ekkor meg volt alapozva.

Ahogy telt az idő, beiratkoztam egy tánciskolába. Szentül hittem abban, hogy ez az én igazi életcélom, hogy egy nap színpadon fogok állni, több ezer ember előtt és csak nekik fogok táncolni. Foggal-körömmel küzdöttem ezért az álmomért, semmi pénzért nem voltam hajlandó eldobni magamtól. Hiába vetettek meg sokan, hiába voltak ellenségeim, én mindig hittem és küzdöttem, és sosem adtam fel. Néha órákon át képes voltam a ritmusra mozogni, mindenféle szünet nélkül. Éreztem az ereimben, a szívemben, a lelkem leges legmélyén, hogy már nem kell sokat várnom, és minden valóssággá válik

De ahogy minden csodának, úgy egyszer ennek is vége szakadt, és az, hogy valaha táncos leszek, csak egy szép álomnak maradt meg.

*

- Szia, Heeyeon drágám, már őrületesen hiányoztál! – ölel meg kedvesem, amint betoppanok a próbatermükbe. Az élet ironikus, nem igaz? Egy híres táncossal járok immár másfél éve. Dél-Korea egyik legismertebb bandájában táncol másik öt csapattársával együtt, évről évre töretlenül haladnak előre, egyre több díjat zsebelnek be és úgy látszik, a sikereiknek sosem lesz vége.

- Szia, Dongwoon! – borulok karjaiba, fejemet vállába fúrom, és egy mélyet szippantok kellemes illatából. Észre se veszem, de ő állam alá nyúl, s egy forró csókot nyom ajkaimra. Szélesen rá mosolygok, ő pedig csak még jobban magához szorít.
- Jajj, kérlek, ne itt! – takarja el szemeit Yoseob, az egyik csapattársa. Mindketten felnevetünk, majd nyelvet öltve helyet foglalunk a földön.
- Hogy vagytok, skacok? – kérdezem, mire mindenki csak felsóhajt és elterül a padlón. – Szóval fáradtak vagytok. Hát nem csodálom, biztos órák óta próbáltok már.
- Igen... Lassan itt egy újabb turné és formába kell hoznunk magunkat – nyújtóztatja ki a lábait Gikwang.
- Gondolhatod, milyen nehéz lehet ennyi lustasággal együtt dolgozni. Hihetetlen, mennyire el vannak tunyulva, és csak nyavalyogni tudnak – csóválja meg játékosan a fejét a vezető, Doojoon, mire HyunSeung egy hatalmas taslit kever le neki – Na, hékás!

- Jólvan, azért megölni nem kell egymást – nevetek fel rajtuk.
- Tényleg Heeyeon, mit szólsz Dongwoon ötletéhez? – néz rám kíváncsian Junhyung, mire kérdőn meredek barátomra.
- Még nem kérdezted meg? – emelkedik fel ültéből HyunSeung.
- Hát... még nem... – vakarja meg zavarában a fejét a maknae.
- Miről kell megkérdezni engem? Jézusom, azt ne mondjátok, hogy már megszerveztétek az esküvőnket! – nézek rájuk nagy szemekkel, amivel sikerül feloldanom a feszültséget.
- Nem-nem – rázza meg fejét Woonie – Én csak... én... én veled akarok táncolni.
- He? – nézek rá értetlenül.
- Dongwoon, ne legyél már balfasz! – forgatja meg a szemeit Doojoon – Annyi a lényeg, hogy szeretnénk, ha a mostani turnénkon te is részt vennél. Kitaláltuk, hogy a srácokkal közösen elénekelnénk az egyik számunkat, amire ti ketten táncolhatnátok.
- Vá-á-várjunk! Én? Veletek? A turnén? Táncolni? Több ezer ember előtt? – alig hiszek a fülemnek. Arcomra kiül a döbbenet, és csak pislogok rájuk – Ti meg vagytok húzatva?
- Most miért? A barátnőid meséltek arról, hogy mennyire szerettél táncolni, ráadásul megmutatták a szalagavatós táncodat is, és... – próbált meggyőzni Dongwoon, de ismét félbeszakítottam.
- A szalagavatós táncot? Áááh! Melyikük volt az? Neveket kérek! Megölöm őket!
- Na, nyugi már, tiszta jó voltál – bíztatnak továbbra is.

Hosszas viaskodás veszi kezdetét. Nem azzal van a gondom, hogy táncolnom kell, bár egy kicsit fáj. Ha a táncra gondolok, mindig összeszorul a szívem és eszembe jut az elbukásom, a megvalósulatlan álmom. Sokkal jobban aggaszt, hogy vajon mit szólnak majd a rajongóik? Igaz, mikor kitudódott a kapcsolatunk, egész jól fogadták, és ahogy látom, nincs bajuk velem, de hogy a színpadra álljak a kedvencükkel, az nekem olyan pofátlannak tűnik. A színpad a srácoké, nem az enyém.

Végül már annyira szépen kérnek, szinte könyörögnek nekem, hogy nem tudok nemet mondani. Egy kicsit mindig is féltékeny voltam rájuk, és irigykedve néztem a fellépéseiket. Úgy szerettem volna én is a színpadon állni, legalább egyetlen egyszer, hogy tudjam, milyen érzés. Talán emiatt is egyeztem bele ebbe az egészbe. Még mindig kergettem ezt a gyerekkori álmomat, még mindig reméltem, hogy nincs vége. Nem érdekelt, mit fogok kapni, milyen lesz a visszajelzés, tudni akartam, hogy miről maradtam le.

Új esélyt adtak nekem, és én éltem a lehetőséggel.

