Te leszel az utolsó gondolatom
(2014.09.27.)
(2014.09.27.)
Fázósan húztam össze magamon pulóveremet, és cipzáraztam be
egészen a nyakamig. Zsebre dugtam kezeimet, majd kiléptem az ajtón. Nem
maradhattam a szobámban, a négy fal között, különben megőrültem volna. Az a magány,
az a sok fájó emlék megfojtott volna.
Későre járt, az ég már magára öltötte fekete pizsamáját. A
Hold fényesen ragyogott, talán úgy, mint még soha, de a mosoly az arcán oly
keserű volt. Csillagtestvérei ezen az éjjelen mind elbújtak, így ő egyedül maradt
a sötétségben. Fájt neki, és borzalmasan érezte magát, nem szeretett egyedül
lenni, ennek ellenére mégis ontotta magából a fényt.
Pontosan így éreztem magam én is.
Magányosnak, szomorúnak, mégis mosolyognom kellett.
Tekintetem elemeltem róla, majd egy sóhaj kíséretében útnak
indultam. Nem tudtam, merre visznek lábaim, egyszerűen csak jól esett sétálni.
Csípős, hideg szél fújt, egyre erőteljesebben tépte a fák lombkoronáit és már a
levegőben éreztem a közelgő vihar illatát. Szinte biztos voltam abban, hogy
percek kérdése és elered az eső.
Olyan gyorsan telik az idő és olyan rövid tud lenni. Szinte
még most is emlékszem az első találkozásunkra, a megismerkedésünkre. Emléke
folyton mosolyt csal arcomra, és ezúttal sem tudom megállni, hogy ne kacagjak
fel. Mintha minden csak tegnap történt volna, holott már öt éve ismerjük
egymást. Hogy repül az idő… Istenem, bár meg tudnám most állítani.
„Te
leszel az utolsó gondolatom…”
Már öt éve annak, hogy szeretlek. Öt éve, hogy együtt
vagyunk és boldogan éljük az életünket. Milyen csodás és vidám fiatalkorunk
volt. Néha úgy érzékeltem a valóságot, mint egy tündérmesét. Lehetetlen, hogy
valaki mindent megkaphasson az életében. Mert azzal, hogy te az enyém lettél,
nekem nem volt semmi másra szükségem. Melletted minden kín, minden probléma,
minden baj megoldható volt. Veled mindent le tudtam győzni és mindenen felül
tudtam kerekedni.
„Te
leszel az utolsó gondolatom…”
Az eső lassan csöpögni kezdett. Nem hoztam magammal esernyőt,
így pillanatok alatt eláztam, de most ez sem érdekelt. Csak mentem és mentem
arra, amerre a lábaim vittek, amerre a szívem húzott. Elhaladtam egy temető
mellett, ahol egy rövid időre megtorpantam. Vajon hamarosan ez lesz az új
törzshelyem? Vajon hamarosan mindennapos programommá válik, hogy eljövök ide,
hogy találkozzam veled?
Kérlek, Istenem, mondd, hogy még van egy kis időm. Mondd,
hogy legalább még van egy napom, mondd, hogy ez a nap még nem az utolsó.
Kérlek, ne legyél velem kegyetlen, én még nem érzem úgy, hogy felkészültem
erre. Én még nem tudom elengedni őt…
Tovább megyek. Képtelen vagyok erre. Már maga a gondolat
egyenlő egy késdöféssel a szívembe. Nem, még biztosan van időnk. Az orvos azt
mondta, van még egy hete. Igen, ez az egy hét még megadatott számunkra. De
akkor mégis miért folynak könnyeim és miért van furcsa, szorító érzés a
mellkasomban?
„Te
leszel az utolsó gondolatom…”
Kialszik a lámpa. Amint elhaladok az egyik utcai fényforrás
alatt, az egy halk pukkanás kíséretében kiég. Felnézek rá, és tudom, hogy
történt valami. Az ilyen mindig baljóslatú és a lámpa is úgy magaslik fölém,
mint egy démon. Szinte már hallom is éles, gúnyos kacagását.
Futásnak eredek. Olyan erővel rohanok, mint még soha, szinte
versenyt futok a széllel, az idővel. Úgy érzem, a Hold többé nem a társam és
hogy minden fény kialszik körülöttem. Sötétség kebelez be, de nem tarthat
vissza. Csak rohanok, minden erőmet beleadva. Végtagjaim már teljesen átfagytak
a kinti hidegtől, és minden izmom lüktet, de akkor is futok. Oda kell érnem,
muszáj látnom téged. Nem lehet, nem lehet, hogy…
„Te
leszel az utolsó gondolatom…”
Berontok a kórházba, és félrelökve mindenkit az utamból,
rohanok fel az második emeletre. Az orvos épp akkor lép ki a szobádból. Meg
akar állítani, hogy beszélhessen velem, de én nem akarok. Tudom, mit fog
mondani, de én nem akarom hallani. Látom az arcán a részvétet, a sajnálatot, de
én tudom, hogy fogalma sincs, mit érzek most.
