Halott ígéret

Halott Ígéret
(2011. 10. 03 - 10.)

Szorosan öleltelek magamhoz, mintha az életem múlna rajta. Körmeimet kabátodba mélyesztve kapaszkodtam beléd, mintha ezzel meg tudtam volna akadályozni, hogy elmenj. Arcomat mellkasodba fúrtam, s úgy zokogtam megállíthatatlanul. Gyengéden simogattad hajamat, hátamat, miközben megállás nélkül ígéreteket tettél nekem.

Szerettem volna hinni neked, szerettem volna, ha igazad lesz, ha nem csapsz be engem és saját magadat, ha nem eteted hazugságokkal buta és naiv szívünket, de sajnos képtelen voltam rá. Persze, nem tagadom, nagyon is jól estek ezek a képzelgések, de mindannyiszor kiejtetted őket, belülről egyre inkább összeroppantam. Rád akartam szólni, hogy fejezd be, ne mérgezz minket, ne legyünk ennyire hiszékenyek, de félúton torkomon akadtak a szavak.

Hirtelen az állam alá nyúltál, s kényszerítettél, hogy a szemedbe nézzek. Vonakodva bár, de rád emeltem tekintetemet. Abban a másodpercben elvesztem pillantásodban; magával ragadott az a jól ismert, csillogó barna örvény, és arra a néhány másodpercre elhittem, hogy talán mégis igazad lesz. De amint szomorúságot véltem felfedezni íriszedben, némi könnycseppel tarkítva, felébredtem. Sosem lesz semmi rendben.

Ajkaidat lassan, óvatosan enyémre tapasztottad, mintha attól félnél, hogy ezzel is megsebzel. Megcsókoltál és ez a csók édesebb, égetőbb, szerelmesebb, fájóbb volt, mint bármelyik eddig. Ujjainkat összekulcsoltad, biztatásképpen megszorítottad kezemet. Tudtam, hogy erősnek próbálod mutatni magad előttem, és kérni akartam, hogy ne tedd, de értelmetlen lett volna.

- Mennem kell… – suttogtad lehunyt szemekkel, szívembe pedig éles kín nyílalt. – Szeretlek!

- Ne, ne menj, kérlek, ne menj… – Hangom remegett és halk volt, érezni lehetett benne az elmúlástól való félelmet.

Még néhány percig némán, ölelkezve álltunk, majd gyengéden eltoltál magadtól, és keserűen rám mosolyogtál.

- Ígérem, visszajövök! – felelted, és végigsimítottál arcomon, majd kezeid elengedték a kezem.

Remegve kaptam utánad, próbáltalak valahogy megállítani, de mindhiába. Felszálltál a vonatra, aminek ajtaja becsukódott mögötted, én pedig nem tehettem semmit. Csak álltam tétlenül, és néztem, ahogy integetsz. Ujjaidból szívet formáltál, miközben még mindig mosolyogtál. Könnyeim elhomályosították látásomat, de még így is láttam arcodon, mennyire meggyötört és elkeseredett vagy.

Aztán a szerelvény egy fülsiketítő sípszó után lassan, de magabiztosan elindult, te pedig eltűntél a szemem elől. Őrült módjára szakadt ki belőlem egy hangos kiáltás, mely hosszan visszhangzott a peronok között, majd lábaim megadták magukat, és térdre rogytam. Arcomat kezeimbe temetve hisztérikus zokogásba kezdtem, miközben ujjaim közül néztem, ahogy a vonat távolodik, és egyre messzebb kerülsz tőlem. Szívem apró darabokra törött, akár egy üvegpohár. Tudtam, az ígéreted, hogy hamarosan visszajössz hozzám, hamis volt.

*

A napok végtelennek tűnő éveknek hatottak nélküled. Üresnek éreztem magam, mégis, hiányod fájón nyílalt belém minden egyes másodpercben. Utolsó szavaid most is fülemben csengtek, szemem előtt még most is mosolygós és könnyáztatta arcod lebegett, érintésed, az utolsó csókod még mindig ott égett a bőrömön és az ajkamon.

Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz ez az egész. Sosem hittem volna, hogy valaha is lesz olyan, ami szerelmünk közé férkőzik, és elválaszt minket. Bármennyire is volt erős a kapcsolatunk, tudtam, ezt nem fogjuk túlélni.

Két év. Két nyomorult évnek kell eltelnie, hogy újra láthassalak. De vajon kibírom? Vajon kibírod? Vajon elég kitartóak leszünk mindketten, hogy ne adjuk fel? Számtalanszor elképzeltem ezt a pillanatot, számtalanszor próbáltam már hozzászoktatni magam a gondolathoz, hogy milyen lesz a két év nélküled, melyet a katonaságban kell eltöltened – de minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Egyáltalán nem hittem, hogy ez tényleg be fog következni, számomra ez olyan hihetetlennek tűnt, olyan elképzelhetetlennek, hogy egyszerűen nem voltam képes elhinni.

De megtörtént, és most, hogy elmentél, már csak az üresség és a fájdalom maradt. Telnek a napok, a hetek, a hónapok, de nem lesz könnyebb. A nappalt felváltja az éjszaka, de nem érzékelem, számomra a kettő egy és ugyanaz. Mintha az idő fogságába ragadtam volna, mintha az idő, mely eddig oly sebesen járt, megfagyott volna.

Két év.

Ez a két szó visszhangzik fejemben rendíthetetlenül, és sehogy sem tudok megszabadulni tőlük. Képtelen vagyok bármit is tenni nélküled, mert mindenről te jutsz az eszembe. Ott van a mikrofonod az állványon a sarokban, ott vannak a dalszövegkezdemények szerteszét az asztalon, ott vannak a közös képeink a polcokon, az utolsó ajándék rózsacsokrod elszáradt virágai a vázában, minden a helyén van, én mégis úgy érzem, mintha egy üres szobában ücsörögnék.

Magamhoz szorítom az egyik pólód, melyet véletlenül itt felejtettél. Mélyet szippantok, s édeskés illatod megtölti orrüregem. Lehunyom a szemem, és képzeletben a közeledő alakodat látom. Halványan elmosolyodom, mert úgy érzem, mintha itt lennél, de mikor kinyitom a szemem, a valóságban találom magam. Nem vagy itt.

Ismét sírni kezdek, magzatpózba görnyedek össze az ágyon, miközben érzem, ahogy mellkasomban dobogó szívem feladja az utolsó reményt is. A dermesztő hideg ismét bekebelezte a szerelemtől lázas lelkemet, jéghideg ujjaival végigsimított rajta, s lágy hangon – mely démonian hatott – ígérte, hogy ő sosem fogja elereszteni és hű társa marad. Ordítani tudtam volna, ki akartam onnan űzni, de képtelen voltam felvenni vele a harcot. Nélküled képtelen vagyok akármiért is küzdeni.

*

Ott állok előtted, de Te többé nem szólsz hozzám. A tölgyfa árnyékot vet sírkövedre, mely úgy áll melletted, mint egy testőr, s vigyáz rád, ha éppen nem vagyok ott. A könnycseppek lassan végigszánkáznak bőrömön, és hiába fúj a szél, nem képes felszárítani őket. Hajam csapzottan lóg szemembe, arcom sápadt és beesett. Csak állok, és próbálom felfogni a történteket, próbálom elfogadni, hogy többé nem vagy már, de agyam minden erejével azon van, hogy valahogy blokkolja érzékszerveimet.

„Miért? Miért hagytál el? Miért hagytál magamra? Miért ígértél nekem olyanokat, amikről tudtad, nem tudod betartani? Vagy Te elhitted, amiket mondtál, Te szentül hittél a saját hazugságaidnak?! Csak én láttam tisztán, csak számomra volt világos, hogy ez nem fog menni? Annyira gyűlöllek, amiért ezt tetted velem! Szólhattál volna arról, hogy mik a terveid, akkor talán fel tudtam volna készülni, vagy mentem volna veled. De nem, neked csendben kellett eltávoznod, szó nélkül kellett magamra hagynod, ugye?! Szerettél egyáltalán? Szerettél is valaha, tiszta szívből, úgy igazából? Ha így van, akkor hogy voltál képes egyedül hagyni a fájdalommal, hogy voltál képes engedni, hogy egyedül birkózzak meg ekkora feladattal?!

