Kiáltás a temetőben

Kiáltás a temetőben
(Írva: 2010.04.22-24.)

Tavasz volt, április közepe. A Nap még nem sütött olyan erőteljesen, és a levegő se volt éppen meleg. Sötét felhők gyülekeztek az égbolton, a szél egyre vadabbul tépte a fák lombkoronáit. Mindenki hazafelé igyekezett, egyrészt, mert vége volt az iskolának és a munkaidőnek, hisz délután négy felé járhatott az idő, másrészt nagyon úgy nézett ki, hogy vihar közeledik.

Hazafelé tartottam a suliból, örültem, hogy végre vége az ottani szenvedéseknek. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy csak arra az egy órára szabadultam fel, amíg az iskola és az otthonom közti távolságot megteszem. Hisz amint belépek a bejárati ajtón, újra elkezdődik a Pokol, és akkor már visszavágyom a padok közé, mert még ott is sokkal jobban érzem magam. Mert amióta elmentél, már semmi sem a régi…

Befordulok az utcasarkon. Már csak néhány száz méter és hazaérek. Legszívesebben világgá futnék, és bármit megtennék azért, hogy soha többé ne kelljen visszamennem oda, amit az otthonomnak nevezek, de igazából nem tekintek annak. Nem akarok! Mégse teszek semmit, képtelen vagyok megálljt parancsolni magamnak, csak megyek előre, akaratlanul, mint egy gép… Egyszerűen már belefáradtam mindenbe! Mert amióta elmentél, minden rossz lett…

Elhaladok a temető mellett, de pár lépés után megtorpanok. Érzem, könnycseppek futnak végig az arcomon. Rengeteg emlékkép hasít elmémbe néhány másodperc erejéig, majd egy hangocska kezd el kántálni a fejemben:

„Be kell menned! Menj be!” – ismételgeti egyre hangosabban és hangosabban.

„De nem tudok!” – mondanám, de ő csak szüntelenül ezt hajtogatja.

Megfordulok. Már lassan öt éve, hogy nem vagy itt velem, de még csak néhányszor látogattalak meg. És nem azért, mert nem akartam, mert nem szerettelek. Egyszerűen nem volt erőm bemenni. Féltem. A mai napig nem tudtalak elfelejteni, a mai napig rettentően fáj, hogy azon a bizonyos napon hagytam, hogy magadtól indulj el itthonról…

„Be kell mennem…” – suttogom halkan magam elé most már én is. Tudom, hogy még jobban fog fájni, mint eddig, de ugyanakkor most erre van szükségem. Muszáj valakivel beszélnem az otthoni dolgokról, mert ami ott zajlik, még nehezebbé teszi az életem, és úgy érzem, ha nem osztom meg valakivel, lassan én is meghalok.

Elindulok. Ujjaim a kilincsre fonódnak, majd óvatosan és lassan lenyomom azt, s a hatalmas vasajtó nyikorogva kinyílik. Belépek, lábaim alatt ropog a sok apró, fehér kavics. Egyre beljebb és beljebb jutok, cikázok a sorok között, bár nem tudom, merre kell mennem, hisz a mai napig nem tudom, hol van a sírod, mégis, lassan meglátom kitűnni a hófehér márványkoporsód a többi közül. Talán Te hívtál, s talán Te vezettél el ideáig… Magadhoz…

Szívem ólomnehéz, ezer tonna súly nyomja. „Még visszafordulhatok” – gondolom, de már késő. Ott állok előtted. Percek telnek el, néma csendben. Nem csinálok semmit, csak mozdulatlanul állok és nézem, ahogy a napsugarak valami furcsa táncot kezdenek el járni a sírkövön egy képzeletbeli dallamra. Majd tekintetem a nevedre téved, és ez nekem épp elég ahhoz, hogy félredobjam álarcom és önmagam legyek, mert Előtted sohasem kellett megjátszanom magam. Kitör belőlem a sírás, nem bírom tovább tartani magamban a fájdalmat. Térdre rogyok, úgy, mint amikor a temetéseden voltam itt. Kezeimbe temetem az arcom, és csak zokogok. Miért? Miért kellett elmenned? Miért kellett elveszítenem Téged? Hisz Te voltál az, aki az életemet színesebbé tette, Te voltál az, aki mosolyt csalt az arcomra, Te voltál az, akiért érdemes volt élnem és most… Miért?

Újabb percek telnek el. Körülöttem minden nyugodt, csak én zavarom meg a csendet azzal, ahogy szívem ezer darabjaira törik. Felnézek, közelebb mászok a sírhoz. Leolvasom a dátumot, ami a neved alatt rejlik, és csak akkor tudatosul bennem, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy egyedül küzdök meg az élet nehézségeivel. Mennyi idő telt el azóta, hogy már nem vagy itt velem…

Elered az eső, és bár nem túlzottan szeretem, ha esik, most mégis kellemes érzés tölt el, ahogy elképzelem, hogy ezek az esőcseppek lehűtik, eloltják bennem a fájdalomtól égő lelkem lángjait. De tudom, hogy ez nem igazi eső. Ezekbe a cseppekbe a Te könnycseppjeid is beleolvadtak. Te is sírsz. Tudom.

Pillanatok alatt vizes leszek, de nem érdekel. Csak arra tudok gondolni, hogy olyan jó lenne itt maradni, és megvárni, míg elvonul a vihar, hogy vele együtt én is kimúljak. Úgy szeretnék Utánad menni, de megígértem, hogy nem fogok, és ettől úgy érzem, menten kettészakadok. Mégis… Olyan jó lenne végre Veled lenni… Lelkem sír és a szívem is könnyezik, és csak Te tudod mindezt megszüntetni, Te tudod begyógyítani a sebeimet… Senki más.