*

A színpad szélén állok. Hallom a tömeg sikoltozó hangját, hallom, ahogy a srácok épp felkonferálnak, hallom az éljenezést, a szívem dobogását a fülemben, az ereimben lüktető vért az izgalomtól. Kezem-lábam remeg, az egész testemet majd szétveti az ideg. Izzad a tenyerem, a homlokom, reszketve tördelem ujjaim, remélve, ezzel csillapodik minden kételyem. Félve pillantok a hátam mögé, ahol a stáb tagjai és barátnőim bíztatóan néznek rám. Tőlük várok egy kis löketet, és boldog arcuk láttán valóban úgy érzem, hogy erőt adtak nekem. Rájuk mosolygok, de amint visszafordulok és meglátom a rengeteg fényt és reflektort, és azt, ahogy Dongwoon közeledik felém, ismét görcsbe szorul a gyomrom, és émelyegni kezdek.
- Na, készen állsz? – mosolyog rám, miközben egy puszit nyom az arcomra.
- Dongwoon, én rettenetesen félek. Én… én ezt nem tudom megcsinálni – könnyeimmel küszködve nézek rá. Az érzéseim keverednek bennem. Egyszerre gondolok a múltamra, és arra, hogy mi lehetett volna belőlem. Ez a tánc emlékeztet a régi időkre, amikre mindig is fájdalmasan tekintettem vissza. Kételkedem magamban, nem tudom, hogy képes leszek-e végigcsinálni.
- Ne aggódj, én is így éreztem az első fellépésünkön. De zárd ki a tömeget, ne figyelj semmire, csak a táncra és rám. Higgy magadban, nem fogod elrontani. Két hónapja próbálunk, esélytelen, hogy akármit is elbénázz. Na, gyere! – karon ragad, még mielőtt bármit is mondhatnék.

Dongwoon sosem tudott arról, hogy majdnem táncos lettem én is. Sosem tudtam erről senkinek sem beszélni, túlságosan is gyötrelmes volt ez az életemben. Szerettem volna neki elmondani, mindig is szerettem volna ezt megosztani vele, mert ő megértett volna, de sosem találtam alkalmat erre. Amikor láttam őket táncolni, nem volt szívem a kedvüket elrontani egy ilyen kijelentéssel. Amikor láttam őket táncolni, bár irigykedtem, valahol legbelül mintha magamat láttam volna. Talán ezért is voltam ilyen jóban velük, talán ezért is tekintettem rájuk úgy, mintha a testvéreim lennének.

Meghallom az első akkordokat, ami Doojoon zongorájából származik. Nem sokkal később Yoseob hangja is felcsendül, a tömeg pedig sikítozni kezd. Ekkor lépünk mi is a színpadra. A szememet elvakítja a fény, egy pillanatra megvakulok és ledermedek, de Dongwoon nem enged a kábulatnak. Csakhamar én is feleszmélek, amikor tekintetem találkozik barátoméval, és amikor kezei óvatosan derekamra csúsznak.

A rajongók csak még elvetemültebben ordítozni kezdenek, amit nem tudok eleinte mire vélni, de egy pillantást vetve rájuk, látom szemükből csorgó örömteli könnyeiket. Megeresztek egy halvány mosolyt, és ezzel együtt minden gátlásom szertefoszlik. Szabadnak érzem magam, mintha szárnyalnék. Olyan könnyedén táncolunk, szinte lebegünk a színpad felett. Minden lépés magától jól, nem görcsölök azon, hogy el ne tévesszem a lépéseket. Egyedül talán csak amiatt izgulok, hogy rá ne tapossak a magas sarkúmmal Dongwoon lábára, vagy a saját ruhámra.

Felcsendül a refrén, amit a srácok együtt énekelnek. Ez volt az első alkalom, hogy ezt a darabot előadjuk, mondhatni ez az első főpróbánk. Szemeimbe még több könny szökik, s a könnyfátyoltól minden fény elhomályosul, összefolyik előttem. A fiúk hangja visszhangzik körülöttünk, annyira tisztán énekelnek, hogy minden más zajt elnyomnak. Pontosan ilyennek képzeltem el az első fellépésemet. Pontosan ilyennek álmodtam meg a jövőmet, az életemet, pontosan ezt akartam érezni mindig, amit most: boldogságot. Ez volt az első alkalom, hogy évek után először teljesnek éreztem magam. Úgy éreztem, végre visszakaptam az igazi önmagamat. És ez már hiányzott.

Szakadni kezd az eső. Elindítják az esőgépet, mire a rajongók, ha lehet, még erőteljesebben sikítoznak, és teli torokból üvöltik a már ismert dalt. Pillanatok alatt elázunk, csurom vizesek leszünk, és a forró vízcseppek hatására csak még örömteljesebben, még tüzesebben táncolunk. Életet viszünk a produkcióba, talán ez az egész koncert csúcspontja. A víz, mely körbevesz minket, mintha millió gyémántot öntöttek volna ránk, úgy csillog a színes fények áradatában. Mintha csak egy tündérmesében lennénk. Annyira hihetetlen, és mégis valós.

Dongwoon elvigyorodik, és fülembe súgja, hogy sajnálja, hogy a sötétlila ruha mellett döntöttem, és nem a fehér mellett. A mosolyom még szélesebb lesz, és közlöm vele, hogy talán majd legközelebb megvalósítom a kérését.

Csak táncolunk és táncolunk az esőben.  Észrevétlenül telik el csaknem négy perc. A fiúk elhalkulnak, az utolsó dallamok lassan elhalnak, és minden elcsendesedik. Megállunk a színpad közepén, mire a rajongók egyszerre őrjöngni kezdenek. Látom őket, és meglep, mennyire tetszett nekik ez a fellépés. Féltem attól, hogy el fognak ítélni, de nem így történt, és ez elég ahhoz, hogy kitörjön belőlem a sírás. Dongwoon magához ölel, HyunSeung pedig köszönetet mondd, hogy elvállaltam ezt az előadást. Itt az ideje, hogy távozzak, de úgy érzem, szólnom kell valamit.