Szerettelek! A fenébe is, nekem Te voltál az életem, Te voltál a levegő, az éltető oxigén, Te voltál a célom, a múltam, a jelenem, a jövőm, a mindenem! Miért nem jelentett neked ez semmit?! Hogy voltál képes csak úgy elhagyni?! Arra miért nem gondoltál, hogy mi lesz velem nélküled?! Gyűlöllek, érted, gyűlöllek! Nekem kéne ott lennem, nekem kellett volna meghalnom, akkor nem játszottál volna velem, nem használtál volna ki! Miért, mondd meg, miért?!”

Sikítva és mérhetetlen dühvel estem a földre, és kezdtem el minden erőmmel ütni a sírodat. Azokban a percekben tiszta szívemből utáltalak, holott tudtam nagyon jól, nem te akartál elmenni. Egyszerűen nem volt más választásod. Se te, se én nem tudtuk volna ezt megakadályozni.

De mégis mivel nyugtassam magam, hogy a halálod nem volt hiábavaló? Mégis mihez kezdjek ezek után? Mindent, amit tettünk, ketten tettünk. Két külön úton jártunk, melyek egy napon teljesen egybefonódtak, de most hogyan tovább? Én nem tudom a kettőnk útját végigjárni, én nem tudom a saját utamat végigjárni. Mert ami az enyém, az a tiéd is, és ami a tiéd, az az enyém is. S most, hogy nem vagy, többé már nem tudom, ki vagyok, és hogy hová tartok.

Egy idő után elhalnak kiáltásaim, és már csak fájdalmas sóhajaim, és elhaló zokogásom töri meg a temető sűrű és ködös csendjét. Azzal, hogy elmentél, ugyanaz a senki lettem, aki korábban is voltam.

„Sosem kértem mást, csak annyit, hogy szeress, és az, hogy visszajössz hozzám, mára már csak egy halott ígéret…”

Ismertető

Üdvözöllek az oldalon!

"Nem vagyok költő

És nem is tudok úgy beszélni, mint egy költő

Én csak azt mondom, amit gondolok

Azt, ami a szíveben születik"

/Jang Hyunseung /

      A nevem Park Minseo és azért hoztam létre ezt a blogot, hogy a novelláimat és minden rövidebb, egy részes írásomat megoszhassam veletek. Lehetséges, hogy valaki számára már ismerős vagyok, hiszen több történetemnek is nyitottam saját oldalt, így elképzelhető, hogy akár olvastál is már tőlem valamit korábban. 

       Már több, mint tíz éve (pontosabban 2007 óta) írok. A novelláim főszereplői többnyire kpop énekesek, színészek vagy éppen saját karakter - ez utóbbit többnyire Minseo testesíti meg, az előbbi pedig változó. Előfordulhat az is, hogy a történetnek nincs megnevezve a szereplője, ez pedig azért van, mert a történet szempontjából nem lényeges, inkább az érzelmi vonal a fontos - vagy még  a kpop korszakom előtt íródott, amikor nem volt szokásom saját karaktert, szereplőt megnevezni. 

       A blogon a novellák megtalálhatóak időrendi sorrenben (az oldalon található novellák menüpont alatt), valamint kategorizálva aszerint, melyik hírességek szerepelnek benne. Továbbá előfordulhat, hogy esetleg évekig nem kerül az oldal frissítésre. Ennek oka lehet, hogy nincs időm írni, nincs ihletem vagy éppen egy hosszabb történeten dolgozom. :)

    

     Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket valamelyik írásom. Ha így történne, ne féljetek magatok után véleményt hagyni az adott novella alatt. :)

    Ha valakinek esetleg van kérdése, keressen bátran a személyes facebook oldalamon.

Előre is köszönök mindent.

MinSeo~

(Frissítve a bejegyzés: 2020.12.17.)