EMLÉKSZEL MÉG…?
(2018.08.28.)
Emlékszel
még arra, hogyan ismerkedtünk meg? A napra, amikor valami csoda folytán először
találkoztunk és nem igazán tudtuk, hogyan kezdjünk beszélgetést egymással?
Aztán valahogy pár nap alatt mégis egészen a szívemig kúsztál, láthatatlanul,
elsöpörtél mindent, mint egy nagy erejű vihar és azt vettem észre, hogy csak az
irántad érzett szerelmet látom, érzékelem. Olyan csodás volt, olyan mesébe illő…
Nagy jelentőséget tulajdonítottam neki, úgy éreztem magamat, mint egy
filmszereplő, különlegesnek tartottam mindezt, pedig valójában csak egy
egyszerű és teljesen átlagos találkozás volt.
Emlékszel
még arra, hogy mennyi ideig kerültük egymást és mennyi ideig titkoltuk egymás
elől az érzéseinket? Hetek, hónapok teltek el így. Találkoztunk, amikor
tudtunk, beszélgettünk, amikor lehetőségünk adódott rá, amit csak lehetett,
megosztottunk egymással. Napról napra közelebb kerültünk egymáshoz, megismertük
a másikat, és ezáltal egyre inkább egymásba szerettünk.
Hosszú ideig mégsem vallottuk be érzéseinket. Mai napig nem tudom, hogy miért. Talán, mert féltünk, hogy a másik mégsem így érez? Vagy, hogy ez az egész túl szép, hogy igaz legyen? Vagy egyszerűen csak azért, mert ennyire bátortalanok voltunk?
Hosszú ideig mégsem vallottuk be érzéseinket. Mai napig nem tudom, hogy miért. Talán, mert féltünk, hogy a másik mégsem így érez? Vagy, hogy ez az egész túl szép, hogy igaz legyen? Vagy egyszerűen csak azért, mert ennyire bátortalanok voltunk?
Emlékszel
még a késő esti sétáinkra? Hajnalokig az utcán bolyongtunk, céltalanul. Nem
számított, hogy mennyi az idő, hogy másnap korán kell kelni, mi csak mentünk,
és mentünk. Az se számított, ha éppen szakadt az eső, vagy dermesztő hideg
tombolt; átfagyott végtagokkal is bejártuk a várost, csak mert minél több időt
akartunk tölteni a másik társaságában. Mert hiába az időjárás, semmi sem tudott
minket elszakítani egymástól. Mert minden egyes perc felért egy kinccsel, mert
minden egyes perc alatt egyre közelebb és közelebb kerültünk.
Emlékszel
még, hogy egymás lelki támaszai voltunk? Amikor rossz passzban voltál, mindig
hozzám menekültél. Nekem öntötted ki a lelkemet, nekem dühöngtél, és tőlem
kértél segítséget. Nálam megtaláltad a vigaszt, hozzám bármikor jöhettél, én
mindig tárt karokkal öleltelek magamhoz. Ott voltam, amikor szükséged volt rám,
és ahogy mondtad, a legjobb barátod voltam. Úgy törődtem veled, mint senki más,
pedig váltig állítottad, hogy meg se érdemled, hiszen olyan rövid ideje
ismerjük egymást. Én mégis ott voltam, mert szerettelek, és mert ember vagy,
akit nem hagyhatok magára.
És
ott voltam, mert tudtam, fordított esetben is számíthatok rád. Meghallgatsz, és
magadhoz ölelsz, és azt mondod, minden rendben lesz. Ez sokkal többet jelentett
nekem, mint bármi más.
Emlékszel
még az első csókunkra? Épp filmeztünk, amikor egymásra néztünk és valahogy csak
megtörtént. Édesen forró volt, lassú és érzéki. Megnyugtató, mégis felpezsdítő.
Megszűnt körülöttünk a világ, és nem kellettek szavak, anélkül is biztosak
voltunk abban, mit érez a másik. Akkor lett mindkettőnk számára biztos, hogy
érzéseink kölcsönösek és ez rettenetesen boldoggá tett. Az a mosoly, ahogy rám
néztél utána… Nem tudom elfelejteni. Olyan hangosan dobbant akkor a szívem,
hogy szinte biztos vagyok abban, hogy te is hallottad.
Emlékszel
még arra, amikor kiderült, hogy mindez csak egy hazugság? Kiderült, hogy te
sosem akartál tőlem semmit, hogy te sosem éreztél irántam semmit, hogy csak akkor
rohantál hozzám, amikor össze voltál törve és csak azért találkoztál velem,
mert barátok voltunk, és a barátoknak kötelességük találkozniuk. Nem szerettél,
és minden egyes apró dolog, aminek én nagy jelentőséget tulajdonítottam, neked
csak egy hétköznapi dolog volt. Sosem akartál velem lenni, csak azért nálam
vigasztalódtál, mert tőlem megkaptad, amire szükséged volt, mert tudtad, hogy
én mennyire szeretlek. Kihasználtál, csak akkor tettél bármit is, amikor te az
akartad, csak a saját javadra cselekedtél, én mégis mindezt úgy érzékeltem,
hogy értem teszed.
Megvakítottál
a nézéseddel, a bolondját járattad velem. A végén pedig még én voltam mindezért
a hibás.
Emlékszel
még arra, amikor kiléptem az életedből? Tudom, hogy nem szerettél úgy, és
tudom, hogy önző vagy, de ugyanakkor, amit adtam neked, azt most már hiányolod.
Mert az a sok apró öröm, az a sok kellemes nap, az a sok séta és beszélgetés,
igenis nyomot hagyott benned, és most, hogy már nincs, ha egészen kicsit is, de
hiányzik. Tudom, hogy az ürességet más be fogja tölteni, de az a rövid időszak
mégiscsak boldog volt, neked is, amit én egy mozdulattal kitéptem. Ha nem is
fáj annyira, attól még egy egészen kicsikét sajog neked is, ha visszagondolsz
az együtt töltött időkre.
Emlékszel
még erre, ha meglátod a nevemet?
Emlékszel
még a boldogságunkra, ha meglátsz egy képet rólam?
Emlékszel
még a fájdalomra, ha körbenézel az üres szobádban?
Emlékszel
még, ugye?
Mert
én már nem.