Én csak haza akarok menni

Én csak haza akarok menni

(2015. június 14-17.)

Szép volt odakint az éjszaka, már amennyit az ablakból ülve láttam. A hatalmas panelépületek szinte mindent eltakartak előlem, a koszos és lehangoló házfalak pedig nem kötötték le a figyelmemet. Ha felnéztem az égre, megpillanthattam a ragyogó csillagokat, de ahhoz, hogy jobban láthassam őket, kijjebb kellett volna hajolnom. Nem kísérleteztem ilyesfajta műveletekkel, mert biztosan kizuhantam volna, így inkább egy sóhaj kíséretében becsuktam az ablakot. Kirekesztettem a külvilágot, ezáltal a szobára nyomasztó csend borult.

Nem szerettem egyedül lenni, és ez az este is úgy alakult, hogy nem volt társaságom, leszámítva azt a bizonyos vodkás üveget a hűtőben. Lábam alatt megnyikordult a padló, ahogy a rádióhoz sétáltam. Szinte fülsiketítő volt ez a némaság, így zenét kapcsoltam. Amint az ürességet betöltötte a lejátszóból áradó melódia, s felcsendült kedvenc énekesem hangja, lehunyva szemeimet igyekeztem átérezni a dal mondanivalóját. Hangjától libabőrös lettem, s egy percre valóban úgy éreztem, megnyugodtam, minden porcikám ellazult és hogy semmi nincs, ami megakadályozhatna, ami fájdalmat okozhatna.

De ez nem tartott sokáig. Az utóbbi időben sok rossz ért, és ezeket az érzéseket hiába akartam elnyomni magamban. A könnycseppek lassacskán összegyűltek szememben, majd térdre rogytam. Feltekertem a hangerőt, hogy még véletlenül se halljam saját zokogásomat.

Nem sokkal később elővettem a hűtőből az egyetlen társamat, és nagy iszogatásba kezdtem. Egyedül voltam, és túl sok mindent zártam el magamban, így úgy döntöttem, kicsit lerészegedem, és kisírom magam, hogy könnyítsek lelkemen.

Az idő csak telt, én pedig lassacskán szédelegni kezdtem, és hol nevettem, hol sírtam saját nyomorúságomon. Este tizenegy-felé járhatott, amikor megcsörrent a telefonom. A harmadik csengetés után sikerült csak felvennem.

- Igen? – szóltam bele; szerencsére még érthetően tudtam beszélni.

- Minseo? – kérdezett vissza az illető a vonal végén. – Történt valami? Furcsa a hangod.

- Suga? Áh, nincs semmi, csak kicsit fáradt vagyok – hazudtam egész könnyedén.

- Akkor jó. Nem futunk össze valahol? Unatkozom.

- Most? Tudod te, mennyi az idő?

- És az téged mióta érdekel? – szinte láttam magam előtt, ahogy elvigyorodik. – Találkozzunk a parkban, a hintánál, ahol szoktunk. Mondjuk úgy… fél óra múlva. Oké?

- Suga, nem hiszem, hogy most nekem alkalmas lenne… – mondtam kissé csendesen, és egyből megbántam, hogy inni kezdtem.

Suga volt a legjobb barátom. Osztálytársak voltunk a suliban, és elég hamar egymásra találtunk. Sajnos én nem igazán voltam barátkozós típus, és eléggé különböztem a többiektől, hisz rajongtam az ázsiai kultúrákért, amit nehezen értettek meg mások. Suga viszont koreai származású volt, aki elég nehézkesen beszélte a nyelvünket, én viszont szerencsére tudtam koreaiul, így a legtöbbször anyanyelvén társalogtunk.

Imádtam őt, mert mindig megértett, és segített, ha kellett, ott volt mellettem, amikor szükségem volt rá. Mérhetetlenül kedves volt és vicces, és mindig képes volt felvidítani, ha magam alatt voltam. Nem is értettem, ezúttal miért nem én hívtam fel, hogy találkozzunk és megbeszéljük a bajomat? Mindenesetre sejthettem volna, hogy megérzi, ha nem vagyok jól. Valahogy mindig akkor hívott, amikor szükségem lett volna valakire.

- Miért? Mi a baj?

- Hát… picit becsiccsentettem és… nem hiszem, hogy jó ötlet lenne így az utcára mennem – haraptam bele ajkaimba, mintha ezzel bűnt követtem volna el.

- Akkor viszont átmegyek hozzád – meg sem várva a válaszomat, le is tette a telefont.

Egy vállrándítás kíséretében reagáltam a helyzetre, majd újabb korty alkohol csúszott le torkomon. Elnyúltam a földön, és csak bámultam a plafonra. Azokban a percekben úgy éreztem, megszűnt az idő, eltűnt a tér, és csak én maradtam a fájdalommal. A könnyeim újból csordogálni kezdtek, és nem tudtam őket megállítani.

