2016. április 23., szombat

Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni



지켜주지 못해서 미안해
 (Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni)
(2016.03.18., 03.28, 04.23.)




Csönd honolt a szobában. Mindent a sötétség ölelt körbe, a nyugalom, és a némaság. Mintha csak egyedül lettem volna, nem létezett semmi más körülöttem, csak én magam és az engem körbeölelő, fullasztó feketeség. A másodpercek a végtelenbe vesztek, megszűntek létezni, többé nem voltak.
Szaporán kezdtem el venni a levegőt, a szívem sikítva vert a mellkasomban, és kezeimmel a hirtelen torkomat szorongató láthatatlan karmokat próbáltam letépni, miközben egész testemet egy hatalmas fekete lyuk próbálta magába szippantani.
De mikor elfordítottam a fejem, és megéreztem arcomon lélegzetvételed, én is megnyugodtam, ismét a szobában találtam magam, és halványan elmosolyodtam. Érzékszerveim egyből kitisztultak, és tudtam, hogy valójában nem is vagyok egyedül.
Mellettem feküdtél, karjaiddal védelmezően átölelve, és mélyen aludtál. Meg se rezdültél, amikor végigsimítottam ujjaimmal karodon. Feljebb húztam a takarót, és egy apró puszit nyomtam homlokodra. Habár a sötétben nem láttam az arcodat, mégis téged néztelek, hosszú perceken keresztül.
Olyan hihetetlen volt, hogy itt fekszel, és én melletted feküdhetek. A szívem repesett a boldogságtól, és a mosolyt képtelen voltam eltüntetni arcomról. Milyen régóta vártam erre a pillanatra… milyen hosszadalmas, és fárasztó volt elérni, hogy egyszer az életben megéljem ezeket a perceket. Még ha tudtam is, hogy másnap reggelre minden megváltozik, hogy minden csak olyan lesz, mint egy álom, és az életünket ugyanúgy folytatjuk, mintha csak barátok lennénk, és semmi sem történt volna az éjjel, akkor is boldog voltam.
Hogy milyen régóta kedvellek, most már tudod, de nem hiszem, hogy valójában fel is fogtad, hogy ez mit jelent. Rád várni, és abban reménykedni, hogy eljön ez a nap, elkeserítő és kimerítő volt. De mindez most már nem számít, mert most, ezekben a másodpercekben itt vagy velem, és én érezhetem, ahogy a szíved ütemesen dobog.
Szeretnék felnevetni a boldogságtól, és kezeimet számra tapasztva kell visszafognom a kitörni készülő kacajt. Nem akarlak felébreszteni, és semmiképpen sem akarnám elmagyarázni a boldogságom okát. Látod? Nekem csak arra van szükségem, hogy melletted fekhessek, és ez máris örömet okoz. Volt valaha olyan ismerősöd, aki ennyivel beérte, és akit ilyen könnyű volt megnevettetni, boldoggá tenni?
Azt kívántam ezekben a percekben, hogy álljon meg az idő és ragadjunk meg ebben a pillanatban. Istenem, mit meg nem adtam volna azért, hogy minden így maradjon, hogy soha semmi el ne múljon! Melletted lenni, és figyelni, ahogy alszol… nekem nem volt többre szükségem. Bár el tudnám magyarázni neked, mit érzek irántad, és mennyire fontos vagy nekem. Sajnálom, hogy sosem mutattam ki igazán az érzéseimet…
Hirtelen nagyot sóhajtasz, nyöszörögni kezdesz, és össze-vissza mocorogsz. Közelebb hajolok hozzád, és látom arcodon, mennyire eltorzult a fájdalomtól. Miről álmodsz, kedvesem? Ez a kérdés ver visszhangot a fejemben, de ajkaimmal nem adok hangot neki. Helyette csak közelebb csúszok hozzád, átölellek, és simogatni kezdem hátadat.
- Ne félj, majd én megvédelek! – Suttogom a füledhez hajolva.
Nem hiszem, hogy hallottad, még én magam sem vagyok biztos abban, hogy ezt csak gondoltam, vagy hangosan ki is mondtam, mindenesetre tartom magam az ígéretemhez. Tudom, hogy szükséged van egy támaszra, valakire, aki megvéd, és melletted van. Hiába mutatod magad erősnek, hiába akarod velem is elhitetni, tudom, hogy nem vagy az. Legbelül, a lelkedben meg vagy törve, el vagy porladva, és fogalmad sincs, miért is vagy te most ott, ahol vagy. Csak haladsz az árral, de azt se tudod, miért, egyszerűen csak ezt teszed, mert… nem tudod.
Elmosolyodom, mert arra gondolok, én leszek az, aki összeszedi lelked darabkáit, és újraépítheti az egészet. Te egy csodálatos ember vagy, aki túl sokat szenvedett, és én nem hagyom, hogy elvessz. Talán úgy érzed, nincs visszaút, talán úgy érzed, semminek sincs értelme, de amíg ezen a világon vagy, amíg itt fekszel mellettem, bármi lehetséges. Fel tudsz kelni, és minden ismét a helyére kerülhet. Talán sosem lesz minden darabod egészen ép, egy pontban mindig fájni fog, de lehet jobb a mostani állapotnál.
Amíg itt vagyok melletted, mondd, meg tudnád próbálni velem?
Ha megfogom a kezed, merítesz belőlem erőt, hogy felállj, és folytasd? Megpróbálsz rálépni a gyógyulás útjára, hátha tényleg én leszek az, aki segít neked? Ha úgy érzed, túl nehéz, nem kell erőltetni, és ha nem akarsz velem lenni, én meg fogom érteni, de csak egy próbát… tennél a kedvemért? Ha nem is magad miatt, de miattam… megtennéd? Csak hogy én is biztos lehessek abban, hogy nem én vagyok az, akire szükséged van. Nekem ezt látnom kell, meg kell tapasztalnom, mert addig, amíg ez be nem következik, én aggódni fogok érted.
Ahogy simogatlak, légzésed ismét lelassul, és egyenletes lesz, teljesen megnyugszol, és minden fájdalmat megszűnik. Vége lesz a rémálmodnak, és helyét a békesség veszi át. Arcod kisimul, és én ismét téged nézlek.
Bárcsak észrevennél… bárcsak én lehetnék az a személy. Hiába érzem azt, ezekben a percekben, hogy meg tudnám váltani a világot, hogy bármit képes vagyok legyőzni, valójában ez nincs így. A szívem legapróbb, legeldugottabb zugában ott van a válasz, de most, amíg mellettem vagy, nem hagyom, hogy a félelmem eluralkodjon felettem.
Amíg alszol, védtelen vagy, és én akarok őrködni feletted. Én akarok vigyázni az álmaidra, a lelkedre, a szívedre, az egész lényedre. Így, kérlek, kedvesem, amíg mélyen alszol, engedd át magad nekem, ne emelj kőkemény betonfalat magad köré, ereszd le a pajzsod és bízd rám magad. Én nem foglak bántani, mert én leszek a te őrangyalod. Bármi történik, sose feledd, hogy én mindig melletted leszek.