Elkérem Gikwang kezéből a mikrofont, és miután megtörlöm a könnyeim, belekezdek.
- Először is szeretnék üdvözölni mindenkit, és köszönöm, hogy eljöttetek – hangom remeg, de ahogy egyre inkább beszélek, úgy egyre jobban dőlnek belőlem a szavak – Én csak szeretném megköszönni, hogy itt lehettem, és hogy ennyire tetszett nektek az előadás. Tudjátok, nekem mindig is ez volt az álmom. Táncosnak készültem én is, már egészen kiskorom óta – a tömeg elcsendesedik, előttem pedig kirajzolódnak a gyerekkori emlékeim. Az a furcsa érzés ismét hatalmába kerít, ismét megbélyegzi a lelkem, és elnémít. Nem tudok, mit mondani, nem tudok beszélni. A könnyek megállíthatatlanul potyognak az arcomról. Junhyung egy zsebkendővel lép elém, Dongwoon pedig bíztatóan megszorítja a kezem. Ránézek, és tekintetével ugyanezt tükrözni. Hallani akarja, amibe belekezdtem. A többiek arcán döbbenet ül, de az ő arcán ennek nyoma sincs. Mintha valahol legbelül tudott volna erről a kis titkomról, mintha mindig is sejtette volna, hogy van valami, ami nyomaszt.
- Táncosnak készültem, de sajnos nem lehettem az – erőt véve magamon folytatom a mondanivalómat – Egy baleset következtében megsérült a bokám. Az orvosok azt mondták, hogy fel kell hagynom a sportolással, és ezzel együtt a tánccal is. Nagy kudarcként éltem meg ezt a hírt, ami bizonyára sokatoknak ismerős érzés. Valami, amit évek óta csinálsz, valami, amiben jó vagy, valami, ami szívből jön, ami benned van, ami te vagy, amitől önmagad vagy… és csak úgy el kell dobnod magadtól. Nincs tovább. Nehezen törődtem bele ebbe, akkoriban teljesen ki voltam borulva és nem akartam tovább élni. Nem tudtam, mit kezdjek magammal, nem tudtam, hogyan tovább. Fel akartam adni. Nem volt életcélom, nem volt többé jövöm, kétségbeestem, elvesztem. – felsóhajtok - De ez az este visszaadta a régi önmagamat. Ez a tánc, ez az előadás számomra többet jelent, mint akárki is hinné. Nem tudom szavakba önteni, hogy mit érzek most, hogy számomra mennyit jelent ez. Csak azt tudom mondani, hogy hálás vagyok nektek ezért, és a srácoknak is, hogy rábeszéltek, hogy vállaljam el. Mindig érezni akartam, hogy milyen színpadon állni, és ti ezt visszaadtátok nekem. Mindent, ami egykor az életem volt, a legnagyobb álmomat a mai este ti valósítottátok meg. És ezért örökké hálás leszek. Köszönöm.

A rajongók ismét éljenezni, tapsolni kezdenek, én pedig csak állok ott és integetek nekik. Szeretném mindannyiukat megölelni és egyesével is megköszönni, hogy visszaadták a reményt, hogy ha csak négy perc erejéig is, de ismét az lehettem, aki akartam lenni.

A színpad szélére nézek, ahol a barátnőim állnak, és akik a lelket tartották bennem, amikor összetörtem. Az öröm ott csillog könnyes szemeikben, büszkék rám. És ez az első pillanat, amikor erre az álmomra nem kudarcként tekintek. Amikor a tánccal kapcsolatos fájdalmaim végre elhagyják testem. Ez az a pillanat, amikor már áldásnak vélem azt, ami történt. Hisz ha híres táncos lennék, akkor most nem lehetnék itt, akkor most nem ismerném a srácokat, és talán a barátaimmal se lenne ennyire szoros a kapcsolatom. Az a sok emlékezetes pillanat, az a megannyi nevetés és öröm, a boldogság sosem adatott volna meg nekem. Márpedig azokért kár lenne.

Mert a végén sosem az számít, hogy mi volt, hanem az, hogy mi van, és hogy legyenek olyan emberek melletted, akik szeretnek, és akiket viszont szeretsz.

Hullócsillag

Hullócsillag
(2012.08.13.)

Körülnéztem a sötétségben. Féltem. Még sosem töltöttem kint az éjszakát a szabad ég alatt. Szemeimmel perceken át a távolba révedtem, noha semmit sem láttam. Úgy tűnt, mintha árnyak mozognának körülöttem, mintha megannyi elsuhanó szellem susogna mellettem. Egyedül voltam, mégis úgy éreztem, hogy valaki más is van itt.

Egy hideg fuvallat végigszánkázott testemen. Megborzongtam, és fagyosan húztam össze magamon pulcsimat. Szemem lassan kezdett hozzászokni a feketeséghez, s ezzel együtt a félelmem is elmúlt. Már nem az ellenséget láttam az éjszakában, hanem a megnyugvást és a békét. Furcsa, nem? Amitől egykoron rettegtünk, az egy nap a menedékünkké válik.

Felnéztem az égre. Most, hogy tudtam, biztonságban vagyok, volt hozzá bátorságom. És ami elém tárult, az gyönyörűbb volt mindennél, amit valaha el tudtam képzelni. Megannyi csillag táncolt odafent, s szívemet valami szokatlan, mégis kellemes érzés járta át. Aprók, egészen parányik és hatalmasak, fényesebben és tompábban ragyogók, de mégis csillagok. És mind nevettek. Vidámak voltak, mosolyogtak, és elhitették velem, hogy valóban táncolnak, pedig pontosan tudtam, hogy egy helyben ácsorognak. De szerettem volna azokban a percekben én is közéjük tartozni. De szerettem volna, ha gondtalanul élnék velük és nem kéne semmivel sem törődnöm. Vajon, ha egy nap meghalok, én is oda fogok kerülni?

Egy hullócsillag suhant át az égen. Most kéne kívánni valamit, súgta valami halk, gyermeki hang lelkemben.

Azt kívánom, hogy.... De mit kívánjak? Hisz annyi mindent szeretnék, annyi kívánságom van tarsolyomban, és mégis... félek kimondani őket. Vannak egészen aprók, mások számára jelentéktelenek, és vannak óriásik, lehetetlen álmaim. Mégis melyiket kívánjam? Mi van, ha nem teljesülnek? Mi van, ha sosem válnak valóra? Mi van, ha felesleges időpazarlás itt állni, és várni rájuk? Hisz ez csak a tündérmesékben létezik, márpedig ez a kőkemény valóság. Itt nincsenek csodák, nincsenek kívánságok. Itt az van, ami jutott neked, álmodozni pedig mit sem ér. De mégis. Legbelül mégis úgy hiszem, hogy valami jelentősége van. Én hiszek ebben, hiszem azt, hogy ha az ember hullócsillagot lát, és kíván, akkor az egy napon meg fog valósulni. Meg amúgy is... Mi veszíthetni valóm van?

Az kívánom, hogy....

Mi az az apró, narancssárgásan villogó fény? Egy repülőgép? Igen, elég valószínű. Vajon egy napon nekem is lesz alkalmam utazni? Vajon eljön az a pillanat, amikor én is felszállok arra a hatalmas járműre, és megkezdhetem utamat álmaim országába? Vajon pont az a repülőgép fog engem is elvinni az álmaimhoz? Vajon egy nap majd barátnőimmel egy olyanon fogok lenni és könnyekkel a szemünkben fogunk elbúcsúzni eddigi hazánktól, hogy egy másikban megkezdhessük új életünket, és vágyaink megvalósítását? Vajon így lesz ez, ahogy szeretném? És vajon kik utaznak most rajta? Lehetséges, hogy ott fent van az a személy, akivel később kapcsolatba kerülök? Mondjuk egy barát? Vagy a leendő férjem? Esetleg pont Ők, akik jelen pillanatban az életet, a reményt jelentik számomra, akik miatt Oda akarok utazni? Vajon akik ott vannak a gépen, mit gondolnak most? Olyan távolinak tűnik minden, olyan elérhetetlennek, olyan... megfoghatatlannak. Vajon egy napon én is ott lehetek?

