Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni

지켜주지 못해서 미안해

 (Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni)
(2016.03.18., 03.28, 04.23.)

Csönd honolt a szobában. Mindent a sötétség ölelt körbe, a nyugalom, és a némaság. Mintha csak egyedül lettem volna, nem létezett semmi más körülöttem, csak én magam és az engem körbeölelő, fullasztó feketeség. A másodpercek a végtelenbe vesztek, megszűntek létezni, többé nem voltak.

Szaporán kezdtem el venni a levegőt, a szívem sikítva vert a mellkasomban, és kezeimmel a hirtelen torkomat szorongató láthatatlan karmokat próbáltam letépni, miközben egész testemet egy hatalmas fekete lyuk próbálta magába szippantani.

De mikor elfordítottam a fejem, és megéreztem arcomon lélegzetvételed, én is megnyugodtam, ismét a szobában találtam magam, és halványan elmosolyodtam. Érzékszerveim egyből kitisztultak, és tudtam, hogy valójában nem is vagyok egyedül.

Mellettem feküdtél, karjaiddal védelmezően átölelve, és mélyen aludtál. Meg se rezdültél, amikor végigsimítottam ujjaimmal karodon. Feljebb húztam a takarót, és egy apró puszit nyomtam homlokodra. Habár a sötétben nem láttam az arcodat, mégis téged néztelek, hosszú perceken keresztül.

Olyan hihetetlen volt, hogy itt fekszel, és én melletted feküdhetek. A szívem repesett a boldogságtól, és a mosolyt képtelen voltam eltüntetni arcomról. Milyen régóta vártam erre a pillanatra… milyen hosszadalmas, és fárasztó volt elérni, hogy egyszer az életben megéljem ezeket a perceket. Még ha tudtam is, hogy másnap reggelre minden megváltozik, hogy minden csak olyan lesz, mint egy álom, és az életünket ugyanúgy folytatjuk, mintha csak barátok lennénk, és semmi sem történt volna az éjjel, akkor is boldog voltam.

Hogy milyen régóta kedvellek, most már tudod, de nem hiszem, hogy valójában fel is fogtad, hogy ez mit jelent. Rád várni, és abban reménykedni, hogy eljön ez a nap, elkeserítő és kimerítő volt. De mindez most már nem számít, mert most, ezekben a másodpercekben itt vagy velem, és én érezhetem, ahogy a szíved ütemesen dobog.

Szeretnék felnevetni a boldogságtól, és kezeimet számra tapasztva kell visszafognom a kitörni készülő kacajt. Nem akarlak felébreszteni, és semmiképpen sem akarnám elmagyarázni a boldogságom okát. Látod? Nekem csak arra van szükségem, hogy melletted fekhessek, és ez máris örömet okoz. Volt valaha olyan ismerősöd, aki ennyivel beérte, és akit ilyen könnyű volt megnevettetni, boldoggá tenni?

Azt kívántam ezekben a percekben, hogy álljon meg az idő és ragadjunk meg ebben a pillanatban. Istenem, mit meg nem adtam volna azért, hogy minden így maradjon, hogy soha semmi el ne múljon! Melletted lenni, és figyelni, ahogy alszol… nekem nem volt többre szükségem. Bár el tudnám magyarázni neked, mit érzek irántad, és mennyire fontos vagy nekem. Sajnálom, hogy sosem mutattam ki igazán az érzéseimet…

Hirtelen nagyot sóhajtasz, nyöszörögni kezdesz, és össze-vissza mocorogsz. Közelebb hajolok hozzád, és látom arcodon, mennyire eltorzult a fájdalomtól. Miről álmodsz, kedvesem? Ez a kérdés ver visszhangot a fejemben, de ajkaimmal nem adok hangot neki. Helyette csak közelebb csúszok hozzád, átölellek, és simogatni kezdem hátadat.

- Ne félj, majd én megvédelek! – Suttogom a füledhez hajolva.

Nem hiszem, hogy hallottad, még én magam sem vagyok biztos abban, hogy ezt csak gondoltam, vagy hangosan ki is mondtam, mindenesetre tartom magam az ígéretemhez. Tudom, hogy szükséged van egy támaszra, valakire, aki megvéd, és melletted van. Hiába mutatod magad erősnek, hiába akarod velem is elhitetni, tudom, hogy nem vagy az. Legbelül, a lelkedben meg vagy törve, el vagy porladva, és fogalmad sincs, miért is vagy te most ott, ahol vagy. Csak haladsz az árral, de azt se tudod, miért, egyszerűen csak ezt teszed, mert… nem tudod.