Furcsán éreztem magam. Nem csak azért, mert sajgott a fejem, hanem mert… olyan idegen volt minden. Otthon voltam, a saját lakásomban, mégsem éreztem a magaménak. Mintha csak egy betolakodó lettem volna. Évek óta itt éltem, ismertem minden egyes négyzetcentiméterét a háznak, de valójában sosem éreztem azt, hogy az enyém lenne, hogy ez lenne az otthonom.

Úgy éreztem, ez nem az a hely, ahová tartozom. Máshol kell lennem.

De mégis hol?

És nem csak a lakással voltam így. Akármikor sétáltam az utcán, minden idegen volt. Ugyanazon a szokott útvonalon közelítettem meg az iskolát, vagy a boltokat, a legtöbb helyet ismertem a fővárosban, és természetesen szerettem itt lenni, jól éreztem magam, voltak kedvenc helyeim, ahová mindig visszatértem, mégis… időnként olyan volt, mintha minden távol állna tőlem. Gyönyörűek voltak az épületek, szerettem a folyóparton sétálni, boldog voltam és csodáltam a várost, mégis… nem volt az igazi. Valami… valami mintha nem lett volna rendben.

Amikor tömegközlekedésen utaztam, folyton az az érzésem támadt, hogy megbámulnak. Folyton kellemetlen volt a helyzet, folyton kívülállónak éreztem magam, pedig nem volt rá okom. Külsőre beleolvadtam az emberek közé, nem volt semmi olyan rajtam, ami felhívta volna mások figyelmét, ami okot adott volna arra, hogy megnézzenek. Ugyanolyan voltam, mint bárki más, mégsem illettem oda. Kilógtam a sorból, úgy éreztem magam, mint amikor egy festményre véletlenül odakerült egy folt; elrontotta az összképet, tönkretette teljesen a festmény élvezhetőségét.

Nem értettem, miért van ez velem. Mi az, ami nem tetszik, mi az, ami megakadályoz abban, hogy otthonomnak érezzem azt, ahol élek? Ezek miatt folyton frusztrált voltam, és kedvtelen. Természetesen ezt az érzést igyekeztem elnyomni, és nem mutatni mások előtt, de ez volt az oka annak, hogy kissé antiszociálisnak tűntem és nem nyitottam az emberek felé. Mégis hogyan legyek vidám, ha a világ, amiben élek, szorongást okoz?

Arra eszméltem fel, hogy megszólalt a kapucsengő. Nagy nehezen álló helyzetbe tornáztam magam, és megnyomtam a gombot. Közben kulccsal kinyitottam a bejárati ajtót, és mikor szélesre tártam, már meg is jelent előttem Suga.

- Szólhattál volna, hogy ivós estét tartasz, akkor hoztam volna még több piát – mondta sértődötten, majd megbökte az oldalamat, és belépett a lakásba. – Azért jól vagy? Mennyire rúgtál be?

- Bocs, egyedül akartam ma inni – feleltem, miközben a zárral babráltam. Suga kinevetett, amikor kiesett a kulcs a kezemből, és egyúttal ezzel választ is adtam kérdésére. 

- Chh… kihagysz a buliból – mondta még mindig a sértődékenyt játszva, majd megunva a bénázásomat, kivette a kulcsot a kezemből, és ő zárta be helyettem az ajtót.

Bementünk a konyhába, ő pedig elővett magának egy poharat, és töltött bele egy kis vodkát és narancslevet, majd leült az egyik székre velem szemben.

- Szóval? Mi ez az egyedüllét és depresszió?

- Nincs különösebb okom, csak gondoltam, ha már egyedül vagyok, elütöm valamivel az időt – nem értettem, miért nem mondom el neki az igazat, ha egyszer már olyan jól ismert. Miért hazudok folyton?

- Na, persze. Mindenesetre, ha legközelebb se lesz itthon senki, hívj fel és jövök – kacsintott, majd lehúzta a pohár tartalmát, és újat kevert magának.

Az idő megállás nélkül telt, és lassacskán mindkettőnk fejébe szállt az alkohol. Én már szinte teljesen kész voltam, Suga pedig mindenen nevetett és dülöngélt jobbra-balra. Igazán vicces kedvében volt, és csak úgy lökte a hülyeségeit. Alapjáraton is vicces természetű volt, mindenből poént csinált, de amikor ivott, még inkább nem bírt megállni. Teli pofával nevetett, miközben szemei összeszűkültek egy csíkba. Szerettem, amikor ilyen volt, mert az embernek tényleg jó kedve lett és elfelejtette minden gondját.

Hirtelen ötlettől vezérelve megtöltöttem egy poharat vízzel, majd az ablakhoz mentem, kinyitottam azt, és kiborítottam tartalmát az utcára. Suga felvihogott, majd ő is becsatlakozott mellém. Igazából semmi értelme nem volt ennek, hisz éjfél is elmúlt, ilyenkor pedig nem sokan járkáltak az utcán, de mi rettenetesen jól elszórakoztunk.