Újabb hullócsillag... 
Azt kívánom, hogy...

Meddig kell még itt lennem? Meddig kell még ezt a nyomorúságot elviselnem, amiben most élek? Vajon el fog egy napon múlni minden fájdalmam? Eljön majd az a nap, amikor végre én is boldog lehetek, amikor nem fogom megállás nélkül azt a szorongató, fojtogató érzést érezni a lelkemben? Vajon meddig kell még látnom mások szenvedéseit? Mit kell tennem azért, hogy jobbá tegyem az ő életüket is? Hisz annyi mindent megpróbáltam már, annyi mindent fojtottam el magamban, annyi mindenről lemondtam, annyiszor elnyomtam a dühöt... de meddig kell még ezt csinálnom? Nem bírom látni, egyenes megöl a tudat, hogy tudom, talán sosem kerülünk ki ebből. Valamit tenni szeretnék! Valamit, bármit, akármit, csak szűnjön meg ez a pokol, szűnjön meg minden gyötrelem, minden maró kín, minden kósza könnycsepp! Mikor múlik el minden szörnyűség?

Újabb hullócsillag... 
Azt kívánom, hogy...

És vajon mi lesz velünk? Vele és velem? Vajon találkozni fogunk, vajon fogjuk valaha is látni egymást? Hisz annyi mindent tett már értem csupán a jelenlétével, csupán azzal, hogy szerethetem, és meg akarom neki ezt köszönni. Magam mellett szeretném tudni, és szeretném, ha viszonozná az érzéseimet. Jelen pillanatban nem tudom elképzelni nélküle az életemet, és nem érdekel, ki vet meg ezért, ki gondolja azt, hogy ez őrültség. Pontosan tudom én is, hogy ezzel magamnak okozok fájdalmat, de az érzéseimnek nem tudok megálljt parancsolni. Szeretem, és kell nekem, ezt nem tagadom. De vajon elég erős leszek ahhoz, hogy kibírjak mindent?

Újabb hullócsillag... 
Azt kívánom, hogy...

Vajon ha találkozunk, mit fog gondolni rólam? Belém fog szeretni? Ha nem, akkor mit teszek? Vajon a jövőben is szeretni fogom? Vajon el fognak múlni az iránta érzett érzéseim? Meg tudom akadályozni, hogy ez ne következzen be? Vajon ha most azt kívánom, legyen Vele közös életem, és egy napon így lesz, akkor is szeretni fogom? Mi van, ha csak Ő fog engem, és én meg belekényszerül abba a kapcsolatba a kívánságom miatt? Vajon lehetséges ez, megtörténhet? Vajon miért érzem iránta azt, amit most, van valami jelentősége a későbbi életemre nézve? Úgy szeretnék Vele lenni, mellette ébredni és mellette feküdni, megcsókolni, és átölelni, és mindennap elmondani, mennyire szeretem... Vajon valaha megtehetem ezt, lesz rá alkalmam, hogy ezerszer a fülébe suttogjam? Vajon érzi a szeretetemet még így is, hogy nem ismer, nem tud a létezésemről? Vajon, amikor éjszakákat virrasztok át Rá gondolván, érzi a jelenlétem? Vajon, amikor sírok miatta, amikor szenvedek, amikor rossz hangulatomban vagyok, Ő érzi? Vajon ha megkérném, hogy várjon rám, várna? Vajon... vajon...? Annyi kérdésem lenne még Vele kapcsolatban. Annyira szeretném tudni, mi lesz kettőnk sorsa, de nem tudok mást tenni, mint várni és várni.

Újabb hullócsillag... 
Azt kívánom, hogy...

Annyira össze vagyok zavarodva, annyira kétségbe vagyok esve. Nem tudom, mi célból jöttem a világra, nem tudom, hová tartok. Nekem csak álmaim vannak, és nem tudom, hogyan érjem el őket. Én csak lézengek a világban és álmodozom arról, milyen lesz majd a jövőben, szeretett országomban, szeretett barátnőimmel és Vele. Félek, rettegek, hogy ez fogja okozni a vesztem. Álmodozni jó, de meddig? A valóságban nem teszek semmit, sodródom az árral, és várom, hogy valahol partra vetődjek. De meddig csinálhatom ezt? Mikor kell elkezdenem élnem? Mikor kell felébrednem az álmaimból? Mert nem szeretnék felkelni, mert ott jó nekem. És ha egy napon felébredek, mennyire fog fájni mindez? Meddig ringathatom magam hamis képzeletekbe, hazug ábrándokba? Meddig...? Mit hoz majd a jövő, mi vár rám a nagy betűs életben? Annyira félek, és nem találom a kiutat, nem találom a kérdéseimre a választ. Pedig annyi kérdés van még bennem, amiket nem tettem fel, amiket nem tudok hogyan szavakba önteni! Ez mind-mind csak egy kis részlete volt az életemnek, de hol van még a többi? Vajon a kívánságok mennyit segítenek nekem? Mit, mégis mit tegyek?

És hol vannak a hullócsillagok? Hová tűntek? Látnom kell még, látnom kell még legalább egyet! Egyet? Még százat! Kívánnom kell, muszáj kívánnom, annyira el vagyok veszve. Csak ők adhatnak nekem választ, csak ők felelhetnek nekem. Kívánnom kell, hogy utat mutassanak, hogy megmondják, mit kezdjek az életemmel. Hová lettek a hullócsillagok?

Újabb szellő simít végig arcomon, kap bele játékosan hajamba, s nevetve továbbszalad. Lecsukom szemem, s szemhéjam alól egy árva, erőtlen, forró könnycsepp bukkan elő, melyet egyre több és több követ. Felsóhajtok, mélyet szippantok a friss, nyárias éjszakai levegőből.

Nincs több hullócsillag... 
Nincs több kívánság...

Hallucináció

Hallucináció
(2011.03.28-04.01.)