Elmosolyodom, mert arra gondolok, én leszek az, aki összeszedi lelked darabkáit, és újraépítheti az egészet. Te egy csodálatos ember vagy, aki túl sokat szenvedett, és én nem hagyom, hogy elvessz. Talán úgy érzed, nincs visszaút, talán úgy érzed, semminek sincs értelme, de amíg ezen a világon vagy, amíg itt fekszel mellettem, bármi lehetséges. Fel tudsz kelni, és minden ismét a helyére kerülhet. Talán sosem lesz minden darabod egészen ép, egy pontban mindig fájni fog, de lehet jobb a mostani állapotnál.

Amíg itt vagyok melletted, mondd, meg tudnád próbálni velem?

Ha megfogom a kezed, merítesz belőlem erőt, hogy felállj, és folytasd? Megpróbálsz rálépni a gyógyulás útjára, hátha tényleg én leszek az, aki segít neked? Ha úgy érzed, túl nehéz, nem kell erőltetni, és ha nem akarsz velem lenni, én meg fogom érteni, de csak egy próbát… tennél a kedvemért? Ha nem is magad miatt, de miattam… megtennéd? Csak hogy én is biztos lehessek abban, hogy nem én vagyok az, akire szükséged van. Nekem ezt látnom kell, meg kell tapasztalnom, mert addig, amíg ez be nem következik, én aggódni fogok érted.

Ahogy simogatlak, légzésed ismét lelassul, és egyenletes lesz, teljesen megnyugszol, és minden fájdalmat megszűnik. Vége lesz a rémálmodnak, és helyét a békesség veszi át. Arcod kisimul, és én ismét téged nézlek.

Bárcsak észrevennél… bárcsak én lehetnék az a személy. Hiába érzem azt, ezekben a percekben, hogy meg tudnám váltani a világot, hogy bármit képes vagyok legyőzni, valójában ez nincs így. A szívem legapróbb, legeldugottabb zugában ott van a válasz, de most, amíg mellettem vagy, nem hagyom, hogy a félelmem eluralkodjon felettem.

Amíg alszol, védtelen vagy, és én akarok őrködni feletted. Én akarok vigyázni az álmaidra, a lelkedre, a szívedre, az egész lényedre. Így, kérlek, kedvesem, amíg mélyen alszol, engedd át magad nekem, ne emelj kőkemény betonfalat magad köré, ereszd le a pajzsod és bízd rám magad. Én nem foglak bántani, mert én leszek a te őrangyalod. Bármi történik, sose feledd, hogy én mindig melletted leszek.

*

Eljön a reggel, és amit az este képzeltem, csak egy csodaszép álomként marad meg. Felkelsz, és rám nézel, majd szép lassan felöltözöl, és hazamész. Későre jár már, lassan delet üt az idő, így megértem, hogy menned kell.

Én azonban az ágyban maradok, magamra húzom a takarót, és mélyet szippantok a párnából, ahol az illatodat hagytad. Te elindulsz és továbblépsz, de én megragadok ebben a pillanatban, az éjszaka fenséges és fájdalmas másodperceiben. Nem akarom elengedni ezt az édes képzelgést, mert ha elengedem… mi más marad nekem?

*

Egyszer azt ígérted, ha meghalok, akkor a megmaradt időmet felejthetetlenné teszed. Sajnálom, hogy nem engedtem, hogy betartsd ezt az ígéreted.

Talán mindennek így kellett történnie. Hiába szerettem volna életem utolsó pillanatait veled tölteni, meg kellett állnom. Téged ölelni, és fogni a kezed, elveszni tekintetedben és hagyni, hogy megszűnjön körülöttünk a világ… csak ezt akartam. Ez az egy kívánságom volt. Meg akartam tapasztalni a szerelmet, csak egy rövid időre boldog akartam lenni. Olyan nagy kérés volt ez?

Bármennyire is fáj, bármennyit is szenvedtem emiatt, tudom, hogy így kellett lennie. Mert ha valóban te is megkedvelsz, és belém szeretsz… az neked jobban fájt volna, és nézni, ahogy sírsz, ahogy összetörsz… nem tudtam volna megbékélni ezzel a helyzettel.

Én akartalak megmenteni, én akartalak meggyógyítani, én akartalak megvédeni, de ha a kívánságom beteljesül, akkor én lettem volna az, aki a legnagyobb sebet ejti rajtad.

Miért kellett így lennie? Miért nem lehettünk együtt? Miért…? Bár tudnám az okát, bárcsak egyszer magamhoz ölelhettelek volna. Csak egyszer tudhattam volna, milyen szeretve lenni. Miért nem lehettél ez a személy te? Miért kellett így végződnie?