- Ez kezd unalmas lenni… - mondta Suga egy tíz perc elteltével, én pedig helyeslően bólogattam.

A következő pillanatban egy adag hideg víz zúdult az arcomba, én pedig azt se tudtam hirtelenjében, mihez kezdjek. Suga mindenesetre teli torokból röhögni kezdett, a térdeit csapkodva, aminek következtében seggre ült és elterült a földön.

- Te elmebeteg… - suttogtam dühösen, majd elviharzottam onnan.

- Naaa, Minseooo, ne haraguuuudj – hallottam bocsánatkérését. Igyekezett feltápászkodni, de még mindig annyira nevetett, hogy képtelen volt erre.

- Semmi baj – válaszoltam, majd visszaslattyogtam az előszobába, és most én voltam az, aki vizet öntött az arcába. Suga pár másodpercig értetlenül pislogott rám, aztán elvigyorodott. Nem hagytam, hogy felkeljen a földről, mert rávetettem magam, és elkezdtem csikizni. Újabb idétlen nevetés tört elő belőle, én pedig annyira nem bírtam ezt elviselni, hogy felhagytam mindennel, és teljesen kimerülve dőltem le mellé a földre.

Hosszú percekig csak feküdtünk egymás mellett, és bámultuk a plafont, miközben nagyokat lélegeztünk és igyekeztünk megnyugodni.

Aztán a következő pillanatban, minden ok nélkül sírni kezdtem. Zokogtam, mintha éppenséggel most tudtam volna meg, hogy elveszítettem valakit. Suga teljesen rémülten és döbbenten nézett rám; egyből kijózanodott és felült mellettem.

- Minden oké, Minseo? Mi történt?

Nem bírtam válaszolni, csak a karjaiba vetettem magam és úgy sírtam megállíthatatlanul. Suga magához ölelt, és simogatta hátamat, mint ahogy egy édesanya szokta gyermekét, amikor rosszat álmodik. Valahogy én is így éreztem magam.

Mintha csak felébredtem volna egy álomból, és a kegyetlen valóságban találtam volna magamat. Egy világban, amibe én nem tartoztam bele. Hiába volt itt Suga és nevettetett meg, a helyzet nem változott és én ugyanúgy azt éreztem, hogy ez nem az a hely, ahol lennem kell. Szerettem Sugával lenni, mert amíg vele voltam, minden tökéletesnek látszott, de ez akkor sem tudta elfeledtetni a tényt, hogy semmi sem jó, ahogy van.

Nem panaszkodhattam, ez igaz. Volt egy rendes és szerető családom, volt hol laknunk, az iskolában is jól teljesítettem, egy szűk baráti körrel is büszkélkedhettem, nem kellett aggódnom semmi miatt, mindenem megvolt, ami az alapvető boldogsághoz szükséges, mégis… nekem úgy tűnt, hogy ez egy hazugság. Hogy ez nem valódi.

Belül üresnek éreztem magam. A szívem legmélyén tudtam, és a testem minden porcikájában érzékeltem, hogy valami nagyon nem stimmel. Mit keresek én itt? Miért olvadok bele ebbe az életbe, ami nem is az enyém? Kinek a helyét akarom átvenni, miért színészkedem? Ez nem egy színpad, ahol a rám szabott szerepet alakítanom kell, hanem ez a kőkemény valóság. Ha nem érzem jól magam, ha nem érzem ezt a sajátomnak, mi a francot vagyok itt? És mégis hogyan tudnék változtatni?

Félreértés ne essék, nem magamat utáltam, vagy azt, amit kaptam, mert elégedett voltam. Én csak úgy éreztem, hogy… máshová tartozom.

- Suga… - emeltem el fejem mellkasától, mikor már csak szipogtam. Suga aggódva nézett rám, és letörölte arcomról a könnyeimet. – Haza akarok menni.

- De hát itthon vagy, Minseo! – mosolyodott el kedvesen, és végigsimított hajamon.

- Nem, ez nem az én lakásom.  Ez csak úgy… van. Ideiglenesen – feleltem, majd nyújtóztam egy nagyot és úgy tekintettem körbe, mintha egy börtönben lennék. – Én csak haza akarok menni, Suga. Miért nagy baj ez?

- Azt hiszem, túl sokat ittál. Gyere, inkább feküdj le aludni – megfogta a kezem, de nem hagytam, hogy felsegítsen.

- Én komolyan mondtam. Nem vagyok részeg, vagyis… de, az vagyok, de tudom, miket beszélek.

Suga értetlenül meredt rám, de volt valami különös a tekintetében. Nem tudom, hogy bolondnak hitt, vagy csak aggódott értem, mindenesetre visszaült a földre.