Megremeg a kezem, ahogy végighúzom ujjaim a neveden… Már senki sem emlékszik Rád, csak én… Hiányzol… És még mindig halálosan szeretlek… Ez miért nem elég ok Neked ahhoz, hogy utánad menjek? Csak egy karnyújtás lenne, és ott lennék, ahol Te vagy… Miért nem engeded meg?

Könnyeimtől fuldokolva, de mesélni kezdek. Órákon át csak beszélek neked az elmúlt évekről. Jóról, rosszról egyaránt. Az iskoláról, hogy bár sokat kell tanulni, én mégis kitartóan veszem az akadályokat. Az írásról, hogy még mindig tervben van egy könyv kiadása, és egyre jobban közeledek célom felé. A barátaimról, hogy miket szoktunk csinálni, hogy mennyire szeretem őket, s hogy milyen kedvesek velem. Mikor róluk mesélek, elmosolyodom, de aztán belekezdek egy rosszabb történetbe. A családom. Amióta elmentél, a világ száznyolcvan fokos fordulatot vett maga körül. A szüleim kegyetlenül bánnak velem, és nem tudom, miért. Hisz nem adtam rá okot. Gyűlölnek, kihasználnak, megaláznak. Ami fontos nekem, mind elveszik tőlem. Úgy bánnak velem, mint egy rongybabával, amit ide-oda rángathatnak, anélkül, hogy bármit is érezne. Mintha csak egy darab, értéktelen tárgy lennék, amit nyugodtan lehet dobálni, rugdosni, össze lehet törni, nem fáj neki. Tudod, amíg itt voltál, ők is szerettek, és megbecsültek, normálisan szóltak hozzám, de aztán meghaltál és minden visszatért az eredeti kerékvágásba. Minden folytatódott tovább, mint azelőtt, mielőtt megismertelek volna. Úgy hiszem, csak Miattad bántak velem jól. Jó hatást gyakoroltál rájuk. Miért nem jössz vissza? Hisz te is látod odafentről, mit okoznak velem! Te is látod, hogy tönkretesznek!

Elcsuklik a hangom. Érzem, ahogy a bennem tomboló tűz utolsó lángnyalábjai lassan mindent felemésztenek. Már nem bírom sokáig ezen a földön. Csak arra vágyok, hogy Veled legyek, hisz Rajtad kívül már senkim sincs.

Hallasz engem? Hallod a hangom? Hallod a segélykiáltásaim? Látsz engem? Látod, ahogy itt ülök és sírok Neked és tehetetlen vagyok? Látod, ahogy lassan porrá égek? Érzed, amit érzek? Érzed, hogy mennyire fáj, hogy mennyire hiányzol? Érzed az ürességet bennem, ugyanakkor a kínt, ami kitölti minden egyes porcikámat? Hát miért nem jössz és mentesz meg? Miért nem jössz vissza hozzám? Vagy miért nem viszel magaddal? Miért? Könyörgöm, válaszolj! Ha azt akarod, hogy éljek, ha még boldognak akarsz látni, akkor mondd meg, mit tegyek? Nem bírom már sokáig a kegyetlen szavakat, a megaláztatásokat, azt, ahogy bánnak velem és nem bírok Nélküled létezni! Mutasd meg az utat, amerre mehetek, mutasd meg nekem, hogy miért érdemes még itt maradnom! Mutasd meg, hogy mi a szép ebben a világban! Mutasd meg azt, amiért nem akarod, hogy meghalljak! Mert biztos van valami, ami miatt azt akartad akkor és most is, hogy itt maradjak! És ne mondd azt, hogy azért, mert fiatal vagyok és hogy még egy hosszú élet áll előttem, ami tele van sok-sok vidámsággal, mert ez nem igaz! Már nem tudom, hogy mi a fontos, hogy mégis miért érdemes itt maradnom! Már öt éve, hogy tengődök a világban! Öt éve, hogy egyedül vagyok! Öt éve, hogy minden egyes perccel a halál felé közeledek! Öt éve, hogy Nélküled létezem! Mégis mi értelme? Mutasd meg nekem az élet napos oldalát, és akkor talán elhiszem Neked, hogy megéri minden szenvedés…

Egy fájdalmas kiáltás szakad ki belőlem, mely sokáig visszhangot ver a temető néma és sűrű csendjében. De senki nem hallja, vagy ha mégis, nem törődik vele… Kétségbeesetten ülök előtted, és várom a feleleted, de nem kapok választ… Hát te sem hallasz.… Vagy csak nem akarsz hallani… Könyörgöm, felelj már! Miért mondtad azt, mielőtt meghaltál, hogy ne adjam fel sose, hogy csak menjek előre, és sohase nézzek vissza a múltba?

Megint nincs válasz… És most mégis mit tegyek? Hallgassak rád, vagy menjek a saját fejem után? Melyik mellett döntsek? Mutass már egy jelet, csak hogy tudjam, tényleg itt vagy még velem és nem csak én hiszem!

Felállok a földről. Mindig is túl makacs voltál, és úgy látszik, az is maradtál. Ezért nem válaszolsz. Hát legyen, ahogy akarod. Küzdök tovább a semmiért, de csak mert azt mondtad, csak mert ez volt az utolsó kérésed, mielőtt átlépted volna a Túlvilág kapuját. De remélem most boldog vagy, hogy látsz szenvedni, és hogy fájdalmat okozol nekem. Miért nehéz megértened, hogy Te voltál a világ számomra és most, hogy nem vagy itt, semmi értelme nekem se itt lennem?

Letörlöm keserű könnycseppjeim, majd egy utolsó pillantást vetek a fehér márványkoporsóra, Rád, aztán megfordulok és elsétálok onnan. Magadra hagylak, ahogy Te hagytál magamra azon az átkozott napon…