      Mint egy kiéhezett vadállat, úgy nyomtam neki a falnak, miután becsaptam magunk mögött a sminkszoba ajtaját. Ajkaimat erőszakosan tapasztottam övéire, nyelvemet ugyanolyan durvasággal toltam át szájába, s hívtam táncba az ő nyelvét. Testem egész súlyával passzíroztam a falnak, s esélye sem volt a mozdulásra, nem hogy a menekülésre.

   Kezeimet feje mellett támasztottam meg, amik néhány másodperc után önkéntelenül vándoroltak át derekára, hogy aztán szorosan körbefogjam, s magamhoz szorítsam. Szemeim vadul megcsillantak, törékeny teste eszeveszetten ficánkolt alattam, de hiába ellenkezett, hiába próbált kiszabadulni karjaim fogságából, nem engedtem.

   Végül néhány másodperc elteltével éreztem, ahogy ellazul, s eggyé válik velem. Már nem küszködött; örömmel olvadt bele csókomba, és karolta át nyakamat. Szemeimet lehunytam, és kizártam a külvilágot: egyáltalán nem érdekelt, hogy az ajtó nincs kulcsra zárva, így a többiek bármikor ránk nyithatnak.

      Ujjaimmal végigsimítottam a vállától a felkarján át, egészen a csuklójáig, majd hirtelen benyúltam pólója alá, s mellkasát kezdtem el cirógatni. Összerándult, ahogy hideg ujjaim végigszánkáztak bőrén, én pedig ettől még jobban izgalomba jöttem, és magamhoz szorítottam. Tenyerem alatt éreztem szíve ütemtelen dobogását, amely mégis az enyémmel táncolt egy ritmusra.

   Halk és rekedtes sóhaj tört ki belőle, amint áttértem nyakára, és kulcscsontját kezdtem el puszilgatni. Felhevült testünk egyre inkább kívánta egymást, forrt bennünk a Szerelem vére, mely már oly régóta várt erre a pillanatra. Nem akartam mást, csak Vele lenni, Őt érezni, és saját magamat odaadni. Már őrülten hiányzott.

 - Jonghyun, ne… - hirtelen eltolt magától, tenyerét mellkasomnak nyomva megnövelte a köztünk lévő távolságot.

    Nem kellett kétszer szólnia. Abbahagytam, de továbbra se bontakoztam ki öleléséből. Érezni akartam még a közelségét, szeretetének lágy és puha tapintását, csupán csak azt, hogy itt van mellettem. Arcomat nyakába fúrtam, és mélyeket szippantottam bőrének édeskés fahéjillatából.

- Ne csináld már… - nyöszörögtem elfúló hangon.
- Sajnálom… - suttogta, és talán Ő is olyan csalódott volt, mint én – Ez nem helyes… - lesöpörte magáról kezeimet, majd kibújt karjaimból, és két lépéssel előttem, megállt. Rám pillantott, én pedig belenéztem az örvénylő, mindent elsöprő és magával ragadó mogyoróbarna szemeibe, amik most fájdalmasan villantak rám.  – Nem helyes – ismételte meg.
- Mit csináltam rosszul? – kérdeztem vissza, bár úgy éreztem, mintha nem is én mozgatnám a számat. Elvesztem tekintetében, és már nem láttam mást, csak Őt. Mondott valamit, de én nem hallottam, és legközelebb már csak akkor eszméltem fel, amikor az ajtó becsukódott mögötte.

      Értetlenül pillantottam körbe a helyiségben, majd miután megláttam a zárban a jobbra-balra lengő kulcsot, tudtam, hogy elment. Szívem hirtelen összeszorult, és szemeimben könnycseppek csillantak meg. Biztos voltam benne, hogy visszajön, de arra már nem tudtam választ adni, hogy mégis miért hagyott magamra. Mit tettem rosszul? Megbántottam volna valamivel, vagy csak megijedt? De hisz annyi forró éjszakát hagytuk már magunk mögött, annyi mindent megéltünk már! Mindig vigyáztam rá, mindig mindent úgy csináltam, ahogy szerette, és soha egyetlen egy panaszt sem kaptam tőle. Akkor mégis miért nézett úgy rám, mintha hibát követtünk volna el?

      Megráztam a fejem, és elmaszatoltam a könnyeket, amint meghallottam, hogy a fiúk közelednek a szoba felé. Néhány pillanattal később kinyílt az ajtó, és valóban ők léptek be nevetve. Muszáj volt megeresztenem egy mosolyt, még akkor is, ha közben legbelül darabokra törtem. Imádtam őket, hisz nagyszerű barátok voltunk, és mindig képesek voltak felvidítani.

       Kacarászva beszélgettek, míg én csendben álltam a hatalmas tükör előtt, és magamat néztem. Próbáltam némi vidámságot csempészni arcomra, de sajnos a szomorúságtól csillogó szemeim mindent elárultak.

       Hirtelen Minho termett mellettem, és csípőjével oldalba lökött, amitől én kis híján elestem, de ő csak rám vigyorgott, én pedig fejet rázva böktem vissza, ám továbbra is némaságba burkolództam.

- Olyan szótlan vagy… Valami történt? – kérdezte. Nem tudtam, mit reagáljak, és először úgy néztem rá, mint aki nem tudja, miről van szó. – Ne mondd azt, hogy csak azért, mert lefárasztott a koncert, mert azt nem hiszem el – folytatta, én pedig nagyot sóhajtva felé fordultam.

- Én csak… - kezdtem, de megakadt a szavam. A sírás mardosta a torkomat, és egyáltalán nem volt kedvem beszélni, de mégsem hazudhattam a csapattársamnak, a barátomnak. Minho mindeközben érdeklődve fürkészte arcomat, és kíváncsian várta a válaszomat. Láttam a szemeiben, hogy őszintén érdekli, mi a baj, így nem próbálkoztam meg hazugsággal kivágni magamat a helyzetből – Én csak nem tudom, miért rohant el az előbb Key…

      Döbbenten villant rám barna írisze, mintha valami lehetetlen dolgot mondtam volna. A szobában hirtelen sűrű csend állt be, én pedig néhány másodperc után kezdtem kínosan érezni magamat. Minho hátrapillantott a többiek felé, akik ugyanolyan értetlenül bámultak rám. Felvont szemöldökkel mértem végig a három fős társaságot, és érdeklődve vártam a feleletet.

- Key? – Minho hangja furcsán csengett, és nem értettem, miért.
- Igen… Az előbb… szóval mi az előbb majdnem… na, szóval érted – jöttem zavarba, de folytattam – és… egyszerűen elrohant. És nem tudom, mit tettem rosszul.