- Te miért vagy itt? Mármint úgy értve ebben az országban. Miért jöttél ide?

- Mert… nos… Nem igazán tudom. Csak szerettem volna eljönni otthonról, elutazni messzire és sok új dolgot megtapasztalni egy másik kultúrában. Nyitott vagyok mindenre, és szeretnék élményeket szerezni, minél többet tudni a világról, amiben élek.

- Itt otthon érzed magad?

- Igen.

- Akkor mégiscsak azért jöttél el az országodból, mert az nem volt az igazi.

- Tévedsz. Azt is az otthonomnak tartom.

- Hogy lehetne két otthonod is?

- Úgy, hogy mindenki azt nevezi otthonának, ahol önmaga lehet. Ha jól érzed magad, ha boldog vagy, felszabadult és úgy érzed, szárnyalsz, ha a lelked mélyén nyugodt vagy és nem érzed magad magányosnak, akkor az a hely a te otthonod.

- Te ezt mindkét esetben érzed?

- Igen.

- Ez nem ér. Neked két otthonod is van, én viszont fedél nélkülinek érzem magam. Mégis honnan tudhatnám meg, hol van számomra ez a hely, ha itt vagyok?

- Az ember egyszerűen csak érzi. Valami oknál fogva kötődni kezd hozzá, érdeklődni kezd iránta, és tudja, ha végre eljuthatna oda, akkor az olyan lenne, mintha hazatérne.

Nem kérdeztem többet, hanem mély gondolkodásba kezdtem. Ez azonban nem tartott sokáig, mert hamar álomba merültem.

Később, mikor magamhoz tértem az éjszaka közepén, az ágyamban feküdtem, Sugával az oldalamon. Felsóhajtottam, és kicsit tisztább fejjel ismét átgondoltam azt a beszélgetést, amit korábban folytattunk. Zavart voltam még mindig, de most már úgy éreztem, hogy hamarosan megtalálom azt a helyet, ahol lennem kell.

- Nem alszol? – kérdezte rekedtes hangon Suga.

- Azt hiszem, tudom hol az én otthonom – válaszoltam pár másodperccel később, miután a felismerés úgy csapott le rám, mint a villám.

- Hol?

- Dél-Koreában.

Hagyd meg nekem...

Hagyd meg nekem…
(2015.02.19 és 02.21.)

Emlékszel az első találkozásunkra?

Én meg sem akartalak ismerni, de valami oknál fogva aznap a Sors elém lökött téged és mi hihetetlenül közel kerültünk egymáshoz. Az a nap számomra egy megváltás volt, és minden pillanata mélyen él bennem.

Emlékszel, mikor először a szemembe néztél?

 Ott ültünk egymással szemben, és beszélgettünk. Meséltünk az életünkről, a barátainkról, vicces és kínos sztorikat osztottunk meg egymással. Aztán volt egy fél másodperc szünet, mikor ugyanabban a pillanatban egymásra néztünk. Elvesztem tekintetedben. Akkor megdobbant a szívem és azóta sem nyugodott meg. Magába szippantott, és nem engedett el, szorosan tart még most is. Elfordítottam zavaromban a fejem és egy újabb történet mesélésébe kezdtem.

Emlékszel, mikor először megfogtad a kezem?

Akkor már egy hónapja ismertük egymást. Elhívtál este, hogy találkozzunk és sétáljunk egyet a városban. Emlékszem, kellemes volt az idő, langyos szél fújt, és a város gyönyörűen ragyogott. Még az sem zavart, hogy olyan sok ember lézeng körülöttünk. Mindig féltem esténként kimozdulni, de veled biztonságban éreztem magam, és bátran tekintettem körbe és nézegettem a hatalmas épületeket. Akkor fogtad meg először a kezem, hogy figyelmetlenségemben ne térjek le az útról, vagy ne menjek neki valakinek.

Emlékszel, mikor először öleltél meg?

Valami miatt kiborultam, és rossz kedvem volt. Nem akartalak látni, egyedül akartam lenni, de te futva jöttél el hozzám. Sírtam, zokogtam, kértelek, hogy menj el, mert nem kell, hogy ilyen állapotban láss, de te minden szó nélkül magadhoz húztál és szorosan átöleltél. Karjaid testem köré fonódtak, és nem mondtál semmit, míg meg nem nyugodtam. Csak öleltél, hogy tudjam, te mellettem leszel mindig. És én remegve bújtam hozzád, és merültem el, tudva, hogy minden rendben lesz.

Emlékszel, mikor először megcsókoltál?