Kedvesem… mondd, jól vagy nélkülem? Gondolsz valaha rám, vagy már elfelejtettél? Sajnálom, hogy elhagytalak… sajnálom, hogy sosem mondtam el, hogy haldoklom. Tudom, hogy hirtelen ért elvesztésem, de mégis hogyan kellett volna elmondanom? Én csak nem akartam, hogy a hátralévő életemben azt lássam, mennyire el vagy keseredve.

Tudom, ha elmondom, akkor mindent megtettél volna annak érdekében, hogy boldognak láss. De mondd, az utána lévő fájdalommal, ürességgel és hiánnyal hogyan küzdtél volna meg? Ha magadra hagylak, téged ki vigasztalt volna meg? Ha a szíved újra megdobbant volna, és ismét magára marad… hogyan bírtad volna elviselni?

Nem akartam az a személy lenni, aki még jobban tönkretesz. Ha emiatt fel kellett adnom a saját boldogságom, ha érted le kellett erről mondanom, nekem rendben van. Így kérlek, ne bánkódj miattam, és soha ne nézz vissza rám. Soha ne tudj az érzéseimről, egyszerűen csak lépj tovább. Nekem kell annak lennem, aki cipeli ezt a fájdalmat, mert te már így is sokat szenvedtél. Most rajtam a sor.

Én csak egész életedben vigyázni akartam rád. Én csak azt szerettem volna, ha én vagyok az a személy, aki mellett megnyugvást kapsz, akire bármikor támaszkodhatsz, ha úgy érzed, a világ nem ért meg és ellened fordul.

Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni.

 

Félek, hogy elveszítelek

잃어버릴까 두렵잖아

(Félek, hogy elveszítelek)
(2016.03.13.)

 

„Képtelen voltam elmondani, hogy kedvellek

Éppen elég, hogy melletted lehetek

Még egyszer bátornak kellene lennem?

El kéne mondanom, hogyan érzek?

Anélkül, hogy tudnál az érzéseimről, te csak mosolyogsz.”*

Hogy milyen régóta vártam rád, talán sosem fogod tudni. Hogy milyen hosszú és fájdalmas volt ez az időszak, talán sosem fogod megérteni. Annak ellenére, hogy mindenki azt mondta, felejtselek el, engedjelek el, és keressek mást, én kitartottam melletted. Nem adtam fel, és ott voltam veled, amikor csak tudtam. Ugrottam, ha szükséged volt rám, mindegy, milyen későre járt. Ha hívtál, ha kérted, én mentem és próbáltalak felvidítani, megnevettetni, egyszerűen csak jobb kedvre deríteni. Annak ellenére, hogy tudtam, te nem viszonozod és nem is fogod viszonozni az érzéseimet, én vártam rád. Tudod, mennyire fárasztó volt? Tudod, hogy szerettelek volna feladni? Tudod, hányszor akartam elszakadni tőled? De sosem bírtam. Mert mindig szükséged volt rám. Mert mikor baj volt, engem kerestél, és én segíteni akartam. Azt akartam, hogy boldog legyél.

Mindezek ellenére, tudod, hogy mennyire fájt boldognak látni téged? Boldognak látni valaki más oldalán, aki nem én vagyok? Én akartam veled lenni, én akartalak boldoggá tenni, és elkeserítő volt a tudat, hogy te sosem fogsz engem észrevenni. Tudod, milyen érzés volt mindig a második vagy a sokadik helyen lenni? Tudod, milyen érzés volt tudni, hogy én csak akkor kellek neked, amikor baj van, amikor támasz kell? És tudod, milyen érzés volt, amikor nekem lett volna rád szükségem, de te sosem voltál itt?

Mindezek ellenére, én vártam rád. Mert amit megtanultam, hogy bár várni a legnehezebb és legfájdalmasabb érzés, de egy napon a kívánságok meghallgatásra találnak.

Most itt vagy velem. Azt mondtad, talán én vagyok az, aki igazán illik hozzád, arra kértél, legyek a támaszod, és hogy legyek melletted mindig. És én megígértem. Oly sok idő után, ezt hallani olyan volt, mintha csak álmodnék. Álmodom, ugye? Mindez túl szép, hogy igaz legyen. 

„Azt mondom, téged akarlak

Azt mondom, téged szólítalak

Fogd a kezem, fogd a kezem

Félek, hogy elveszítelek.”