      Éreztem, ahogy újra könnyek szöknek a szemembe, de visszanyeltem őket. Nem akartam sírni, előttük legalábbis nem, holott nem kellett titkolnom előlük, mert nagyon jól tudták, mennyire szeretem Keyt. 

      Elfordítottam fejem, és azon kezdtem el gondolkodni, vajon mennyire volt jó ötlet, hogy mindezt elmondtam. Hisz ez csak egy apróság, és talán nincs is nagy dologról szó. Lehet, hogy csak a koncert közben ejtett bakin fújta fel magát, amit pedig majd meg fogunk beszélni, miután kidühöngte magát. Az agyam kétszeres gyorsasággal pergett, a gondolataim csak úgy váltogatták egymást, és hirtelen rájöttem, hülyeség volt ezen fennakadni.

- Srácok, ne haragudja… - újra feléjük fordultam, de amint megláttam az aggodalmat és a félelmet a szemükben, az a cseppnyi remény is eloszlott belőlem, ami néhány másodperc alatt keletkezett. - Úristen, mi a baj? – kérdeztem elképedve.
- Jonghyun… - fogta meg a karom Onew – Beszélnünk kell!
- Miről van szó? Jesszusom, ugye nem Key-vel történt valami? Mondjátok, hogy jól van és nem esett baja! – dobálództam a kérdésekkel – Mit nem mondott el, amiről tudnom kellene? Ugye nem halt meg? Ugye nem?

- Jonghyun… Jobb lesz, ha leülsz… - kérte Minho, de mintha meg sem hallottam volna, csak folytattam tovább a faggatózást és az aggályoskodást. Képtelen voltam ebben a helyzetben nyugalmat erőltetni magamra, mert nagyon jól tudtam, hogy valamit elhallgatnak előlem, és hogy ez a dolog nem éppen lesz jó.
- Jonghyun, kérlek… Nyugodj meg és ülj le! – utasított Onew, mire ráüvöltöttem.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha inkább megmutatjuk neki… - szólt közbe Taemin, és ahogy ránéztem, még inkább összeszorult a szívem. Fájdalmat pillantottam meg szemeiben, mérhetetlen fájdalmat. Mégis mi fájhat neki ennyire ilyen fiatalon? – futott át agyamban ez a kósza gondolat, és rájöttem, hogy nem akarom tudni, mégis, amint Taemin megfogta a kezem és elindult kifelé, engedelmesen követtem.

       Némán sétáltunk át a kietlen folyósokon, majd beértünk egy kisebb helyiségbe, ahol a ruháinkat és a táskáinkat tároltuk. Megálltunk a szoba közepén, én pedig szemöldök ráncolva néztem körbe. Valami más volt, mint néhány órája, valami megváltozott, valami… hiányzott.

- Hol vannak Key cuccai? – kérdeztem némi haraggal a hangomban - Hová tettétek Key holmijait?
- Mi nem tettük őket sehová… - jelentette ki suttogva Onew, mire dühösen kaptam felé fejemet. Már szólásra nyitottam a számat, hogy újra ráordítsak, amikor is Taemin egy levelet csúsztatott kezembe.

      Értetlenül fordultam felé, mert nem tudtam, mit akar ezzel. Nem mondott semmit, csak bólintott egyet, mintha olvasott volna a gondolataim között. Széthajtottam a hófehér lapot, amin csupán csak néhány szó állt, és meglepődtem, amikor Key kézírását véltem felfedezni bennük.

„Jonghyun… Sajnálom, hogy magadra hagylak, és sajnálom, hogy mindent eltitkoltam előled… Ne haragudj rám… Szeretlek és örökké szeretni foglak!”

      Mintha áram rázott volna meg, úgy tértem észhez, és találtam magamat újra a valóságban. Zokogva rogytam a padlóra, és kezdtem keserves sírásba és fájdalmas kiáltozásba. Tehetetlenül vergődtem a földön, szinte éreztem, ahogy a kíntól lángra gyúlok belül, és szép lassan hamuvá égek. Ereimben pulzált a szomorúság; a boldogságot és a harmóniát a másodperc ezredrésze alatt váltotta fel a szenvedés. Mellkasomba iszonyatos keserűség lopakodott, amitől úgy éreztem, majd szétszakadok, és legszívesebben egy kést döftem volna magamba, hogy kieresszem a bennem uralkodó fájdalmat.
       Szép sorjában megrohamoztak az emlékképek, megállíthatatlanul kergették egymást a fejemben a halovány képfoszlányok, és hiába küzdöttem ellenük, sehogy sem tudtam elnyomni őket. Mélyen ivódtak bele elmémbe, és ahogy egyre csak ismételgették magukat, úgy erősödött meg bennem az a bizonyos nap is. Néhány perc alatt kitisztult a „látásom”; most már mindent értettem, most már pontosan emlékeztem mindenre:

Key meghalt… még évekkel ezelőtt.

      Mindaz, amit az utóbbi években hittem, meg sem történt. De nem hallucinálhattam! Ilyen egyszerűen nincs! Az utóbbi évek nélküle múltak el, én mégis azt hittem, itt van velem! Két év telt el azóta, két nyomorult év! Két éve hagyott magamra, két éve lépte át a Mennyország küszöbét, és én két éve élek úgy, hogy azt hittem, minden a legnagyobb rendben! Nem, ez egyszerűen nem lehet igaz, ez képtelenség!

      Minden egyes érintés, minden egyes sóhaj, minden egyes édes csók, minden egyes elsuttogott szerelmes szó, minden egyes lélegzetelállító pillanat, minden egyes szívdobbanás, minden, minden csak hallucináció volt! Egy téves hazugság, egy hamis ábránd, egy csalóka képzelet, egy aljas álom! Egy szánalmas kis látomás! Egy nyamvadt illúzió, amit a tudatalattim hozott létre, mert nem tudtam megbirkózni a gyötrelemmel, mert nem bírtam elviselni a hiányát!

Key, miért hagytál magamra?