Átjöttél hozzánk, hogy tartsunk egy filmezős estét. Hosszú ígérgetések után végül csak összehoztuk, aminek sosem örültem jobban. Úgy volt, hogy együtt főzünk vacsorát magunknak, ami persze nem telt el szórakozás nélkül. Te összekented az arcomat paradicsomszósszal, én pedig vissza akartam adni, de te minden kísérletezésemet kivédted. Úgy tettem, mint aki feladja, majd egy váratlan pillanatban odafordultam hozzád és két kézzel kentelek össze ketchuppel. Lassan pillantottál rám, majd hirtelen felpattantál a székről, én pedig sikítva elkezdtem futni előled a lakásban. Bárhová mehettem volna, te így is úgy is elkaptál volna. Szerencsétlenségemre a fal az utamat állta, te pedig túl közel jöttél hozzám. Fel se fogtam, mi történik, de ajkaid már az ajkimmal találkoztak. Lassan, érzékien kóstolgattuk egymást. Remegtem és féltem, de végül átadtam magam a kényeztetésnek, és engedtem, hogy közel gyere hozzám.

Emlékszel, mikor először együtt aludtunk?

Nálad voltunk, de mivel nem volt elég hely, kénytelenek voltunk egy ágyban aludni. Kissé feszélyezve éreztem magam, de tudtam, hogy egy ujjal sem érnél hozzám anélkül, hogy én azt ne akarnám. Egymással szembe fordultunk és feltérképeztük a másik arcát. Nem szóltunk semmit, némán fogtuk egymás kezét és hallgattuk a másik szíve dobbanását, mely lassan egy ütemre kezdett el verni. Éreztem illatod, mely bódító volt és melyet annyira imádtam. Néztelek, és nem tudtam, hogy lehetsz itt. Miért vagy itt. Miért kaphattam én ilyen tökéletes embert. Mert számomra az voltál.

Aztán közelebb húztál magadhoz, adtál egy puszit a homlokomra, én pedig mellkasodra hajtottam fejem, és lassan álomba merültem.

Emlékszel arra, amikor…?

Emlékszel még, ugye?

Hogyan is emlékezhetnél minderre, amikor ezek meg sem történtek? Hogyan emlékezhetnél ilyenekre, amikor mindez csak az én képzeletem szüleménye?

Mi csak barátok vagyunk. Sosem lesz köztünk ennél több, és ezt mindketten tudjuk.

Én mégis túlságosan kedvellek.

Mégis miért ragaszkodom hozzád ennyire? Mégis miért akarlak ennyire? Mit tettél velem? Hogyan férkőztél hozzám ilyen közel? Mivel csábítottál magadhoz? Miért csinálod ezt, hogyan érted el mindezt nálam ilyen rövid idő alatt?

Úgy szeretném, hogy emlékezz ezekre… Bárcsak minden valóság lenne.

Tudod… Boldog vagyok veled. Mindig mosolyt csalsz az arcomra és megnevettetsz. Bármikor, mikor magam alatt vagyok, te megérzed és segítesz. A kezed nyújtod, és addig nem hagysz békén, amíg jól nem leszek. Mindig te vagy ott elsőként mellettem, mindig számíthatok rád, még akkor is, ha van fontosabb dolgod. Nem engedsz el.

De ugyanakkor mindennap meg is ölsz. Pont ezzel. A kedvességed határtalan, és pont ezzel okozol fájdalmat… minden egyes áldott nap. Boldog vagyok, de közben fáj a szívem, és majd megszakad, hogy tudom, sosem lehetsz az enyém.

Miért nem löksz el magadtól? Az istenért is! Taszíts el, fordíts hátat és hagyj magamra! Miért vagy mellettem, ha tudod, hogy megkeseríted a mindennapjaimat? Engedj el! Nincs szükségem rád, nincs szükségem a sajnálatodra, semmidre! Csak engedj szabadon és ne nézz rám! Miért nem teszed ezt? Miért aggódsz értem? Mondtam, hogy jól vagyok.

Kérlek… emlékezz…

Rám nézel.

Megfogod a kezem.

Magadhoz ölelsz.

És védelmezel.

Szeretsz.

Vigyázol rám.

Megérintesz.

És sosem engedsz el.

De mikor felkel a nap, én kinyitom a szemeim, és tudom, hogy mindez csak egy újabb álom volt. Egy meseszép álom, melyből sosem szeretnék felébredni.

Ne aggódj miattam. Ha még most fáj is, idővel jól leszek. Ezt megígérem neked. Minden rendben lesz. Most még az egyik percben sírok, a másikban boldog vagyok, de ez így van jól. Ez egy ilyen időszak. Már nem keresem az okokat, miért pont te és hogy miért léptél az életembe. Mivel vettél le a lábamról? Miért kellesz annyira? Már nem számít. Felesleges.

Én csak azt szeretném tudni, te miért nem érzel így, mint én? Miért adsz időnként olyan jeleket, amiből arra következtetek, hogy te is hasonlóképpen érzel? Miért csinálod ezt, ha tudod…? Vagy nem tudod? Akkor sem kéne szórakoznod velem! Még ha tudom, hogy minden csak egy játék, egy poén, én részt veszek benne, és hagyom magam.