Félrelökve őt, belépek a kórterem ajtaján, könnyeimtől már
semmit sem látok. Hát valóban ennyi lett volna? Valóban ilyen rövid az élet? De
olyan fiatal vagy… mégis miért kellett itt hagynod az élők sorát? Nem
hibáztatlak, nem okollak, mert nem te akartad, mert te minden erőddel azért
harcoltál, hogy túléld. Hogy legyőzd a betegséged. Tudom, mert mondtad, mert
ott voltam veled, és mert én is veled együtt küzdöttem.
De mindketten túl gyengék voltunk.
A Sorsod meg volt írva, ez ellen nem tehettünk semmit.
Odafent döntöttek az életed felől, és bármit is tettünk volna, nem számított.
Nem voltam rád dühös, és bár régen felkészültem erre, most mégis borzalmasan
fájt. Lelkemben orkán erejű sebességgel tombolt a fájdalom, szívemet
kettéroppantotta, és hiába akartam üvölteni, képtelen voltam rá.
Egyszerűen csak… elfogadtam, ami történt. Beletörődtem.
Mégis mennyivel lett volna jobb, ha őrjöngeni kezdek, ha
teli torokból üvöltök, és azt kiabálom, ez csak egy álom, te nem halhattál meg?
Mennyivel lett volna jobb így viselkedni, drámázni és okolni mindenkit? Ugyan
mit értem volna el vele? Ez téged már nem hoz vissza.
Odaléptem az ágyadhoz, és hosszú percekig néztelek. Könnyeim
elhomályosították látásomat, de még így is tisztán láttam tökéletes arcodat.
Hogy is ne láttam volna, amikor már minden egyes négyzetcentimétere mélyen
beleégett elmémbe?
Remegő ujjakkal simítottam végig kézfejeden, egészen a
válladig, majd vissza és végül összekulcsoltam ujjaikat. Annyira tökéletes
voltál még így is, hogy tudtam, többé nem nyitod ki szemed, hogy már nem
érzékeled jelenlétem. Istenem… miért kellett őt elvenned tőlem? Miért pont neki
kellett meghalnia? Hisz tele volt vágyakkal, álmokkal, célokkal, annyi jót
szeretett volna tenni az életben és annyi mindenkinek fontos volt. Ő egy angyal
volt, aki a szeretetével, a kedvességével embereken segített. Miért pont egy ilyen
ártatlan és csupa szív embert kellett elvinned? Nézd! Még ott van a lista az
asztalon is. A lista, amelyre azokat a dolgokat írta fel, amiket meg akart még
tenni. Annyi mindent szeretett volna, annyi mindenre lehetett volna még
lehetősége, de az idő számára lejárt… Miért pont ő?
Tudom, nem fair dolog téged vádolni, de Istenem, miért? Mi
lesz velem? Arra nem gondoltál, én hogyan fogok tovább élni? Hogy mások élete
hogyan fog tönkremenni? Szerinted azzal, hogy ő meghalt, velem mi lesz? Mert
nélküle nem tudom folytatni. Nem csak az ő jósága veszett oda, hanem az enyém
is. Többé nem leszek képes felállni a földről, többé nem leszek képes harcolni
és élni. Tudom, nem vagyok senki, hogy értsem a dolgodat, és hogy azt kérjem,
bár mással tennéd ezt, de akkor is… miért pont ő?
Hangosan zokogtam fel, majd rogytam le az ágy melletti
székbe. Két kézzel kapaszkodtam kezedbe, és olyan erősen szorítottam, hogy
szinte belefehéredtek ujjaim.
Annyira hiányzol…
Ugye jól leszel? Mondd, Baekhyun, ugye jó helyed lesz a
túlvilágon és boldog leszel? Ugye ha egyszer én is meghalok, akkor majd várni
fogsz rám?
Annyira szeretlek…
Felemelem fejem és arcodra nézek. Csak most veszem észre,
hogy egy apró mosoly ül ajkaidon. Nem voltam itt melletted az utolsó
perceidben, de te mégis mosolyogva mentél el.
Annyira sajnálom…
Kihúzom kezemet kezeid közül, hogy végigsimítsak arcodon…
utoljára. De ahogy elhúzom kezem, egy apró, fehér papír fecnit vélek felfedezni
tenyeredben. Mégis mi ez? Értetlenül veszem el tőled, majd nyitom szét és
olvasom el, ami rajta áll. Ha lehet, még jobban zokogni kezdek, és nem vagyok
képes elviselni a bennem lévő ürességet, fájdalmat. Karjaidba borulok, és beléd
kapaszkodva sírok, mert most már tudom, hogy sosem kaplak vissza.
„Te
leszel az utolsó gondolatom, amikor meghalok.
Szeretlek,
Tao.”