*

Eljön a reggel, és amit az este képzeltem, csak egy csodaszép álomként marad meg. Felkelsz, és rám nézel, majd szép lassan felöltözöl, és hazamész. Későre jár már, lassan delet üt az idő, így megértem, hogy menned kell.
Én azonban az ágyban maradok, magamra húzom a takarót, és mélyet szippantok a párnából, ahol az illatodat hagytad. Te elindulsz és továbblépsz, de én megragadok ebben a pillanatban, az éjszaka fenséges és fájdalmas másodperceiben. Nem akarom elengedni ezt az édes képzelgést, mert ha elengedem… mi más marad nekem?

*

Egyszer azt ígérted, ha meghalok, akkor a megmaradt időmet felejthetetlenné teszed. Sajnálom, hogy nem engedtem, hogy betartsd ezt az ígéreted.
Talán mindennek így kellett történnie. Hiába szerettem volna életem utolsó pillanatait veled tölteni, meg kellett állnom. Téged ölelni, és fogni a kezed, elveszni tekintetedben és hagyni, hogy megszűnjön körülöttünk a világ… csak ezt akartam. Ez az egy kívánságom volt. Meg akartam tapasztalni a szerelmet, csak egy rövid időre boldog akartam lenni. Olyan nagy kérés volt ez?
Bármennyire is fáj, bármennyit is szenvedtem emiatt, tudom, hogy így kellett lennie. Mert ha valóban te is megkedvelsz, és belém szeretsz… az neked jobban fájt volna, és nézni, ahogy sírsz, ahogy összetörsz… nem tudtam volna megbékélni ezzel a helyzettel.
Én akartalak megmenteni, én akartalak meggyógyítani, én akartalak megvédeni, de ha a kívánságom beteljesül, akkor én lettem volna az, aki a legnagyobb sebet ejti rajtad.
Miért kellett így lennie? Miért nem lehettünk együtt? Miért…? Bár tudnám az okát, bárcsak egyszer magamhoz ölelhettelek volna. Csak egyszer tudhattam volna, milyen szeretve lenni. Miért nem lehettél ez a személy te? Miért kellett így végződnie?
Kedvesem… mondd, jól vagy nélkülem? Gondolsz valaha rám, vagy már elfelejtettél? Sajnálom, hogy elhagytalak… sajnálom, hogy sosem mondtam el, hogy haldoklom. Tudom, hogy hirtelen ért elvesztésem, de mégis hogyan kellett volna elmondanom? Én csak nem akartam, hogy a hátralévő életemben azt lássam, mennyire el vagy keseredve.
Tudom, ha elmondom, akkor mindent megtettél volna annak érdekében, hogy boldognak láss. De mondd, az utána lévő fájdalommal, ürességgel és hiánnyal hogyan küzdtél volna meg? Ha magadra hagylak, téged ki vigasztalt volna meg? Ha a szíved újra megdobbant volna, és ismét magára marad… hogyan bírtad volna elviselni?
Nem akartam az a személy lenni, aki még jobban tönkretesz. Ha emiatt fel kellett adnom a saját boldogságom, ha érted le kellett erről mondanom, nekem rendben van. Így kérlek, ne bánkódj miattam, és soha ne nézz vissza rám. Soha ne tudj az érzéseimről, egyszerűen csak lépj tovább. Nekem kell annak lennem, aki cipeli ezt a fájdalmat, mert te már így is sokat szenvedtél. Most rajtam a sor.
Én csak egész életedben vigyázni akartam rád. Én csak azt szerettem volna, ha én vagyok az a személy, aki mellett megnyugvást kapsz, akire bármikor támaszkodhatsz, ha úgy érzed, a világ nem ért meg és ellened fordul.
Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni.


http://oi68.tinypic.com/34xow2u.jpg