Megöltétek a lelkemet…
(2013.09.24.)
Megöltétek a lelkemet…
(2013.09.24.)
Megöltétek a lelkemet.
Erőtlenül kapaszkodom meg a zuhanykabin ajtajában. Térdeim remegnek, szinte már könyörögnek, hogy hadd csattanjanak neki a nedves tálcának, könyörögnek, hogy engedjem el magam, hogy adjam fel.
De nem adom.
Felhúzom magam, minden energiámat összeszedem, és talpra állok.
A víz ütemesen kopog körülöttem, ugyanazt a dalt játssza már csaknem egy teljes órája. Ugyanaz a gyors, pattogós ritmus, mégis halk, értelmetlen ének, de a maga módján gyönyörű és utánozhatatlan, amit hangos sóhajtozásaim csak még inkább fokoznak.
Szép, melankolikus, együttérző dal, de az érintése halálos.
Minden egyes cseppje égeti bőröm, durván mar testembe, tépi, marcangolja húsomat. Mintha több ezer tűvel bökdösnének, mintha égő korbáccsal ütnének, vernének, mintha ostor csattanna minden másodpercben minden porcikámon. Körbeölelik testem, édesen, kedvesen simogatnak, dörgölődznek hozzám, mint egy kismacska. Szeretetteljesen fonják körbe karjukat és ölelnek magukhoz, szorosan, vágyakozva, szinte már kétségbeesetten. Végigsimítanak rajtam újból és újból, éles karmukkal, melyek egyre több sebet ejtenek rajtam, egyre több karcolást, vágást hagynak maguk mögött, és mit sem törődnek azzal, hogy nekem ez jólesik-e avagy sem. Csak teszik, amit jónak látnak, amire teremtették őket.
Talán nem is tudnak róla, mekkora fájdalmat okoznak nekem ezzel.
Pokolian fáj, gyötör és kínoz, de a bennem lakozó szenvedés még ennél is borzalmasabb.
Megöltétek a lelkemet.
Ordítani, üvölteni, sikítani tudnék azért, amit tettetek velem. Kést döftetek a már amúgy is vérző szívembe, apró vágásokat ejtettetek, és soha nem hagytátok, hogy begyógyuljanak teljesen a sebek. Kivéreztettétek, és hagytátok megdögleni a saját vérében. Két kézzel markoltatok bele, fürödtetek meg saját testnedvében, miközben gúnyosan röhögtetek, élesen kacagtatok szenvedését látva. Élveztétek azokat az időket, amikor bánthattátok, élveztétek, hogy védtelenül áll előttetek, teljesen szabadon, megcsupaszítva, és remegve, és könyörög, hogy ne, ne tegyétek, de ti csak elvigyorodtatok és rátámadtatok. Nem csak zokogott, sírt, hanem egyenesen rimánkodott, bőgött, térden állva, imára kulcsolt ujjakkal, arcáról patakokban folyó könnyekkel üvöltötte, hogy hagyjátok békén, engedjétek el, ne tegyétek ezt.
De nem hallgattatok rá.
Ütöttétek, rúgtátok, téptétek, cibáltátok, lökdöstétek, tapostátok, amíg ki nem lehelte a lelkét, amíg fel nem adta, amíg egy utolsót nem lélegzett, amíg egy utolsót nem dobbant a szíve.
Megöltétek.
A vízsugárba fordítom arcomat, hogy a kitörni készülő kiáltást eltompítsam, magamba fojtsam. Úgy szeretnék én is tombolni, mint a vihar, csapongani, mint a kandallóban a lángnyalábok, de nem tehetem. Néma maradok. Nem adok hangot a fájdalmamnak, nem adok hangot a haragomnak, a dühömnek, a félelmemnek, az elveszettségemnek, a magányomnak, nem adok meg semmit magamból. Nem hagyom, hogy lássátok összetört lelkemet, nem hagyom, hogy lássátok vérbe fagyott szívemet, nem hagyom, hogy lássátok milliónyi könnycseppemet.
Nem engedem.
Megtiltom.
Ti tettétek ezt velem, ti juttattatok erre a szinte, ti miattatok süllyedtem oda, ahová. Ti taszítottatok a Pokol kapujába, ti löktetek a sötét, kietlen, végeláthatatlan, mérgezett gödör aljára, ti kényszeríttettek arra, hogy nézzek a sötétséggel farkasszemet, majd vesztesként ugorjak tárt karokkal karjaiba.
Ti tettétek ezt velem.
Megöltétek.
Könnyeim a vízzel egyesülve csorognak végig testemen, majd tűnnek el a lefolyón. Követem őket pillantásommal, s csakhamar a színtelenséget felváltja egy újabb szín: halvány rózsaszín, majd vérvörös. A saját vérem az. Látom, ahogy lassan távozik belőlem, ahogy egyre sűrűbb és ragadósabb lesz, ahogy egyre több és több lesz belőle. Csuklómra téved tekintetem, melyen több vágás éktelenkedik.
Hát ide jutottam.
Tudom, hogy számotokra a szenvedésem okoz örömöt, éppen ezért nem engedem, hogy lássatok.
Ordítanék, mert fáj, üvöltenék, mert nem akarom, sikítanék, mert nem tudom elhinni, hogy ezt tettétek velem. Nem tudom felfogni, hogy miért. Folyton ezt kérdezem, folyton erre keresem a választ, mindhiába. És most már nem is akarom tudni. Talán jobb is így.
Testem rázkódik a sírástól vagy talán a haldoklástól? Lassan eltűnik belőlem az éltető nedv, lassan minden egyes cseppet elnyel a lefolyó.
Minden fájdalom megszűnik.
Erőtlenül zuhanok a zuhanykabin aljára. Kezemből kiesik a penge, nagyot koppan a tálcán. A víz csak zubog és zubog, ugyanazt a dalt játssza, s még most is némán, lágyan cirógatja bőröm, kedvesen bújik hozzám.
Ő még nem tudja, hogy ennyi volt. Még küzd értem, talán ő az egyetlen, aki még így se akar elengedni. Dúdol nekem, hangja visszhangot ver a csempék között, de már mindhiába.
Megöltetek.