De kérlek, ne játsszuk ezt tovább. Túlságosan fáj. Hát nem látod, hogy minden szavaddal, minden tetteddel megsebzel?

Én nem utállak, nem gyűlöllek, nem neheztelek rád és mindent, mit teszel, elnézem neked.

Mert túlságosan kedvellek és fontos vagy számomra.

Ígérem, jól leszek.

Kérlek…

Próbálj meg emlékezni.

De addig is, amíg el nem jön ez a nap, kérlek, hagyj meg mindent egy gyönyörű álomnak.

Hagyd meg nekem a veled kapcsolatos édes képzelgéseket.

Chanyeol halála

   Ezt a novellát egy EXO fanfiction versenyre írtam, ahol egy általunk választott magyar történelmi eseményről kellett írni. Apróbb dolgokon lehetett változtatni, de természetesen a végkifejletnek ugyanannak kellett lennie, valamint EXO tagnak is szerepelnie kellett benne. Így esett a választásom Habsburg-Lotaringiai Rudolf herceg halálára, amit a saját elképzelésem szerint írtam, valós információk alapján.
   Nem tudom, milyen lett a novella, én elég nehezen birkóztam meg a feladattal, és nem teljesen vagyok vele megelégedve, de ha már egyszer ennyit vesződtem, akkor felteszem^^

Szereplők:

Habsburg–Lotaringiai Rudolf főherceg - Chanyeol

Mary von Vetsera – Minyoung (OC)
Idegen - Tao

  

Chanyeol halála

(2015. január 06 - 12.)

 

1889. január 29-e gyönyörű reggelre virradt. Odakint nagy pelyhekben hullott a hó, az egész várost fehérré varázsolva és mindent maga alá temetve. A hőmérséklet mínusz fok alá csökkent, így a hideg elől mindenki otthon húzódott meg.

Csak egyetlen egy lovas hintó robogott keresztül a kihalt utcákon. A sok hó elnyelte a patkók dobogását és így a hintó utasai síri csendben hagyhatták el a várost. Senki nem sejtette, hogy a benne ülő két fiatal mire készül éppen.

Útjuk a távoli mayerlingi vadászkastélyba vezetett. Csöndben ültek egymás mellett, egy szó sem hangzott el köztük. Szorosan fogták egymás kezét, de tekintetük a kinti tájra szegeződött, és a mellettük elsuhanó kisebb házakat, fákat, hófödte dombokat csodálták. Ezek voltak az utolsó dolgok, amiket életükben a világból láthattak.

Chanyeol egy érzékeny lelkű fiatal volt, aki egész életében csak az igaz szerelemre vágyott. Házasságába belekényszerítették, olyan nőt kellett elvennie, akihez egyáltalán nem vonzódott. Noha kedves volt és jószívű, ő mégsem találta meg benne a boldogságot. Kedvelte, de sosem szerette szerelemmel. Ő nem csak arra vágyott, hogy más gondoskodjon róla és figyeljen rá; ő maga akart törődni valakivel és szívből szeretni. Hiába született közös gyermekük, aki fontos volt számára, ez mégsem volt elég ahhoz, hogy felesége iránt másként érezzen.

Ennek ellenére mindent megtett, hogy a külvilág a tökéletes párt lássa bennük. Éveken keresztül sikerült fenntartani ezt a látszatot, pedig nem egyszer lépett félre. A nők bálványa volt, rengeteg tizenéves lány és harmincéves hölgy is rajongott érte, és Chanyeol sokszor nem tudott nemet mondani az ajánlatokra. Boldogtalan volt, és így próbálta megkeresni a boldogságát, mindezt hiába.

Egy szép napon azonban minden megváltozott.

Unokatestvére meglátogatta, de nem egyedül jött. Magával hozott egy fiatal lányt, akinek gyönyörű, hosszú csokoládébarna haja volt, szintén mélybarna szemei, telt, piros ajkai és hófehér arca. Csodaszép volt, tiszta, mint a hó és ártatlan, mint egy bárány. Chanyeol első látásra belé szeretett. Szíve, melyről azt hitte, örökké magányos marad, egyszerre feléledt és olyan hevesen vert, mint még soha azelőtt. Tudta, hogy Minyoung az, akire mindig is várt, és mivel érzéseik kölcsönösek voltak, kapcsolatuk meglehetősen hamar kiteljesedett.

De boldogságuk nem tarthatott sokáig.

Chanyeol meg volt győződve róla, hogy érzései valódiak, és nem csak egyszeri fellángolás, ezért elhatározta, hogy felbontja házasságát és életét Minyoungnak szenteli. Feleségével való viszonya ekkor már megromlott, elhidegültek egymástól, így nem volt kérdés számára a válás. Csakhogy édesapja, az akkori császár megtiltotta, hogy együtt legyenek, továbbá kijelentette, hogy fia nem megfelelő trónörökösnek állhatatlan természete és a Birodalom érdekeivel ellentétes nézetei miatt.