Itt fekszem a karjaidban, hallgatom a szíved dobbanását, miközben a fülembe halkan szuszogsz, és attól félek, hogy elveszítelek. Itt vagy velem, de ez nem jelenti azt, hogy az enyém is vagy. Tudod, hogy érzek irántad, mindig is tudtad, és tisztában voltál ezzel, és amikor annyi sebet okoztál, talán arról is volt fogalmad. De mindez nem számít, most már nem, mert tudom, hogy te is hasonlóan érzel. Ugye? Vagy a szavak, amiket mondtál, hamisak voltak? Mondd, hogy ez nem csak egy újabb játék. Mondd, hogy ez az igazság, és tényleg velem akarsz lenni. Mondd, kérlek, hogy ez nem csak egy hirtelen fellángolás volt, valami, amit azért éreztél, mert mikor magadba zuhantál, én voltam az, aki segített neked. Mondd, hogy ezt nem csak azért teszed, mert csak egy kapaszkodó voltam azokban a pillanatokban.

Te is tudod, hogy mindig mellettem kötsz ki. Bármi van, nálam találsz vigaszt, én vagyok az, akihez menekülsz, és aki folyton fogja a kezed. Bármit teszel, én megértem, és megbocsátok, nem ítélkezem. De mondd, kérlek, hogy ez nem azért van, mert kihasználsz. Mondd, hogy azért jössz hozzám, mert szükséged van rám, és nem csak barátként. Mondd, kérlek, hogy amit érzel, az valódi.

Itt vagy, én mégis kételkedem benned. Megfogod a kezem, és magadhoz húzol. Szorosan átölelsz, és apró puszikkal borítod el arcomat. Simogatod karom, és olyan erősen tartasz, mintha soha nem akarnál elengedni. Mondd, kérlek, hogy én vagyok, akit valóban akarsz. Mondd, kérlek, hogy ezek után nem fogsz ellökni magadtól. 

„Azt mondom, akarlak téged

Azt mondom, szeretlek téged

Hallod, hogy dobog a szívem érted?

Annyira fáj, ha csak rád nézek.”

Tudom, hogy nehéz neked. Tudom, hogy az űrt, a fájdalmat nem fogom tudni betölteni, talán nem is sikerül elűznöm. De hadd próbáljam meg. Mondd, hogy adsz esélyt, és mondd, hogy nem csak szánalomból fekszem most itt. Mondd, hogy nem ezzel akarsz kárpótolni, amiért ennyit vártam rád. Mert pontosan tudod, milyen érzés, amikor valakit annyira szeretnél, és sosem kaphatod meg. Mondd, hogy nem azért teszed, mert azt szeretnéd, hogy nekem ne legyen olyan rossz, mint neked. Ha mégis így van… jobban fog fájni, ha most engedsz el, mintha sosem engedtél volna közel magadhoz.

Tudom, hogy nem csak te vagy a hibás. Én is épp annyira vagyok bűnös, mint te. Mert ellökhettelek volna én is, mert mondhattam volna nemet is, hisz tudom, ha egyszer elhagysz, az nekem fog fájni a legjobban. Saját magamnak okoztam bajt. De… valóban bűnt követünk el? Valóban olyan nagy hiba, hogy veled akarok lenni? Tényleg olyan nagy kérés, hogy valaki szeressen, és én is szeressem őt? Olyan régóta vagyok egyedül… olyan régóta szeretném, ha törődnének velem… olyan régóta szeretném, hogy valaki elfogadjon úgy, ahogy vagyok, és vidámságot hozzon a szürke hétköznapjaimba. Olyan nagy baj, hogy boldog akarok lenni?

Még ha velem is vagy… folyton attól fogok félni, hogy elveszítelek. Talán sosem leszel az enyém… talán mindez, ami most történik, csak egy álom. És ha így van, nem szeretnék sosem felébredni. Ha így van… kérlek, engedd meg, hogy még egy kis ideig így is maradjon. Nem vagyok felkészülve arra, hogy elhagyj… Most még nem. Adj még időt nekem, hisz olyan régóta vártam rád. Fárasztó volt és kimerítő. Elgyengültem, és most csak pihenni szeretnék az oldaladon. Ahogy én vártam rád, most kérlek, te várj rám addig, amíg nem gyűjtök elég energiát ahhoz, hogy eleresszem a kezed. Ha így kell lennie, akkor se hagyd most, hogy vége legyen. Csak tarts ki mellettem egy kicsit, amíg jobban leszek.

És ha lesz elég erőm, ha megerősödöm, és szárnyalni fogok… akkor képes leszek elengedni, és hagyom, hogy elsétálj. De most, a mai napon, és még egy ideig, ne mondj semmit, csak legyél velem, és ne engedd, hogy elveszítselek.

„Azt mondom, téged akarlak

Azt mondom, téged szólítalak

Fogd a kezem, fogd a kezem

Félek, hogy elveszítelek.”



 ________________________________
*A dalszöveg Taemin - U című dalának fordítása.