       Görcsösen szorítottam magamhoz a már összegyűrt levelet, mint egy utolsó reményszálat. Összeszorítottam szemeimet, és nem akartam kinyitni, mert attól féltem, ha ezt megteszem, minden varázs elillan, és rá kell jönnöm, ez az egész csak egy beteljesületlen tündérmese volt. Nem akartam beismerni, hogy mindent csak én képzeltem el, hogy hallucináltam, mert nem akartam még ennél is jobban összetörni. Azzal próbáltam hitegetni magamat, hogy álmodok, hogy egy nagyon borzalmas rémálomba csöppentem, amiből mindjárt felébredek, és Key mellettem fog édesen aludni. De a szívem már rég felismerte ezt az álcát, nem hagyta magát újra becsapni, így hagyta, hogy a fájdalom egyre jobban bekebelezze, és végül teljesen kivéreztesse, végezzen vele, apró darabokra trancsírozza.
       A szerelem hiánya és a vele járó felemésztő tűz elpusztított bennem  minden érzést, és nem hagyott maga után semmi mást, csak egy hatalmas, feneketlen, feketén tátongó ürességet...

Halott ígéret

Halott Ígéret
(2011. 10. 03 - 10.)

Szorosan öleltelek magamhoz, mintha az életem múlna rajta. Körmeimet kabátodba mélyesztve kapaszkodtam beléd, mintha ezzel meg tudtam volna akadályozni, hogy elmenj. Arcomat mellkasodba fúrtam, s úgy zokogtam megállíthatatlanul. Gyengéden simogattad hajamat, hátamat, miközben megállás nélkül ígéreteket tettél nekem.

Szerettem volna hinni neked, szerettem volna, ha igazad lesz, ha nem csapsz be engem és saját magadat, ha nem eteted hazugságokkal buta és naiv szívünket, de sajnos képtelen voltam rá. Persze, nem tagadom, nagyon is jól estek ezek a képzelgések, de mindannyiszor kiejtetted őket, belülről egyre inkább összeroppantam. Rád akartam szólni, hogy fejezd be, ne mérgezz minket, ne legyünk ennyire hiszékenyek, de félúton torkomon akadtak a szavak.

Hirtelen az állam alá nyúltál, s kényszerítettél, hogy a szemedbe nézzek. Vonakodva bár, de rád emeltem tekintetemet. Abban a másodpercben elvesztem pillantásodban; magával ragadott az a jól ismert, csillogó barna örvény, és arra a néhány másodpercre elhittem, hogy talán mégis igazad lesz. De amint szomorúságot véltem felfedezni íriszedben, némi könnycseppel tarkítva, felébredtem. Sosem lesz semmi rendben.

Ajkaidat lassan, óvatosan enyémre tapasztottad, mintha attól félnél, hogy ezzel is megsebzel. Megcsókoltál és ez a csók édesebb, égetőbb, szerelmesebb, fájóbb volt, mint bármelyik eddig. Ujjainkat összekulcsoltad, biztatásképpen megszorítottad kezemet. Tudtam, hogy erősnek próbálod mutatni magad előttem, és kérni akartam, hogy ne tedd, de értelmetlen lett volna.

- Mennem kell… – suttogtad lehunyt szemekkel, szívembe pedig éles kín nyílalt. – Szeretlek!

- Ne, ne menj, kérlek, ne menj… – Hangom remegett és halk volt, érezni lehetett benne az elmúlástól való félelmet.

Még néhány percig némán, ölelkezve álltunk, majd gyengéden eltoltál magadtól, és keserűen rám mosolyogtál.

- Ígérem, visszajövök! – felelted, és végigsimítottál arcomon, majd kezeid elengedték a kezem.

Remegve kaptam utánad, próbáltalak valahogy megállítani, de mindhiába. Felszálltál a vonatra, aminek ajtaja becsukódott mögötted, én pedig nem tehettem semmit. Csak álltam tétlenül, és néztem, ahogy integetsz. Ujjaidból szívet formáltál, miközben még mindig mosolyogtál. Könnyeim elhomályosították látásomat, de még így is láttam arcodon, mennyire meggyötört és elkeseredett vagy.

Aztán a szerelvény egy fülsiketítő sípszó után lassan, de magabiztosan elindult, te pedig eltűntél a szemem elől. Őrült módjára szakadt ki belőlem egy hangos kiáltás, mely hosszan visszhangzott a peronok között, majd lábaim megadták magukat, és térdre rogytam. Arcomat kezeimbe temetve hisztérikus zokogásba kezdtem, miközben ujjaim közül néztem, ahogy a vonat távolodik, és egyre messzebb kerülsz tőlem. Szívem apró darabokra törött, akár egy üvegpohár. Tudtam, az ígéreted, hogy hamarosan visszajössz hozzám, hamis volt.

*

A napok végtelennek tűnő éveknek hatottak nélküled. Üresnek éreztem magam, mégis, hiányod fájón nyílalt belém minden egyes másodpercben. Utolsó szavaid most is fülemben csengtek, szemem előtt még most is mosolygós és könnyáztatta arcod lebegett, érintésed, az utolsó csókod még mindig ott égett a bőrömön és az ajkamon.

Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz ez az egész. Sosem hittem volna, hogy valaha is lesz olyan, ami szerelmünk közé férkőzik, és elválaszt minket. Bármennyire is volt erős a kapcsolatunk, tudtam, ezt nem fogjuk túlélni.

Két év. Két nyomorult évnek kell eltelnie, hogy újra láthassalak. De vajon kibírom? Vajon kibírod? Vajon elég kitartóak leszünk mindketten, hogy ne adjuk fel? Számtalanszor elképzeltem ezt a pillanatot, számtalanszor próbáltam már hozzászoktatni magam a gondolathoz, hogy milyen lesz a két év nélküled, melyet a katonaságban kell eltöltened – de minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Egyáltalán nem hittem, hogy ez tényleg be fog következni, számomra ez olyan hihetetlennek tűnt, olyan elképzelhetetlennek, hogy egyszerűen nem voltam képes elhinni.

De megtörtént, és most, hogy elmentél, már csak az üresség és a fájdalom maradt. Telnek a napok, a hetek, a hónapok, de nem lesz könnyebb. A nappalt felváltja az éjszaka, de nem érzékelem, számomra a kettő egy és ugyanaz. Mintha az idő fogságába ragadtam volna, mintha az idő, mely eddig oly sebesen járt, megfagyott volna.

Két év.

Ez a két szó visszhangzik fejemben rendíthetetlenül, és sehogy sem tudok megszabadulni tőlük. Képtelen vagyok bármit is tenni nélküled, mert mindenről te jutsz az eszembe. Ott van a mikrofonod az állványon a sarokban, ott vannak a dalszövegkezdemények szerteszét az asztalon, ott vannak a közös képeink a polcokon, az utolsó ajándék rózsacsokrod elszáradt virágai a vázában, minden a helyén van, én mégis úgy érzem, mintha egy üres szobában ücsörögnék.