Ez volt az a pont, amikor Chanyeol végleg elhatározta, hogy véget vet életének. Korábban is tervezte már, de apjával való veszekedése csak még inkább megerősítette ebben. Társat keresett magának, aki elkísérné őt a halálba, így esett a választása Minyoungra, aki azonban mit sem sejtett ebből az egészből.

*

A hintó megállt a mayerlingi vadászkastély előtt, majd miután a két fiatal kiszállt, elhajtott. Csak ők ketten voltak, távol a várostól, és a kíváncsi szemektől. Végre maguk lehettek és senki sem zavarta őket.

A délután hamar elröppent, az égbolt lassan sötét ruhát öltött. Minyoung az ablak előtt állt, karjait összefonva melle alatt és a gyönyörű erdőt csodálta. Chanyeol halkan lépett be a szobába, csukta be maga mögött az ajtót és ült le az ágy szélére… kezében egy fegyverrel. Minyoung nem vette észre, csak miután a fiú megköszörülte a torkát. Lassan fordult hátra, és először kedvesen elmosolyodott, majd mikor meglátta a tárgyat Chanyeol ölében pihenni, értetlen és zavart lett tekintete:
- Chanyeol…? – hangja reszketeg volt, egyszerre több gondolat is végigfutott agyában, de nem tudta őket megfogalmazni.

Az említett csak felsóhajtott, és fájdalmas arccal nézett arra a nőre, akit tiszta szívéből szeretett, majd hosszú percekkel később erőt vett magán, és megszólalt:
- Régóta tervezem ezt, és most már biztos vagyok benne. Nem bírok ebben a világban maradni. Te is láthatod, hogy minden csak színjáték. Hogyan legyek így uralkodó, ha a saját népemet becsapom?
- Chanyeol… ez nem megoldás semmire. Kitalálunk valamit, de… azt ott az öledben tedd el! – mutogatott félve a fegyverre, de a fiú meg sem moccant.
- Nem tehetem. Apám is ellenem fordult, úgy gondolja, nem vagyok megfelelő a trónra. Ráadásul a feleségem… nem bírom mellette. Olyan nővel lenni, akit nem is szeretek és undorodom tőle… Nekem ez nem megy. Érted ezt, Minyoung? – Chanyeol felpattant, majd a fegyvert letette az ágyra, és Minyoung elé lépett. Megfogta a kezét, és szívéhez szorította. – Haljunk meg együtt!
- De… - Minyoung rettenetesen meg volt döbbenve, és kétségbeesetten nézett szerelme arcába. Fel sem fogta, miket beszél hozzá, és igazából azt sem tudta, hogy maga az öngyilkosság gondolata rémítette meg ennyire, vagy az, hogy képes lenne meghalni érte.
- Te is tudod, hogy nem maradhatunk együtt. Nem bonthatom fel a házasságomat, és nem akarok nélküled élni. Nem akarom, hogy a kapcsolatunk titokban maradjon, és folyton bujkálnunk kelljen. Veled akarok lenni, Minyoung.

Magához ölelte a megbénult lányt, majd egy csókot nyomott a homlokára. Ezután elengedte, és az ágyhoz lépett, majd ismét a kezébe vette a fegyvert.
- Biztos, hogy ezt kell tennünk? – hangja fojtott volt és határozatlan. Vívódott lelkiekben, nem tudta, jó döntés-e az öngyilkosság. Túl hirtelen érte, most kellett volna döntenie, de nem maradt ideje gondolkodni. Két dologban volt csak biztos: hogy igaza van Chanyeolnak, hogy sosem lehetnek együtt és ebbe belebolondult volna, valamint hogy teljes szívéből szerette a fiút és semmi mást nem akart, csak vele lenni.
- Igen. Szeretlek, Minyoung, és nem vagyok hajlandó elveszíteni téged.

Minyoung tiltakozhatott volna, de képtelen volt rá. Az esze ugyan azt súgta, mondjon nemet, lökje el Chanyeol kezét, majd fusson el messzire, de szíve helyeslően bólogatott és engedte, hogy a fiú még egyszer, utoljára karjaiba zárhassa. Túlságosan is szerelmesek voltak és mindketten tudták, a szerelmük vétek mások szemében.

Chanyeol fejében nem most először fordult meg az öngyilkosság gondolata és csak remélte, hogy kedvese vele tart a halálba. Noha eleinte neki is szánt búcsúlevelet, végül amazt széttépte, és csak édesanyjának és inasának hagyott hátra üzenetet. Egész élete zavaros volt, tele fájdalommal és magánnyal, lelke túl sokáig szenvedett a nyomorban és most jött el az a pillanat, amikor tudta, véget kell vetni az örökös sötétségnek.