Magamhoz szorítom az egyik pólód, melyet véletlenül itt felejtettél. Mélyet szippantok, s édeskés illatod megtölti orrüregem. Lehunyom a szemem, és képzeletben a közeledő alakodat látom. Halványan elmosolyodom, mert úgy érzem, mintha itt lennél, de mikor kinyitom a szemem, a valóságban találom magam. Nem vagy itt.

Ismét sírni kezdek, magzatpózba görnyedek össze az ágyon, miközben érzem, ahogy mellkasomban dobogó szívem feladja az utolsó reményt is. A dermesztő hideg ismét bekebelezte a szerelemtől lázas lelkemet, jéghideg ujjaival végigsimított rajta, s lágy hangon – mely démonian hatott – ígérte, hogy ő sosem fogja elereszteni és hű társa marad. Ordítani tudtam volna, ki akartam onnan űzni, de képtelen voltam felvenni vele a harcot. Nélküled képtelen vagyok akármiért is küzdeni.

*

Ott állok előtted, de Te többé nem szólsz hozzám. A tölgyfa árnyékot vet sírkövedre, mely úgy áll melletted, mint egy testőr, s vigyáz rád, ha éppen nem vagyok ott. A könnycseppek lassan végigszánkáznak bőrömön, és hiába fúj a szél, nem képes felszárítani őket. Hajam csapzottan lóg szemembe, arcom sápadt és beesett. Csak állok, és próbálom felfogni a történteket, próbálom elfogadni, hogy többé nem vagy már, de agyam minden erejével azon van, hogy valahogy blokkolja érzékszerveimet.

„Miért? Miért hagytál el? Miért hagytál magamra? Miért ígértél nekem olyanokat, amikről tudtad, nem tudod betartani? Vagy Te elhitted, amiket mondtál, Te szentül hittél a saját hazugságaidnak?! Csak én láttam tisztán, csak számomra volt világos, hogy ez nem fog menni? Annyira gyűlöllek, amiért ezt tetted velem! Szólhattál volna arról, hogy mik a terveid, akkor talán fel tudtam volna készülni, vagy mentem volna veled. De nem, neked csendben kellett eltávoznod, szó nélkül kellett magamra hagynod, ugye?! Szerettél egyáltalán? Szerettél is valaha, tiszta szívből, úgy igazából? Ha így van, akkor hogy voltál képes egyedül hagyni a fájdalommal, hogy voltál képes engedni, hogy egyedül birkózzak meg ekkora feladattal?!

Szerettelek! A fenébe is, nekem Te voltál az életem, Te voltál a levegő, az éltető oxigén, Te voltál a célom, a múltam, a jelenem, a jövőm, a mindenem! Miért nem jelentett neked ez semmit?! Hogy voltál képes csak úgy elhagyni?! Arra miért nem gondoltál, hogy mi lesz velem nélküled?! Gyűlöllek, érted, gyűlöllek! Nekem kéne ott lennem, nekem kellett volna meghalnom, akkor nem játszottál volna velem, nem használtál volna ki! Miért, mondd meg, miért?!”

Sikítva és mérhetetlen dühvel estem a földre, és kezdtem el minden erőmmel ütni a sírodat. Azokban a percekben tiszta szívemből utáltalak, holott tudtam nagyon jól, nem te akartál elmenni. Egyszerűen nem volt más választásod. Se te, se én nem tudtuk volna ezt megakadályozni.

De mégis mivel nyugtassam magam, hogy a halálod nem volt hiábavaló? Mégis mihez kezdjek ezek után? Mindent, amit tettünk, ketten tettünk. Két külön úton jártunk, melyek egy napon teljesen egybefonódtak, de most hogyan tovább? Én nem tudom a kettőnk útját végigjárni, én nem tudom a saját utamat végigjárni. Mert ami az enyém, az a tiéd is, és ami a tiéd, az az enyém is. S most, hogy nem vagy, többé már nem tudom, ki vagyok, és hogy hová tartok.

Egy idő után elhalnak kiáltásaim, és már csak fájdalmas sóhajaim, és elhaló zokogásom töri meg a temető sűrű és ködös csendjét. Azzal, hogy elmentél, ugyanaz a senki lettem, aki korábban is voltam.

„Sosem kértem mást, csak annyit, hogy szeress, és az, hogy visszajössz hozzám, mára már csak egy halott ígéret…”

Ismertető

Üdvözöllek az oldalon!

"Nem vagyok költő

És nem is tudok úgy beszélni, mint egy költő

Én csak azt mondom, amit gondolok

Azt, ami a szíveben születik"

/Jang Hyunseung /

      A nevem Park Minseo és azért hoztam létre ezt a blogot, hogy a novelláimat és minden rövidebb, egy részes írásomat megoszhassam veletek. Lehetséges, hogy valaki számára már ismerős vagyok, hiszen több történetemnek is nyitottam saját oldalt, így elképzelhető, hogy akár olvastál is már tőlem valamit korábban. 

       Már több, mint tíz éve (pontosabban 2007 óta) írok. A novelláim főszereplői többnyire kpop énekesek, színészek vagy éppen saját karakter - ez utóbbit többnyire Minseo testesíti meg, az előbbi pedig változó. Előfordulhat az is, hogy a történetnek nincs megnevezve a szereplője, ez pedig azért van, mert a történet szempontjából nem lényeges, inkább az érzelmi vonal a fontos - vagy még  a kpop korszakom előtt íródott, amikor nem volt szokásom saját karaktert, szereplőt megnevezni. 

       A blogon a novellák megtalálhatóak időrendi sorrenben (az oldalon található novellák menüpont alatt), valamint kategorizálva aszerint, melyik hírességek szerepelnek benne. Továbbá előfordulhat, hogy esetleg évekig nem kerül az oldal frissítésre. Ennek oka lehet, hogy nincs időm írni, nincs ihletem vagy éppen egy hosszabb történeten dolgozom. :)

    

     Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket valamelyik írásom. Ha így történne, ne féljetek magatok után véleményt hagyni az adott novella alatt. :)

    Ha valakinek esetleg van kérdése, keressen bátran a személyes facebook oldalamon.

Előre is köszönök mindent.

MinSeo~

(Frissítve a bejegyzés: 2020.12.17.)