Minyoung leült az asztalhoz, és édesanyjának valamint két testvérének egy-egy hófehér lapra megírta búcsúlevelét. Könnyeivel küszködött megállás nélkül, de még ekkor sem tudatosult benne, mire készül éppen.

A levél végére érve ismét felkelt és Chanyeol elé lépett. Egymás kezét szorítva álltak egymással szemben, miközben tekintetük egybefonódott és egy utolsó csókot leheltek egymás ajkaira. Végül Chanyeol elengedte a hófehér és puha kezeket, majd hátrébb lépett és szerelmére emelte a fegyvert. De mielőtt meghúzta volna a ravaszt, hangos zaj szelte ketté a néma csendet.

Odakintről jött. A szobán túlról. Talán a nappaliból.

Összenéztek, majd egyszerre fordultak az ajtó irányába, ami ekkor hangos robajjal kivágódott. Minyoung összerezzent és ijedtében egy halk sikoly hagyta el ajkait. Ösztönösen hátrálni kezdett, mintha ezzel támadójuk elől elmenekülhetne.
- Helló, fiatalok! – a fekete hajú férfi ajkai gonosz mosolyra húzódtak, és előbb a lányra, majd a fiúra villantotta szemeit. Mindketten megdöbbentek és elkerekedett szemekkel, teljesen megilletődve bámultak az idegenre, akinek fekete ruháján három fehér betű állt: egy „T”, egy „A” és egy „O”.

Az ismeretlen nem hagyott időt nekik arra, hogy felfoghassák, mi történik. Hirtelen lendülettel megindult Chanyeol felé, és elkapta a fegyvert, ami egészen eddig a földre szegeződött. Chanyeol – amint érezte, hogy a kezéből kicsúszik a fegyver – utána kapott és nem engedte, hogy elvegye tőle.

A két sötét szempár egymásra villant, majd egy kisebb dulakodás alakult ki kettejük között. Nyilvánvaló volt, hogy a fekete hajú srác jóval erősebb a trónörökösnél, hisz Chanyeol magas volt és nyúlánk, ellenfele pedig erős és izmos.

Minyoung ijedtében sikítozni kezdett, és talán ez volt az a pillanat, amikor tudatosult benne minden: az öngyilkosság, a halál és hogy most nagy veszélyben vannak, segítségre pedig aligha számíthatnak.

Chanyeol igyekezett ellökni magától a támadót, és megkaparintani a fegyvert, de az óráknak tűnő másodpercek alatt ő volt az, aki kezdett kifáradni. Ugyan még ő birtokolta a gyilkos eszközt, de ellenfelének ujjai az ő kezén voltak és mintha ő irányította volna azt. Kézfején karmolások keletkeztek és apró csíkokban csordogálni kezdett vére.

A fegyver ekkor elsült, és Minyoung holtan esett össze.

A levegő megfagyott körülöttük, és Chanyeol rémülten nézett szerelmére. Kiáltani szeretett volna, de egy hang sem hagyta el ajkait. Egy másodperc töredékéig lassított felvételben látta az eseményeket, majd minden érzéke eltompult.

Ő tette ezt? Vagy a támadójuk lőtt? A pillanatnyi döbbenet nem tartott sokáig és fájdalmát felváltotta a harag és a düh. Minden erejét összeszedve emelte tekintetét ellenfelére, aki semmi jelét nem mutatta annak, hogy félne vagy aggódna, hogy esetleg megsérül. Csak gúnyosan mosolygott rá, és stabilan tartotta magát; nem hagyta, hogy Chanyeol felülkerekedjen rajta.

Újabb dörrenés szelte ketté a sűrű csendet, mely hosszan visszhangzott a négy fal között és Chanyeol teste szerelme mellé zuhant. A vér lassan beszínezte a szőnyeget, Minyoung hófehér ruhája pedig ekkor már vörös színben pompázott.

A fegyver hangos koppanással ért földet. Az eddigi feszült légkör megszűnt, de a Halál fagyos lehelete még sokáig nyomot hagyott a szobában. Léptek zaja hallatszódott, melyek egyre távolodtak, az ijedt és sípoló sóhajok pedig elnémultak, majd egy árny suhant el észrevétlenül. Az esti hófúvás eltüntette a nyomokat.

A vadászkastélyra végleg néma és kísérteties csend borult.

*

A két fiatalra másnap reggel találtak rá. Sosem tudták meg, mi is történt valójában. Öngyilkosság vagy politikai gyilkosság? Chanyeol végzett volna Minyounggal és utána magával, vagy valaki más tette ezt?  Hogy járt-e náluk valaki, arra semmilyen bizonyíték nem utalt.

Bármi is volt az igazság, csak tévhitek és találgatások maradtak. De talán kettejük szerelme a túlvilágon végre beteljesülhetett.